Május végén elkezdték feltölteni az Azerbajdzsánból Grúzián át Törökország földközi-tengeri kikötőjébe, Ceyhanba tartó közel 1800 kilométeres olajvezetéket, amely az oldalán futó gázcsővel együtt a Kaszpi-térség szénhidrogénkészleteit Oroszország kiiktatásával juttathatja el a Közel-Kelettől függetlenedni próbáló megrendelőkhöz. A gigaprojektben részt vevő országok alig titkolt célja a kaukázusi erőviszonyok átrendezése.
Fél évvel a vezeték (BTC) tervezett átadása előtt az azeri fővárosban már minden a csőkígyóról szólt. A központ olajdollárokból emelt irodaházai körül a szokásosnál is több öltönyös nyugati szaladgál, óriásplakátok éltetik, újságok méltatják az azeri félsivatagon, grúz hegyvidéken és Kelet-Anatólia kopár fennsíkján bemutatott mérnöki bravúrt. A tévé a határon bányászsisakban egymás hátát lapogató azeri és grúz elnököt mutatja, a jobb boltokban a vezeték után elkeresztelt, koromfekete bor kapható. Shanin, a petrolkémiában otthonosan mozgó fiatal mérnök szerint "nincs mit csodálkozni az izgalmon. A Szovjetunióban a szibériai mezők miatt az itteni kőolajat hanyagolták, most viszont itt a lehetőség, hogy az ország végre feltörjön. Mióta függetlenek lettünk, terveznek egy Oroszországot elkerülő vezetéket, rengeteg nehézséget kellett leküzdeni, mire eljutottunk idáig." A BTC építéséről a tárgyalások már 1992-ben elkezdődtek, két évre rá Hejdar Alijev - aki szép ívű KGB-s karrierrel és szovjet politbürós tagsággal a háta mögött 1970 és 2003 között előbb az azeri kommunista párt fejeként, majd kis szünettel haláláig az ország elnökeként lényegében egyedül uralta az országot - paktumot kötött egy tucat olajmultival a kontinentális talapzat közös hasznosításáról. A nafta kezdetben orosz közvetítéssel jutott tovább, az alternatív útvonal kiépítése a Kaukázus viszonyai, a projekt mérete és az ellenérdekeltek furkálódásai miatt csak nyolc évvel később kezdődhetett, s utána is meg-megdöccent. Jellemző, hogy a végleges finanszírozási konstrukció csak két éve (az árokásás közepén) állt össze - a közel négymilliárd dolláros befektetés burjánzó pénzügyi vonatkozásait ekkor már 78 befektető 17 000 kézjegye és az EBRD pénze kísérte. A csőrendszert a British Petrol vezette tizenegy tagú konzorcium építette, s az állami Socar olajcégen kívül amerikai, olasz, japán, francia és norvég vállalatok is beszálltak a fejlesztésbe. A projekt keresztapja azonban politikai és pénzügyi értelemben is Washington, illetve nyugati szövetségesei, akik a csap megnyitásával elvileg két legyet üthetnek kupán. Az azeri és a közép-ázsiai olajtelepekkel közvetlenebb kapcsolatba kerülve ezúton is függetlenedhetnek az arab olajtól, másrészt a tranzitszállítás jelentős bevételeitől így eleső Oroszország (és Irán) rovására szerezhetnek befolyást a térségben. Az USA a jövőben is garantálni fogja a BTC biztonságát: a megnyitóra az amerikai energiaügyi miniszter Bush üzenetét hozta.
A kazahok is feladják
A nyugati remények azonban csak akkor teljesülhetnek, ha a beltenger túlpartján Kazahsztán is hajlandó lesz az orosz csövekről leválva erre utaztatni a készleteit. Az azerbajdzsáni olajtartalék önmagában valószínűleg kevés ahhoz, hogy a vezeték rentábilis legyen - legalábbis ezt jelezte már jóval az első kapavágás előtt a Princeton egyetem erre szakosodott kutatócsoportja. Hogy nélküle az üzlet akár csúnya bukta is lehet, az Nazarbajev kazah elnök arcára volt írva, amikor május 25-én a Bakutól negyven kilométerre található Szangadadzsal olajterminálon odaállt a csap mellé. Az ingatag természetű állami vezető egy ideje ugyan ráutaló magatartást tanúsít, és az ünnepség előtt néhány órával aláírt egy szándéknyilatkozatot egy szerényebb kontingens átadásáról, de ez szólhat csupán Moszkva bosszantásáról is. De lehet, hogy az olajvezeték akkor sem lesz a XXI. század selyemútja, ha Nazarbajev jó fiúnak bizonyul. A Kaszpi-tenger térségét (beleértve Oroszország és Irán kontinentális talapzatba rejtett kincseit, Türkmenisztán, Üzbegisztán gázvagyonát) hagyományosan a világ harmadik legnagyobb potenciális szénhidrogén-lelőhelyeként tartják számon, amely megfelelő megmunkálás esetén enyhíthet az arab dominancián. A Nyugat ennek megfelelően másfél évtizede önti bele a tőkét, technológiát, megtesz minden diplomáciai erőfeszítést, de az utóbbi évek feltárásai és kitermelési mutatói közel sem hozták azokat az eredményeket, amelyeket vártak tőlük - állapította meg tavaly decemberben az amerikai energiaügyi minisztérium jelentése. A dolgozat úgy prognosztizálja, hogy a régió 2015-re várt felpörgése idején sem tud majd napi 4 millió hordó olajnál többet termelni, s mi ez az OPEC akkorra várható bő 45 millió hordós hozama mellett? A Princeton egyetem szerint pedig pusztán megtérülési szempontokból még a kazah olajjal együtt is sokkal ésszerűbb lett volna a meglévő orosz útvonalakat bővíteni és korszerűsíteni, vagy ad absurdum, Irán felé venni az irányt.
Parák
"De az egész projekt erősen politikai kérdés, olyan geopolitikai játszma, ami kizárja ezeket a lehetőségeket" - mondta a Narancsnak Mirza Khazar újságíró, aki 2003-ig az amerikaiak által szponzorált Szabadság Rádió (a Szabad Európa Szovjetunióban, majd a FÁK-ban sugárzó társa) azerbajdzsáni adásának vezetője volt. Szerinte az Oroszország, USA, Irán és a német-francia kötelék által egyensúlyban tartott Kaukázusban, ahol az olaj miatt Baku a térség geostratégiai góca, a vezeték megépítésének hatásai már most is kitapinthatók. Szaakasvili grúz elnök ezzel kapcsolatban nem is kertelt, amikor "geopolitikai győzelemnek" titulálta az eseményt, hangsúlyozva, hogy a BTC (és a csövet a török Erzurumig kísérő gázvezeték) országa számára azt jelenti, hogy energetikai szempontból többé nincs kiszolgáltatva északi szomszédjának. Azerbajdzsán is tett egy lépést az Egyesült Államok felé, miközben Törökország (Azerbajdzsán leghűbb szövetségese) ázsiója felértékelődött. Washington (és a BP mögött álló Nagy-Britannia) befolyása megnőtt, kérdés azonban, hogy hoz-e mindez nagyobb stabilitást, vagy sem. Putyin megbízottja az utolsó pillanatban lemondta az ünnepséget, Moszkva üzletnek álcázott politikai konspirációt emleget. A napokban új elnököt választó Iránt is komolyan nyugtalanítja, hogy Amerika a hátába került, és idegesen összerezzen, ahányszor Washingtonban valakinek eszébe jut, hogy a befektetések védelmére és egy esetleges rezsim elleni puccs bázisául milyen príma lenne katonai támaszpontot is létesíteni azeri földön. De a legjobban természetesen Örményország parázik.
A cső végén
A bakui Függetlenségi Múzeum épületébe félóránként csoportosan érkeznek a hadsereg és a haditengerészet szabadnapos katonái, hogy a vérzivataros múlt emlékeiben megmártózva regenerálják harci szellemüket. Nem mintha nagyon tüzelni kellene errefelé bárkit is: a helyiek mérhetetlenül büszkék fiatal országukra, és tengernyien égnek a vágytól, hogy egyszer megfizethessenek az örményeknek Karabahért. Mikor múzeumi kísérőnk nem találja az angol szavakat, egy altiszt válik ki az egyik egyenruhás csapatból, és átveszi a tárlatvezetést. Lassan a többiek is átszivárognak, hogy egymással versengve terelgessenek a kelet-európai kis népek mércéjével is sistergős azeri história fejezetei között. "Török nép vagyunk, és számítunk török testvéreinkre" - mondja búcsúzóul kedvesen és vészjóslóan egyikük. A 95 százalékban mozlim lakosságú államalakulat legfrissebb megpróbáltatásain már Imam Muszajev, a múzeum egyik történésze vezet keresztül, aki saját kutatásait is előszedve igyekszik bizonyítani, hogy ki volt a hunyó az 1989 és 1994 között több tízezer áldozatot követelő háború kirobbantásakor. Az ősz tudós hol méregtől fújtatva, hol elkeseredve beszéli el az őrületet egészen a végkifejletig, amikor az egytized Magyarországnyi hegyvidék - azeri ősföldeknek tekintett területekkel egyetemben - örmény gyámság alá került, s 500 ezer embernek kellett elmenekülnie otthonából. "Karabah nyílt seb a társadalmon. Megakadályoz bennünket abban, hogy kis országként a minket beszippantani akaró nagyhatalmak között a lehető legokosabban egyensúlyozzunk. Szinte minden törekvésünkben benne van" - mondja már az épület előtt Ali, az előadást távolról követő bakui történészhallgató. A karabahi rendezésről folytatott tárgyalások apróbb biztató jelektől eltekintve jó ideje nem kecsegtetnek áttöréssel. Elvileg az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet minszki csoportjának (a tűzszünetből végleges megállapodást kovácsolni hivatott testület) tagjaként az oroszok és az amerikaiak is nyomhatnák az azerieket, de az utóbbi évtizedben az emiatt hol ide, hol oda közeledő Baku számára egyre nyilvánvalóbb, hogy egyik fél sem hajlandó messzire menni az ő igazáért. Így a borúlátók szerint Azerbajdzsán a jövőben egyre inkább majd saját fejlődő gazdasági (és már most sem jelentéktelen katonai) potenciáljától reméli, hogy valamikor ráboríthatja a tárgyalóasztalt Jerevánra. Ezt azonban nyilván nem fogja ölbe tett kézzel nézni Moszkva, amelynek egyetlen kaukázusi szövetségese az ellenségei közé préselt Örményország. Jereváni politikusok biztosra veszik, hogy Baku az olajbevételek egy részét Karabahba forgatja vissza, s ez gyakorlatilag fegyverkezési versenyt jelent.
Amin az sem változtatna túl sokat, ha az olajáradat netán magával sodorná Ilham Alijev elnököt, mert aki Karabahról lemond, az itt politikai halott. Tudja ezt a gúzsba kötött demokráciát a grúz, ukrán, kirgiz erőkhöz hasonlóan a múltba kívánó azeri ellenzék és a 2003-ban vitatott körülmények között győzedelmeskedő ifjabb Alijev is, aki az idő előrehaladtával egyre kevésbé látja tisztán, hogy a cső vajon áldás vagy átok a számára. Ha a dollármilliárdokat okosan költi el, felmagasztosulhat, ám tény, hogy közben ellenlábasai egyre harapósabbak lettek, a csap megnyitását a kampányidőszak gongjának tekintve a ceremónia előtt pár nappal például kivételesen egységesen és nagy tömegben tüntettek (és verették laposra magukat), többek között tiszta és nemzetközileg szavatolt novemberi parlamenti választásokat követelve. Az incidens ilyenformán jelentős nyugati visszhangot kapott, az Azerbajdzsánban eddig mindig energiapiaci törekvéseit priorizáló Bush-adminisztráció is egyre többet mereng azon, vajon a mostani elnök stabilan áll-e a cső végén. Mivel az USA korábban nem nagyon raplizott, amikor ellenzékieket börtönöztek be, vagy nemrég lakása előtt ismeretlenek meggyilkoltak egy vezető újságírót, valószínűleg a jövőben sem bátorítja különösebben Alijev ellenfeleit. Várhatóan azonban arra készteti majd szövetségesét, hogy a retorikán túl is demokratizálja országát, és nem valószínű, hogy segít neki erővel a hatalomban maradni.
Mad Max
"Milyen környezetért aggódnak?" - kérdez vissza megütődve a sofőr, amikor a BTC-vel kapcsolatos zöldaggodalmakra terelődik a szó. A Bakutól félórányira található Sumquajit, egykori szovjet vegyipari fellegvár felé haladva kilométereken át roskatag kémények és széthordott gyártelepek romjai szegélyezik az utat. A tengerparti települést az 50-es évektől módszeresen és halálosan mérgezték, a helyi "gyermektemetőben" jeltelen sírok és fejlődési rendellenességekben elhalt csecsemőkről készült iszonyú képek emlékeztetnek a szovjet munkabiztonsági normákra. De érkezzünk bármelyik irányból a bakui félszigetre, biztos valami borzalomba ütközünk, Azerbajdzsán az utóbbi fél évszázadban valóságos környezeti holokausztot szenvedett el. A HÉV-en zötykölődve órákon át csak pislogunk, ahogy a málladozó fúróeszközök és bizonytalan célú géproncsok között fekete, barna és sárgás színű tavakban gyerekek fürdenek, s az állatok a nem létező vegetáció után koslatnak. A táj délre, az ominózus olajterminál felé haladva sem kevésbé meghökkentő, az egyik oldalon kopár hegyek és sivatag, a másikon roncs tankerek. A világ egyik legszennyezettebb talaja; az esetleges kármentesítésről beszélve a környezetvédők dollártízmilliárdokat emlegetnek. De ki költene egy centet is erre ma, amikor az életszínvonal sokak számára még mindig alulmúlja az 1990 előttit?
