A 20. század Görögországban a 90-es évek első harmadában ért véget, a 21. azonban 2010-ben kezdődött. Ezen állítás első fele természetesen nem független azoktól az elképzelésektől, amelyek a rövid múlt századot a létezett szocializmus tündöklésével és bukásával azonosítják. Az ezredesek 1967-ben hatalomra jutott diktatúrája 1974-ben omlott össze; az azt követő rendszerváltozás pedig kettős arculatú volt, lévén az új pártrendszer – bár legsikeresebb pártjai új formációk voltak – továbbra is a 20. század meghatározó politikai törésvonalaira épült. S Görögországban két ilyen törésvonal is volt.
A polgárháború örök
Az első az I. világháború alatt a németbarát király, illetve az antantbarát miniszterelnök között alakult ki. A tét az volt, hogy ha Görögország idejében csatlakozik a leendő győztesekhez – s ki tudhatta biztosan előre, hogy kik lesznek ezek? –, akkor nemcsak megtarthatja az 1912–13-as balkáni háborúk során frissen megszerzett területeket, például Thesszalonikit és Krétát, de továbbiakat is szerezhet, például Rodoszt vagy a kis-ázsiai Izmirt (görögül Szmirna). A miniszterelnök többszöri lemondása, két, egymással olykor katonai konfliktusba is keveredő görög kormány párhuzamos léte, a király száműzetése, majd visszatérése, s másfél millió kis-ázsiai görög kényszerű távozása szülőföldjéről jelzi a konfliktus méretét. Mely konfliktus legegyszerűbben a monarchisták és köztársaságiak szembenállásaként írható le, s tartósságát mutatja, hogy az államforma kérdését végül is csak az 1974-es népszavazás tudta rendezni.
A második törésvonal a II. világháborús megszállás okozta társadalmi válság, az antifasiszta nemzeti ellenállás, majd a polgárháború körülményei közt született. Az 1941-es német megszállással szembeni sokarcú, spontán ellenállás legismertebb szimbolikus gesztusa az volt, amikor 1941 májusában két főiskolás, Manolisz Glezosz és Aposztolosz Szantasz letépte az Akropoliszról a horogkeresztes zászlót. A városi, majd a hegyvidéki szervezett fegyveres ellenállásban a Kommunista Párt vezette mozgalmak jutottak hegemón szerephez. 1943-ban a különböző fegyveres ellenálló szervezetek között összecsapásokra, majd 1944 decemberétől Athénban több mint egy hónapig tartó utcai harcokra került sor. E harcok nyomán a németellenes ellenállásban megedződött – és az angolok támogatását bíró jobboldal révén életükben is fenyegetett – kommunisták újabb, ezúttal az angol „megszállók” eltávolítását és az őket kiszolgáló athéni kormányok megdöntését célzó, második partizánmozgalmat szerveztek.
A harcok 1949-ben, az Egyesült Államok támogatását élvező kormány győzelmével értek véget. Sok tízezren emigráltak, a maradó baloldaliak pedig bő két évtizeden át másodrendű állampolgárnak számítottak Görögországban. Manolisz Glezosz például több időt töltött száműzetésben, börtönben, mint német kollaboráns honfitársai, a Nemzeti Ellenállást pedig csak a Paszok 1981-ben hivatalba lépő kormánya ismerte el hivatalosan.
Válságtól válságig
Ez az új törésvonal természetesen nem szüntette meg az elsőt, így a görög politikai élet három határozott kontúrú, erős belső kohéziójú és kiforrott identitású politikai táborra oszlott, melyek mind egy-egy politikai pártban leltek képviseletre. A 80-as évek végén jószerivel egyetlen Magyarországon tanuló görög
diáknak sem okozott gondot, hogy a görögországi választásokon kiválassza az általa preferált pártot. Többségükben arra szavaztak, amelyre mindig is szoktak, s nem csak ők, már felmenőik is. A múlt ennyiben nemcsak „lidércnyomásként nehezedett” az egyes generációk elméjére, de iránymutatásul is szolgált. Legalábbis a 90-es évek elejéig.
Az átmenet 1989-ben kezdődött, amikor a Görög Kommunista Párt egy kicsi, eurokommunista irányultságú partnerével – a centrista Paszok (Pánhellén Szocialista Mozgalom) összeroppanására játszva – megalapította a Szinaszpizmosz nevű pártot. Ám miután a Paszok nem omlott azonnal össze, a Szinaszpizmosz koalícióra lépett a jobboldali Új Demokráciával. A lépésre nyilvánvaló politikai számításból került sor, mégsem lehet túlbecsülni a tényt, hogy ezúttal – évtizedes szakadékon átlépve – a polgárháborús vesztesek és győztesek kötöttek szövetséget egymással. Ráadásul a 90-es évek közepére az 1974-es rendszerváltozás meghatározó politikusai leléptek a politika színpadáról, így a múlt törésvonalai is elhalványultak. A Szovjetunió összeomlását követően a Kommunista Párt kilépett a Szinaszpizmoszból, amely így a parlamenti bejutás háromszázalékos küszöbével küszködő kis pártként élt tovább. A történet azért érdekes mégis, mert a mai Sziriza nevében szereplő „Szi” éppen a Szinaszpizmosz név rövidítése.
Az 1974-es rendszerváltozásnak a demokrácia helyreállítására irányuló törekvés csak egyik eleme volt. Legalább ilyen erős volt a katonai diktatúrát megelőző többpárti parlamentáris rendszer továbbfejlesztésének az igénye is: Görögország is „normális”, nyugati országgá válhat, ahol a dolgok törvényszerűen valami jobb felé haladnak. A múlt árváiként a görögországi pártok a 90-es évek közepén már csak a jövő ezen ígéretébe kapaszkodhattak. Ezt a várakozást váltotta aprópénzre az Andreasz Papandreu utáni Paszok a modernizáció általános, s ennek rövid távú elemeként az euró bevezetésének konkrét ígéretével.
Az euró bevezetése, valamint a 2004-es
athéni olimpia megrendezése az öröksége helyett ezúttal modernizációjának sikerére büszke Görögország katartikus pillanatának tűnt. Csakhogy az egymással versengő két nagy párt, a Paszok és az Új Demokrácia víziója a jövőről ezzel ki is pukkadt. A jövő alighogy elkezdődött, el is tűnt a görög politikai osztály horizontjáról. Helyén a zsíros állami megrendelések, kiemelkedő fizetést biztosító tanácsadói pozíciók, az adóelkerülés felett szemet hunyó apparátus, valamint biztonságot jelentő közalkalmazotti állások, közönségesen az állami kegyosztás vert tanyát. Akik ebből a körből kimaradtak, vagy nem is kívántak részesülni belőle (különösen az ifjabb nemzedék), egyre távolságtartóbban figyelték a politikai elit működését.
A 2007. szeptemberi parlamenti választáson még alig öt százalékot elérő Szirizát a közvélemény-kutatások már 2008 februárjától tartósan 16 százalék körül mérték, s a 18–34 éves korosztályban a legerősebb pártnak bizonyult. A generációs szakadék kialakulását mutatja az is, hogy 2008 decemberében – miután egy rendőr hidegvérrel lelőtte a 15 éves Alexisz Grigoropouloszt – a középiskolások a rendszer egésze ellen fordították dühüket. Ennek ellenére a 2009-es parlamenti választásokon a Sziriza megint visszaesett a „szokásos” 4,5 százalékra. A Paszok meg az Új Demokrácia együttesen elért 77 százaléka pedig azt mutatta, hogy a közélet simán visszaterelhető a kétpárti rendszer szokott kerékvágásába. Még ez egyszer, még utószor…
A 2010-ben kirobbant gazdasági és politikai válság viszont minden kártyát lesöpört az asztalról.
Kinél van a kamrakulcs?
A válság hatására – a görög 21. század nyitányaként – az 1974 után kialakult kétpártrendszer összeomlott. A centrumban évtizedeken át egyeduralkodó Paszok a 2009-es 44 százalékról 2015-re a parlamenti lét megszűnésének rémével fenyegető 4,7 százalékra zuhant.
A jobboldali Új Demokrácia nem roppant össze, de monopolhelyzete saját táborán belül is megszűnt. A neonáciként emlegetett Arany Hajnal 2012 óta már harmadszor ért el hat százalék feletti eredményt, a „népi” jobboldal képviselője, a populista, nacionalista, a Szirizával most éppen koalícióba lépett Független Görögök nevű párt pedig szintén harmadszor vette sikeresen a parlamenti bejutás küszöbét.
A Sziriza januári sikerét előrevetítette, hogy 2014-ben mindvégig ők uralták a politikai közbeszédet. Májusban megnyerték az európai parlamenti választásokat, s decemberben a választási célegyenesbe is megnyugtató, 4–6 százalék közötti előnnyel fordultak. A kampányban az Új Demokrácia a Sziriza hatalomra jutása esetére belengetett katasztrófa-forgatókönyvekkel, a Grexittel igyekezett menteni a menthetőt. Sikertelenül. Korábbi választóik 12 százaléka igazolt át a Szirizához.
A Sziriza választási eredménye 2012-ben – regionális, korcsoporti és foglalkozási szempontból – erősen elegyes volt. Befolyása elsősorban az athéni agglomerációt magában foglaló, az ország lakosságának negyven százalékát kitevő Attikai-medencében, valamint a fiatalok és az alsóbb társadalmi rétegek körében volt erős. Ez a regionális, illetve korcsoport szerinti strukturáltság azonban 2015-re eltűnt. A párt jelentősen növelte befolyását vidéken, ezen belül is az agrárnépesség körében, s miközben megtartotta vezető helyét a fiatalok között, egyértelműen győzött az 55–64 éves korcsoportban is. Figyelemre méltó ugyanakkor az is, hogy a választói preferenciákban Athén északi elit negyedei és az alsóbb társadalmi csoportok lakta nyugati körzetei közti különbség az 1974-es rendszerváltás óta sosem volt akkora, mint most.
A Sziriza 36 százaléka ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy a görög választók több mint harmada hirtelen baloldali ideológiák és politikai eszmék varázsa alá került volna.
A megszorítások elsősorban a gyengéket sújtó igazságtalansága, a közös terhek alól kibúvókat biztosító nepotizmus, a munkavállalói jogok folyamatos és tudatos csorbítása formálták a közhangulatot; meg a világban a görögökről elterjedt negatív sztereotípiák, a lenézett, másodrendű európai polgár önképe, s a nemzeti büszkeség ebből fakadó sérelmei. Sokan vannak azok, akik a fentieket képtelenek megváltoztathatatlan adottságként tudomásul venni – ők most egyszerűen a Szirizától remélik a dolgok jobbra fordulását.
S hogy miért pont a Szirizától? A válság kitörésének pillanatában a Sziriza vezérkara a Kommunista Párttal ellentétben megérezte az alkalomban rejlő lehetőségeket. Korábbi rendszerkritikus pártként hitelesen jelenhetett meg valódi alternatíva hordozójaként, rugalmassága révén viszont sikerült kilépnie a korábbi politikai szubkultúra szűk kereteiből is. Az unió által Görögországra kényszerített megszorítások, illetve a velük szembeni közhangulat ideális alkalmat teremtettek arra, hogy a hagyományos baloldali rendszerkritikát feldúsítsák, aktualizálják a válságra adott alternatív megoldások kidolgozásával. Meggyőződésük szerint Görögország megsegítése címén a görög adósságot a nemzetközi bankokról egyszerűen az európai adófizetőkre hárították. De az aktuálpolitikai állásfoglalások mellett a Sziriza sikeresen mutatta fel magát a legjobb görög baloldali hagyományok örököseként is. Olyan köztiszteletben álló baloldaliak erősítik sorait, mint a fent emlegetett Manolisz Glezosz, vagy a Zorba filmzenéjével világhírűvé vált zeneszerző, Mikisz Theodorakisz. A pártvezetés megrendszabályozta a sokszor sokféle módon, sokfelé beszélő platformokat, és óvatosan kinyitotta kapuit a többi párttól eltávolodó politikusok számára is; így jelentősen feldúsult az értelmiségi holdudvara. Nemzetközi tapasztalattal, kapcsolatrendszerrel, nemritkán kormányzati rutinnal rendelkező szakértők kerültek a vonzáskörzetébe, s formálták képét, programját. A Paszoktól elforduló választók közül sokan Cipraszban vélik felfedezni egykori vezérük, Andreasz Papandreu karizmáját. Jól emlékeznek arra, hogy a Papandreu vezette Paszok 1981-ben a mindenki számára hozzáférhető modern jóléti állam kiépítésének kísérletével stabilizálta kormányzati hatalmát. Hasonló újrakezdéssel a Sziriza szavazóinak többsége most is kiegyezne. Csakhogy egy ilyen program mindig döntően pénzkérdés. A kamra kulcsát azonban egy ideje már nem a görög politikusok tartják a zsebükben.
A szerző az MTA–ELTE-Peripato Kutatócsoport tagja.
(Athén)
