„A bűvész” – kiáltották kórusban a párt aktivistái a Likud eddigi legváratlanabb győzelmének éjszakáján. Az elismerés Benjamin Netanjahunak szólt, aki szűk négynapos kampányhadjáratával visszahozta pártját a biztos bukásból, s még kényelmes többséget is kapott új, negyedik kormánya megalakításához. A Likud kétszázezer szavazattal, majd 5 százalékkal és 6 képviselői hellyel szerzett többet (30-at a 120-ból), mint legfőbb riválisa.
Pedig nem így indult. Péntek 13-a szerencsétlen napnak tűnt a Likud számára: a közvélemény-kutatók ekkor még stabil, négymandátumos előnyt mértek fő ellenfelüknek, a szociáldemokrata Munkapártból és Cipi Livni Mozgalom (Tnua) nevű centrista pártjából gründolt Cionista Tábornak. A tömb fő céljának épp Netanjahu megbuktatását tekintette.
A választást megelőző időszakban kifejezetten Netanjahu-ellenes hangulat uralkodott, még a Likud hardcore szavazótábora is büntetni akarta a pártot, s az erős szociális programot hirdető Mose Kahlon (Kulanu, Mindannyiunk), esetleg a Likudnál markánsabb telepespolitikát ígérő Naftali Bennett (Bajit Hajehudi, Zsidó Otthon) vagy akár a vérbő nacionalizmusát és arabgyűlöletét büszkén vállaló Avigdor Lieberman (Jiszrael Bejtenu, Izrael a Hazánk) felé látszottak elszivárogni. A sajtóban olyan nagyágyúk kampányoltak Netanjahu ellen, mint Meir Dagan tábornok, a Moszad volt főnöke, s szakértők egész raja támadta Bibi biztonságpolitikáját, elsősorban azt lobbantván szemére, hogy Irán ügyében tartott szónoklataival többet ártott, mint használt. Egykori fő szövetségese, Avigdor Lieberman azt fejtegette a rádióban, hogy Bibi hogyan is tette tönkre örökös hezitálásával és megfutamodásával a nyári gázai hadműveletet. Mindeközben a csapból is a szociális ügyekben vallott kudarca folyt: az árak az egekben, nem lehet kijönni a fizetésből, duplájára nőttek a lakásárak, elviselhetetlen az iskolák és a kórházak zsúfoltsága. És akkor még nem szóltunk a családi Sara- és Bibigate-ekről. Melyek közül tán a legismertebb az ún. üvegbotrány, amikor Netanjahu szerfelett csekélyke népszerűségnek örvendő felesége egyszerűen lenyúlta a kormányhivatal visszaváltott üvegeiért járó négyezer sékelt (cca. negyedmillió forint).
Ezek után elég egyértelműnek tűnt, hogy egy-két állandó talpnyalóján, tehát Steinic stratégiai főminiszteren és Gilád Erdán halk szavú, de kellőképpen agresszív belügyminiszteren kívül mindenki elpártolt tőle. Bár nevezettek különben sem érnek, hiszen egész karrierjüket Bibi egójának folyamatos ápolására alapították. Amúgy senki több; a késeket már a Likudban is fenték a választások utáni napra, készülvén a nagy kudarcra, egyszersmind a trónutódlási harcra.
A késeket már fenték
És ekkor Netanjahu megrázta magát, s elhatározta, hogy most nem adja fel! Pedig egyszer már megtette hasonló helyzetben, 1999-ben, Ehud Barak ellen. A különbség persze nem tűnt jelentéktelennek: a hatvanöt éves politikus most tudhatta jól, hogy ha ismét megbukik, nem lesz visszatérés, s menthetetlenül a történelem szemétdombján végzi. De keddig, a választás napjáig volt még négy egész napja. Minden gátlását elvesztett sebzett vadként indult tehát harcba a politikai túlélésért… És volt egy nagy előnye is, tudta, hogy gentlemanekkel áll szemben. Meir Dagan tisztán etikai okokból nem volt hajlandó sem cáfolni, sem megerősíteni, hogy Sara Netanjahu hirtelen felbukkanása miatt kellett félbeszakítania egy Irán ügyében zajló szupertitkos biztonsági értekezletet. Netanjahu másik kihívója, a kölyökképű, finom értelmiségiként viselkedő munkapárti Jichák Hercog pedig még a centrista Lapid párt ellen sem volt hajlandó lejárató kampányt folytatni – el is vitték tőle a Bibit leváltani szándékozó szavazók jelentős részét. Pedig a Lapid pártra és a Cionista Táborra leadott szavazatok együtt harmincöt mandátumot jelentenek, így ha Hercog agresszívabban lép fel, többséget szerezhetett volna. De ő úri gyerek, s azt mondta, hogy a választások másnapjára is gondolni kell, akkor hogyan nézünk egymás szemébe.
Netanjahunak bezzeg nem voltak efféle skrupulusai. Vidáman nekilátott felfalni saját jövendő politikai szövetségeseit, noha előre megmondta: jobboldali-vallásos koalícióra gyúr, hogy ne kelljen tovább eltűrnie a palesztintárgyalásokat sürgető centristák akadékoskodását, s hogy a Tnua és a Lapid belülről ne akadályozhassa tovább a reformokat, ne papoljanak neki megélhetési nehézségekről. Miközben az ő politikai credója az állam leépítésén, a polgárok magukra hagyásán és a szabad verseny dicsőítésén alapul! (A palesztintárgyalásokat persze a nemzetközi diplomácia is nagy hangon követelte.)
Netanjahu szemérmetlenül, önmagát is megalázva könyörgött minden egyes szavazatért; a végén még a politikai ellenfelei is megsajnálták. Míg a hazai és a nemzetközi média évekig hiába üldözte egy interjúért, e sűrű napokban nyilatkozott fűnek-fának, tele volt vele a tévé és a rádió, a Facebook és a Youtube. A kérdések persze elmentek a füle mellett, csak ugyanazt az üzenetet sulykolta éjjel és nappal. Harcba, vagyis a választóhelyiségekbe szólított, mert ha veszít a párt, az arabok segítségével jön egy baloldali kormány Cipivel (Livni) és Buzsival (Hercog) – e beceneveket oly mélységes undorral és agresszivitással mondta ki, mintha ellenfelei legalábbis tömeggyilkos pedofilok lennének. S akkor vége a világnak, vagyis Izraelnek, mert ők feladják Jeruzsálemet, az országot, mindent, hiszen szemben ővele – a szavazatokért esedező, az ország javáért szinte sírva könyörgő Bibivel – gyöngék, és nem állnak majd ellen a nemzetközi nyomásnak. Négy nap alatt legalább ezerszer mondta ezt el, mindig hasonló intenzitással és szemforgató szemérmetlenséggel, a sajtóban és személyesen is, meg nem állva, északról délre beutazva Izraelt, szónokolva utcán és piacon, nagygyűlésen és magánlakásokban.
Mindenki hülye
Végül szinte már maga is elhitte, hogy a baloldalt külföldi háttérhatalmak dollármilliói segítik, amikor az ő és a Likud, illetve a jobboldal megdöntésére szövetkezik. S ha mindez nem lett volna elég hívei mozgósítására, a választások előtti napon azt is bejelentette, hogy ha kormányra kerül, megakadályozza a palesztin állam létrejöttét.
A választás napján még erre is rá bírt pakolni egy lapáttal, és bemondta, hogy a balos civil alapítványok a mondott háttérhatalmak pénzén fuvarozzák arabok hordáit autóbuszokon szavazni. Akár még igaza is lehetett, hiszen az izraeli állampolgárságú arabok alkotmányos joga a szavazás, s a törvények a szállításukat sem tiltják. S ugyan az egységes arab lista miatt az eddigiekhez képest tényleg nagyobb arányban vonultak az urnákhoz, de az arabok részvétele még így is elmaradt a zsidók részvételi arányától, a buszokat pedig se akkor, se azóta sem látta senki, egyszerűen nem léteztek. De a kampány e végső szakaszában egy füllentés már meg se kottyant. Aztán Netanjahu a győzelme után már visszakozott is: ő csak úgy értette, hogy az adott körülmények közt képtelenség a palesztin állam – mondta két amerikai tévének is. Ó, hát a maga részéről nagyon hisz a „két állam” koncepciójában. E kijelentésekre nem nagyon kínálkozik más magyarázat, csak az, mely szerint Netanjahu feltehetően úgy gondolja, hogy Washingtonban is mindenki hülye.
Szorongások és félelmek
Bibi végül bebizonyította, hogy kiválóan ismeri az izraeli szavazók gyenge pontjait, és azzal valóban bűvészként bánik. A szavazás a zsidó államban mindmáig nagyrészt törzsi alapon folyik. Bátran elmondható, hogy minél gazdagabb egy település, annál balosabb is.
A baloldali pártok a tanultabb, magasabban képzett, s elsősorban askenázi, európai bevándorlók – racionalitást valló, gazdaságban sikeresebb – leszármazottait tömörítik. Ezzel szemben a jobboldal, a Likud a gyengébben képzett, s a mindenhogyan, még lakhatási értelemben is perifériára szorulók pártja. Az persze ugyancsak tény, hogy a párt élén főként jómódú askenázi családok gyermekei állnak, s ilyen maga Netanjahu is.
Egy izraeli kutatóintézet összehasonlította az előző kampány retorikáját a mostanival. 2011-ben a „középosztály”, idén a „szegénység” szó hangzott el legtöbbször, viszont a „drágaság” mindkét alkalommal rengeteget szerepelt. Azt is megállapították, hogy Irán a voksolások körüli időszakban gyakran megjelenik a helyi médiában, miközben a két választási kampány között szinte teljesen eltűnik.
A jobbos szavazótábor hívószava az Isten, haza, család, amit az iráni, iszlám, palesztin, arab veszély fenyeget. Netanjahu kampánya e szorongások és félelmek felélesztésén és kijátszásán alapult, szemben a balos ígéretekkel, amelyek reményt, békét és igazságosabb társadalmat ígértek. A tudásában, gazdasági erejében bízó baloldali szavazó nagyobb önbizalommal és hittel tekint magára és a világra, rá kevésbé hatnak az ösztönös egzisztenciális félelmek, amelyeknek – generációnként újratermelődő szerényebb iskolázottsága és szerény anyagi lehetőségei miatt – a másik oldal sokkal jobban ki van téve. Bibi pontosan tudta, hogy kiket szólít meg, nem hirdetett semmiféle programot a baloldali vagy a centrumban lévő szavazók elcsábítására, hiszen erre nem is volt szüksége. A félelemkeltés, a riogatás kártyáit tartotta a kezében, s terítette ki a végén. Izrael nagy mágusa ismét védelmet ígért az általa felkorbácsolt veszélyek ellen, és csodálatos győzelmet aratott.
