Így az országban tíz éven belül immár ötödik alkalommal írtak ki parlamenti választásokat - újabban fel is merültek olyan javaslatok, hogy a kormány lemondása ne jelentse egyszersmind új választások kiírásának a kényszerét.
A szélsőjobboldali populista, bevándorlásellenes és a bevándorlók származásával összefüggésben erősen iszlamofób PVV az elmúlt években egyre erősödött, és két éve már a szavazók több mint 15 százalékának a támogatását élvezte. Ezzel párhuzamosan a politikai színkép másik szélén is erjedés kezdődött, ahol a valamikori maoista - ám a kínai kommunista vezetést is bíráló - ideológiájából kinőtt Szocialista Párt (SP) került be a törvényhozásba a 2000-es évek elején, a mandátumok kb. 10 százalékát szerezve meg. Vagyis a hagyományos - bal- és jobboldali - középpártok szavazói nem drámai sebességgel ugyan, de folyamatosan radikalizálódtak.
A PVV áprilisi lépése egyértelműen kifejezésre juttatta a párt euroszkepszisét, amely azon a tényen alapul, hogy Hollandia nettó befizető országként a mostani válság során egyre-másra további anyagi áldozatokra kényszerül, amit az ebből (is) következő megszorításokat érzékelő lakosság növekvő elégedetlenséggel fogad.
Ez az elégedetlenség meglehetősen borús előrejelzésekhez vezetett a múlt heti választások eredményét illetően, és a közvélemény-kutatási adatok is a középen álló erők támogatottságának a további csökkenésére utaltak. Még augusztus végén is voltak olyan felmérések, amelyek az SP-t hozták ki a népszerűségi lista első helyén, még ha nem is kiugró - úgy 25 százalékos - arányban. Később aztán, a választások közeledtével azt lehetett érzékelni - legalábbis a politikai formációk népszerűségi adataiból -, hogy alábbhagy az unióellenes morgolódás, a tényleges választási eredmény azonban még ehhez képest is
meglepetést keltett
Pedig a politikai közbeszédet továbbra is a szükséges megszorítások, a nyugdíjkorhatár (jelenleg 65 év) felemelése, az EU-hoz való viszony kérdései uralták, még ha nem is a PVV-t vezető Geert Wilders szellemében, aki már olyat is mondott, hogy adott esetben legszívesebben kiszabadítaná az országot a brüsszeli rabigából, az euróövezetből, és újból bevezetné a régi jó valutát, a guldent.
A vitakérdések között természetesen központi helyen állt a követendő gazdaságpolitikai irányvonal is, ami lényegében belpolitikai kérdéssé tette a leegyszerűsítve Angela Merkel és Francois Hollande nevéhez köthető dilemmát: megszorítás vagy munkahelyteremtés. A két álláspontot egyfelől a jobbközép Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért (VVD) és vezetője, az előző miniszterelnök, Mark Rutte képviselte, másfelől pedig a Diederik Samsom vezette balközép Munkapárt (PvdA). Ők ketten lettek aztán a választás nagy nyertesei, radikálisan visszafordítva a politikai erők elaprózódásának évtizedes tendenciáját.
Szeptember 12-én ugyanis a szavazatok nagyjából 20-20 százalékával 41, illetve 38 mandátumot szereztek, és ezzel ketten együtt a többséget is a 150 tagú képviselőházban (amely egy kisebb politikai súlyú, a regionális képviseletek által választott felsőházzal együttesen alkotja a törvényhozást, a Staten Generaalt).
A további részletek közül figyelemre méltó a PVV (24 helyett 15 mandátum), a jobbközép kereszténydemokraták, a CDA (21 helyett 13) és Zöld Baloldal (GL, 10 helyett 4) visszaesése, ami csak részben magyarázza a két győztes által megszerzett többletszavazatokat, hiszen a PvdA baloldali vetélytársa, az SP megőrizte 15 mandátumát. Samsom pártja tehát a jelek szerint részben jobboldalról jutott pluszszavazatokhoz, amit elsősorban magának a pártvezetőnek köszönhet, aki általános vélemény szerint kitűnően szerepelt, s felettébb jó benyomást keltett a vitákban és más nyilvános fellépésein. Pedig nem ő, hanem Emile Roemer, az SP vezetője keltette a legnagyobb izgalmat, amikor kevéssel a választás előtt (még győzelmi esélyesként) kijelentette: "Csak a testemen keresztül!" - már amennyiben a deficithatár általa szorgalmazott túllépése miatt az EU büntetést szabna ki az országra. Az a bizonyos magány a szavazófülkében azonban végül lehűtötte a holland kedélyeket.
A héten kezdődő kormányalakítási tárgyalások első körben értelemszerűen az első két helyezett között zajlanak, ami a gazdaságpolitikai pozíciók különbözősége miatt aligha lesz könnyű menet. Rutte folytatni szeretné előző kormánya liberális politikáját, Samsom a terhek igazságosabb megosztását követeli. Minthogy a holland választók részéről érezhető az elégedetlenség az egymást követő új és új választásokból adódó bizonytalanság miatt (a PVV-t valószínűleg az előző kormány megbuktatása miatt is büntették a voksoláskor), feltételezhető, hogy a VVD és a PvdA mindenképpen megegyezésre törekszik. Ha ugyanis bármelyikük is kimarad a leendő koalícióból, az megint csak ingatag, a szélső pártokra is támaszkodó kormányzáshoz vezetne. De még ha meg is egyeznek, felmerül a kérdés, hogy milyen irányban bővítsék a kettős koalíciót annak érdekében, hogy a szenátuson belül is többsége legyen.
Mindenesetre uniós körökben felhőtlen az öröm, hiszen a két egyértelműen pro-EU-párt győzelme határozott üzenet, amelyből sokan már a jövő évi német választások kimenetelére nézve vélnek kiolvasni biztató (Merkel egységesítő politikáját igazoló) előjeleket.
