Az első nem papi múltú elnök, de a katonaságnál szo-cializálódott neokonzervatív - így jellemezhető az új államfő, az iszlám forradalom második generációját képviselő Mahmud Ahmadinedzsád. A gazdaságban iszlám szocializmus, a külpolitikában keménykedés, a mindennapi életben dohos puritanizmus következhet.
Az iszlám állam első kétfordulós elnökválasztása (június 17. és 24.) alaposan felzaklatta az amúgy meglehetős közéleti apátiába süllyedt lakosságot. Pedig eleinte úgy tűnt, hogy a forradalmi nagy generáció pragmatikus konzervatívvá szelídült élharcosát, Khamenei egykori jobbkezét, az 1989 és 1997 között két elnöki ciklust már kitöltő Hasemi Rafszandzsanit aligha fogja bárki megizzasztani. A szelíd mosolyú, de csalódást keltő reformer Khatami harmadszor nem indulhatott, a konzervatívok képtelenek voltak közös jelöltet állítani, a mindenben illetékes 'rök Tanácsa pedig 1035 jelölt eltanácsolásával gondoskodott arról, hogy egyetlen reformerért se kelljen izgulni. Sima, de kétfordulós győzelmet jósoltak Rafszandzsaninak a helyi közvélemény-kurkászók és a nyugati elemzők is, hozzátéve, hogy a hatalom Iránban úgyis olyan nem választható keményvonalas entitások és személyek kezén marad, mint a legfőbb vallási vezető Khamenei, az 'rök Tanácsa, a Forradalmi Gárda.
Akik már Khatami 1997-es, első győzelmekor ráébredtek, hogy még egy teokráciával körbefalazott demokrácia is folyvást
kézi irányítást
igényel. A zavartalan munkához a végrehajtó hatalomra is szükségük volt. Sejtették persze, hogy Rafszandzsani az 1979-es forradalom egyik kulcsfigurájaként nem akar/mer alapkérdéseket fesze-getni - de mi van, ha negyedszázados politikai karrierje vége felé mégis a Nagy Reformer szerepében akar búcsúzni? Így hát Khamenei a színfalak mögött nagy elánnal igyekezett egykori harcostársa és politikai ellenfele esélyeit csökkenteni.
Rávette az 'rök Tanácsát, hogy az öt induló (három keményvonalas, egy mérsékelt és Rafszandzsani) mellé két reformert is engedjenek a rajtvonalhoz. Azzal kalkulált, hogy ők majd Rafszandzsanitól rabolnak voksokat, és emelik a választói hajlandóságot is. A változáspártiak favoritja, Musztafa Moin (Khatami alatt kultuszminiszter) jött is felfelé; ekkor a felső vezetés újra belepiszkált a játékba. Az utolsó pillanatban elérte, hogy a nagy mozgósító erővel rendelkező konzervatív szervezetek ne a papíron esélyesebb, de az ország egy része számára szalonképtelen arcok valamelyikét támogassák (mint a könyörtelen exrendőrfőnököt, Kalibafot; a jelentős közutálatnak örvendő egykori állami tv- és rádióelnök Laridzsánit vagy a magát újabban mérsékeltként tálaló katonatisztet, Rezait). Inkább szavaztassák választói tömbjeiket arra, akinek egyszerű, szerény, a mélyen vallásos hivatalnokot megjelenítő imidzse hiteles, és a rendszer neveltje. Ez volt a Khamenei környezetéhez tartozó Mahmud Ahmadinedzsád teheráni polgármester, aki az első forduló előtti utolsó előrejelzések szerint 5 százalékkal hátul poroszkált. Mindez nem jelentett problémát: a korábban a diákok gyepálásában kitűnő Basij és Ansar-e Hezbollah milícia rámenősen mobilizálta a szegényebb választói körzeteket, a Forradalmi Gárda több tízezer tagja pedig a választási megfigyelőbizottságokat boldogította. Ilyen körülmények között kalapálódott ki a kovács fiának született Ahmadinedzsád sikere a közvélemény, az elemzők és az elit egy részének legnagyobb megdöbbenésére: a papíron a semmiről induló politikus alig másfél százalékkal maradt el az első fordulóban a 21 százalékot karmoló Rafszandzsani mögött, így ő vívhatta a második fordulót. (A részvétel 63 százalékos volt.)
A 2003-as tartományi és a tavalyi parlamenti választásokon a jogosultak fele járult az urnákhoz, amiből az ellenzéktől
Condoleezza Rice-ig
mindenki a legitimitás megrendülésére következtetett. "Khamenei ezért deklarálta, hogy szavazni nemzeti kötelesség. A pénteki nagy imák vezetői hónapok óta hajtogatták, hogy menjünk szavazni, mert az ellenség alig várja, hogy lerohanjon minket, a távolmaradással pedig őket segítjük. Erről cikkeztek az újságok is, a tévéből is ezt folyt" - nyilatkozta lapunknak a távolból Safa, aki diák, és mindkét fordulóban otthon maradt. Jól ismerték a távolmaradás erejét azok is, akik az áldemokra-tikus körülményekre hivatkozva bojkottra szólítottak: a diákszervezetek, egy volt belügyminiszter, a börtönből üzenő országos hírű ügyvéd, Shirin Ebadi Nobel-béke-díjas politikus és persze az újságírók, értelmiségiek hada. A magas részvételi arányt egyesek Bush iráni demokráciát fikázó kontraproduktív üzeneteinek, mások közönséges csalásnak tulajdonítják. Mivel a külföldi megfigyelőket Sean Penn amerikai színész helyettesítette, csak annyit tudni: előbb a hivatalosan harmadikként befutó Mehdi Karoubi, a parlament korábbi mérsékelt konzervatív szó-vivője, de kisvártatva Moin, sőt a konzervatív Kalibaf is szervezett csalásról beszélt ország-világ előtt. A legjobban a vezetéstől vizsgálatot követelő Karoubi fellépése sokkolta az efféle protestáláshoz nem szokott közvéleményt. Az óvást jelentők furcsállották, hogy a belügyminisztérium előbb 55 százalékos részvételi arányt publikált, az 'rök Tanácsa viszont nem-sokára 63, még később 70 szá-zalékkal dicsekedett; emellett a belügyesek a szavazatszámlálás vége felé még Karoubit látták a második helyen, amit az őrök cáfoltak. Az érintettek kategoriku-san tagadtak, a véletlenszerű újraszámlálások pedig nem nyugtatták meg a kedélyeket - ám amikor a Karoubi nyílt levelét közlő lapokat bezárták, és a nagyfőnök dörge-delmes levélben fenyegette meg a hőzöngőket, csend lett.
Az ország azonban felbolydult. Legjobban az első körben tömegesen távol maradó teheráni elit tudta, mit veszíthet. Ahmadinedzsád egyéves polgármesteri működése alatt reiszlamizálta Teheránt: kulturális centrumokat rendre imahelyekké alakított, büntetni kezdte a kocsiból kiszűrődő zenét,
leszedette Beckham
óriásplakátját, rászállt a női öltözetre, megkövetelte az apparátustól a szakállt. Javára írják ugyanakkor, hogy farba rúgta a megapolisz bizáncias bürokráciáját. A forradalom korának retorikáját felmele-gítő, szerény, vallásos, pártoktól nem támogatott népszolgaként bemutatkozó Ahmadinedzsád nem sminkelte magát: az egyetlen volt, aki a kivételesen világias kampányban múltját előtolva az iszlám értékeinek megőrzéséről beszélt. A műszaki diplomával rendelkező 49 éves politikus tagja volt annak a szervezetnek, amelyik a forradalom idején túszul ejtette az amerikai követség dolgozóit, sőt állítólag a szovjet képviseletre is rávetette volna magát, ha társai le nem intik. Kisvártatva a Forradalmi Gárda tagja, majd egyik parancsnoka lett, ahol fő feladata a disszidensek és államellenes szervezetek akcióinak blokkolása volt. Lapértesülések szerint ő a felelőse a Salman Rushdie író elleni fatwa megszervezésének is. A Irak elleni háború Ardabil tartomány kormányzójaként találta, békeidőben pedig a kulturális ügyek és az iszlám értékek megőrzésének minisztériumában adott tanácsokat. Khamenei bizalmát élvezve ezután emelkedett tavaly márciusban a főváros polgármesteri posztjára.
Választói hátországát az inflációba és a nagy munkanélküliségbe belefáradt szegényebb sorsú lakosság, a bürokráciával, korrupcióval torkig lévő vállalkozók, a vallásos puristák, a klérus jobboldala adta. Végül tarolt: 17 millió voksot gyűjtött, Rafszandzsani csak tízet. A meglepetés eredményt magyarázók szerint Rafszandzsani nem számított arra, hogy az emberek milliói épp benne fedezik fel azt, amiből elegük van: a meggazdagodott mullahot, aki dőzsöl, miközben ők szegények. Rafszandzsani gazdasági modernizációról, külföldi tőkéről, szabadságjogokról beszélt, a puritán ellenlábas az olajból származó jövedelmek igazságosabb elosztásáról, és ez jobban bejött. Főleg vidéken - Rafszandzsani ki sem tette a lábát Teheránból, nem találkozott a sokmilliós azeri, az arab és a türkmén kisebbségek vezetőivel sem, ahogy tartományi főnökökkel sem. Inkább a diákokkal és a nőkkel próbálta elhitetni, hogy a nyitás elkötelezettje; közben arra gondolhatott, hogy szent öltözékében, forradalmi múltjával azért jó lesz a konzervatívoknak is. De nem volt eléggé jó se itt, se ott.
A győzelmi eufóriában Ahmadinedzsád minden irányban békülékeny volt, de azért a választófülke felé haladva a kamera előtt trappolt át a földre festett brit, amerikai és izraeli zászlókon; és azt is nehéz feledni, ahogy a politikai bebörtönzöttek miatt tiltakozó német külpolitikát két éve még hitlerinek titulálta. Ígérete szerint nyilván keményen kitart az atomprogram mellett, és nem paktál a Nagy Sátánnal. "Ahmadinedzsád azok közé tartozik, akik mélyen hisznek Khomeiniben és az iszlámban, ráadásul sokkal gyakorlatiasabbak" - jellemezte a győztest és a vele a végrehajtó hatalomba kerülő új elitet egy egykori iráni külügyér.
A rendszer belső megváltoztatásának kísérlete gyakorlatilag elbukott. Amíg nem zuhan le évek-re az olaj ára, vagy nem jön a sokat emlegetett perzsa Gorbacsov, addig Irán megint jól magára zárja az ajtót.
