A Kelet-Ázsiában tartózkodó harminchatezer vietnami menekült fele Hongkongban él; azaz rögtönzött menekülttáborokban, illetve a szigetország börtöneiben - immáron évek óta - a kitoloncolásra vár. Az 1984. december 19-én - még a Thatcher-kormányzat idején - megkötött angol-kínai szerződésbe, mely a gyarmat 1997-es Kínához való visszacsatolásáról rendelkezik, Peking követelésére bekerült, hogy a kérdéses időpontig az angol adminisztráció megszabadítja az országot a menekültektől.

Ám nemcsak az idegenekkel szemben mindig is ellenséges Kínai Népköztársaság politikai szándékai befolyásolták Londont, amikor aláírta a szóban forgó megállapodást; Hongkong lakossága sem látta - és ma sem látja - szívesen a vietnamiakat, és megragad minden alkalmat, hogy a kormányzattól számon kérje a menekülttáborokra elköltött milliókat. Az elutasító közhangulatra mi sem jellemzőbb, mint hogy még a nyugati értékek mellett magát leginkább elkötelező politikai erő, a Demokrata Párt is óvakodik nyíltan állást foglalni az ügyben. Bár való igaz, tagjainak sohasem tiltotta meg, hogy - ha jónak látják - pártjára álljanak a vietnamiaknak.

Sok demokrata párti képviselő az elmúlt időszakban élt is az alkalommal. Közülük egyesek azzal érveltek, hogy ha Hongkong nem képes - akár áldozatok árán is - mások emberi jogait megvédeni, akkor 1997 után saját polgárainak jogait sem tudja majd érvényre juttatni a pekingi vezetéssel szemben. Más képviselők - illetve a politikai élet független radikálisai közül sokan - taktikai megfontolásból álltak a vietnamiak pártjára. Szerintük ugyanis minden olyan akció üdvözlendő, mely a Hongkong és Peking közötti ellentétet nemzetközileg is láthatóvá - illetve látványossá - teszi. Márpedig a menekültek ügye nagyon is ilyen.

Eddig a vietnamiak kitoloncolását a megfelelő törvények hiánya hátráltatta. E körülmény az elmúlt napokban megszűnt; a parlament - ennek neve Hongkongban Törvényhozói Tanács (Legislative Council) - május 22-én megszavazta az eladdig annyira hiányolt paragrafust.

A vietnamiak - dacára annak, hogy sokkal inkább gazdasági, mint politikai okok miatt fordítottak hátat hazájuknak -, ráébredvén a veszélyre, az elmúlt időszakban fokozatosan radikalizálódtak. Paradox módon főként Hanoi azon "elvi" nyilatkozata tüzelte fel őket, amelyben a vietnami vezetés leszögezi, hogy "bűnözőket semmiképp sem hajlandó visszafogadni", márpedig a menekültek többsége - Hanoi szempontjából legalábbis - természetesen bűnözőnek minősül.

Ezt követően a hongkongi táborokban mindennaposakká váltak az erőszakos jellegű megmozdulások. A vietnamiak java része készséggel ringatta magát abba az illúzióba, hogy Hanoi ódzkodása miatt a gyors visszatoloncolástól nem kell tartania, és azt is biztosra vette, hogy az erőszakos tiltakozások eredményeképpen a hongkongi kormányzat igyekszik majd valamilyen csendes megoldást találni letelepítésük legalizálására. Egyébként is - amint egyik alkalmi vietnami ismerősömtől hallottam, aki egy átmeneti időszakot a whiteheadi táborban töltött - "sokkal több kínai menekült el innen az 1997-ben bekövetkező visszacsatolás elől, mint amennyien mi vagyunk; befogadásunkkal nem veszítenek semmit, inkább nyernek".

Ám erről mind London, mind pedig a helyi kormányzat másként vélekedett. Az előbbi attól tartott, hogy ha liberális megoldásra sarkallja a szigetországot, akkor esetleg helybeli kínaiak nagyobb tömege követelne majd brit honosságot, hasonló érvek és hasonló méltányosság alapján. Másrészt a hongkongi kormány sem kapott sem belső, sem külső bátorítást ahhoz, hogy elnézőbb legyen a menekültekkel szemben.

Azazhogy mégiscsak jött némi "bátorítás" - a menekültügyben mellesleg szintúgy érintett - Malajzia részéről, ám épp nem az emberi jogok tiszteletben tartása érdekében. Kuala Lumpur áprilisban elrendelte a területén tartózkodó vietnamiak tömeges deportálását egy part menti szigetre, amely afféle "átszállóállomás" szerepét tölti majd be a hazatoloncolás során.

A nyugati kormányok igyekeznek kivétel nélkül távol maradni e kellemetlen problémától. Az USA ugyan felajánlotta, hogy befogadja mindazokat, akik kivették részüket a kommunizmus elleni harcból, illetve segítették az amerikai háborús erőfeszítéseket a hatvanas-hetvenes években. E nagylelkű ajánlat azonban túl későn érkezett, semhogy bárki is komolyan vehetné. Az amerikaiak egykori vietnami szövetségesei ugyanis vagy még idejekorán - azaz az összeomlás napjaiban - elmenekültek az országból, vagy már rég eltűntek valamelyik Saigon körüli "átnevelőtáborban".

Ami Angliát illeti, az ottani politikai erők elutasítanak mindenféle olyan interpretációt, amely bevonhatná őket e keserű vitába. Igaz, a Munkáspárt külügyi titkára, Robin Cook, aki május elsején látogatott Hongkongba, kijelentette: "Pártom biztosítani fogja minden hongkongi kisebbségi számára a jogot, hogy a jövőben is beléphessen Nagy-Britanniába, és segíteni fogja azokat, akik tartózkodási engedélyért folyamodnak." A kérdés csak az, hogy a hongkongi menekültek kisebbségieknek számítanak-e majd, vagy csak azoknak szól az ígéret, akik üzleti céllal telepedtek le itt, mint az indiaiak vagy a pakisztániak.

A Munkáspárt nagyvonalú ígéretének talánya gyorsabban szertefoszlott, mint ahogy arra bárki is számított. A héten ugyanis megkezdődött a menekültek tömeges visszatoloncolása - légi úton - Vietnamba.

Ara-Kovács Attila

(Hongkong)