A Harvard világhírű professzora már húsz éve leírta, hogy miért fenntarthatatlan a 90-es évektől megvalósult globalizációs modell. Elmélete magyarázza az Európai Unió mostani válságát és a Brexitet, és azt is, hogy miért törtek előre a populista erők világszerte. A CEU-n a közelmúltban tartott előadása előtt beszélgettünk.

Magyar Narancs: Húsz éve írt először arról, hogy a globalizáció világszerte milyen feszültségeket gerjeszt. Miért nem tudták a főáramú politikai erők csillapítani ezeket, és miért volt szükségszerű, hogy ez a helyzet a populista erők térnyerését hozza el?

Dani Rodrik: A nemzetközi kereskedelem fejlődése, majd globalizációja fontos szerepet játszott abban, hogy a második világháború után a világgazdaság ismét fellendüljön. Az ekkor létrejött gazdasági rend alapvető eleme mégis az volt, hogy a nemzetközi kereskedelem és a beruházások mértéke elég teret hagyott a nemzeti kormányoknak a saját társadalmi szerződéseik fenntartására. Azaz működött a szolidaritás, működtek a szociális ellátást biztosító struktúrák. Európában létrejöttek a jóléti államok, és a kormányok egyben tudták tartani a társadalmakat. Csakhogy pár évtized alatt a globalizációt, ezt az alapvetően jó folyamatot túlzásba vittük. Az 1990-es évektől beindult hiperglobalizáció aláásta a társadalmi szerződéseket. Ez a fordulat szerintem előre látható volt, ennek a fajta globalizációnak elkerülhetetlen következménye, hogy szétszakítja a társadalmakat. Az emberek egy része a globalizáció győztesei közé tartozik, részesül a jótéteményeiből és tagja lett a globális közösségnek. A társadalom másik része – ide tartoznak a kevésbé képzettek, és azon ágazatok érintettjei, amelyeknek meg kell küzdeniük az importtal – azonban kimarad mindebből. Egy idő után – joggal – úgy érzik, hogy magukra hagyták őket. A vezetőik nem tudtak megoldást találni a problémáikra, és ezért nem bíznak meg többé a politikusokban. A hagyományos liberális és centrista vezetők túl későn ismerték fel a globalizáció káros hatását. Nem tudták vagy nem akarták megtalálni azokat a megoldásokat, amelyekkel csökkenteni lehetett volna a különbségeket, és újra összerakni a szétszakadt társadalmakat. Új társadalmi szerződésekre lett volna szükség, de ezt mindenhol elmulasztották kidolgozni az országok vezetői. A nacionalista, populista erők pedig meglovagolták a társadalmi feszültségeket. Ők artikulálták ezeket a problémákat, s ők tudtak előnyt kovácsolni ebből a helyzetből. A globalizáció vesztesei keresletet támasztottak a populizmusra, a feszültséget kihasználó és a mainstream politikusokkal szemben megoldást ígérő erők pedig létrehozták a kínálatot.

MN: A multinacionális vállalatok egyre erősebbek, míg a nemzetállamok hatalma gyengül, néhány nagyvállalat már befolyásosabb sok országnál is. Úgy tűnik, hogy nagyon beszűkült a nemzetállamok mozgástere.

DR: Az a kisebbik baj, hogy az államok veszítenek a hatalmukból – a nagyobbik inkább az, hogy a meglévő erejüket sem akarják gyakorolni. A kormányok a globalizációra túl sokáig azzal reagáltak, hogy ez elkerülhetetlen folyamat, egyszerűen csak megtörténik, és pont így történik meg, nem tehetünk ellene semmit, el kell szenvednünk, bármi is legyen a következménye. Az állam tehetetlennek mutatta magát, aminek viszont az lett a következménye, hogy az átlagemberek már nem tisztelik a kormányokat, nem hiszik el, hogy képesek változtatni, olyan progresszív politikát megvalósítani, amellyel a társadalom minden tagja a globalizáció nyertese lehet.

A valóság azonban az, hogy a nemzeti kormányok ereje még mindig elég nagy ahhoz, hogy megfelelő mértékben megadóztassák a multinacionális vállalatokat, és rákényszerítsék őket a szabályok betartására. Ez nem egyszerű feladat, hiszen a nagyvállalatok hatalmas erőforrások felett rendelkeznek, sokat költenek lobbizásra, alakítani tudják a közbeszédet. Azt sulykolják, hogy a nemzeti kormányok is jobban teszik, ha a nemzetközi kereskedelem logikáját követve beállnak a sorba, különben a piacok keményen megbüntetik őket. Ez azonban nem pénzügyi, hanem kognitív csapda. A kormányok nem azért követik a multinacionális vállalatok logikáját, mert valóban hatalmas veszteségeket szenvednének el, ha szembemennének velük, hanem azért, mert maguk is elhiszik, hogy tehetetlenek. Valójában az öntudat hiánya köti gúzsba a kormányokat, nem pedig az, hogy nincs elég erejük.

MN: Mégis, mit tehetnének a kormányok?

DR: Bizonyos szintig a nemzetközi cégek tudnak diktálni, például azzal, hogy egyszerűen elmennek abból az országból, ahol túl magasnak találják az adókat. Így jöttek létre az adóparadicsomok, és az elmúlt száz évben emiatt csökkent a társasági adók mértéke is szerte a világon. A legtöbb kormány azt mondja, épp emiatt muszáj részt venni az adóversenyben – de ez nem okvetlenül igaz. Ha a kormányok meg akarnák adóztatni a nagyvállalatokat, könnyen megtehetnék, csak el kéne osztani a globális eladásokat országok szerint. Tehát ha egy vállalat a globális profitjának, mondjuk, 10 százalékát az adott országban keresi meg, akkor ott azt a 10 százalékot kell megadóztatni. Ezt könnyű lenne megtenni, és az ilyen adóztatás elől elmenekülni sem lehet.

De a kormányoknak a helyi szabályozás megfelelő alakításával ahhoz is lenne erejük, hogy a vállalatokat érdekeltté tegyék a társadalmi átalakulás segítésében, abban, hogy fektessenek be a helyi közösségekbe és alkalmazottakba, és hogy a technológia eljusson a helyi beszállítókhoz is. Az állami és a magánszektor közötti párbeszédhez persze jóval aktívabb állami szerepfelfogásra van szükség. A kormánynak meg kell ígérnie, hogy jó szolgáltatásokat nyújt a cégeknek, megvédi a szabadalmaikat és a profitjukat, hogy a szerződéseket kikényszerítik, hogy kiképzik a szükséges munkaerőt, és támogatják a kutatás-fejlesztést. Addig, amíg a befektető megfelelő szolgáltatásokat kap cserébe, a korrekt szabályozás nem űzi el a tőkét.

MN: Gyakran beszél arról, hogy elképzelhető és megvalósítható egy másfajta globalizáció. Milyen lenne ez az alternatív globalizáció?

DR: A globalizáció 1990-es évektől követett modellje kifejezetten a nemzetközi befektetőknek, multinacionális vállalatoknak, bankoknak, gyógyszercégeknek és exportőröknek kedvez. Ezzel szemben az a modell, amelyik komolyan veszi a helyi munkát és közösségeket és a környezeti problémákat is, egészen más globalizáció lenne. Nem azt állítom, hogy vissza kell csinálni a globalizáció eddigi eredményeit, pusztán azt, hogy egyensúlyba kell hozni a globalizációt, hogy annak hasznaiból a helyi közösségek, a munkások és a középosztály is mindenhol részesüljön. Most a nemzetközi kereskedelemből származó hasznok nagyobb része a magasan képzett dolgozóknál és a multinacionális vállalatoknál csapódik le.

MN: Korábban arról is írt, hogy megoldást jelenthetne egyfajta speciális vízumrendszer, amely megkönnyítené a munkaerő áramlását. Ma is azt gondolja, hogy ez jó megoldás lenne?

DR: Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi politikai helyzetben minden olyan változtatás, ami a munkaerő mobilitását növeli, nehezen kivitelezhetőnek tűnik. A globalizáció lényege azonban pont az, hogy minél több hasznot lehessen kivenni a kereskedelemből. És az a terület, ahol még bőven van tér a fejlődésre, épp a munkaerő mobilitása. A kereskedelmi szolgáltatások vagy a munkaerő-kölcsönzés még mindig hatalmas kiaknázatlan haszonnal kecsegtetnek. A kérdés csupán az, hogy miként lehet az ezekből származó nyereségeket igazságosan elosztani a küldő és a fogadó országok között, a fogadó országokban pedig a munkáltatók és azon helyi dolgozók között, akik a külföldi vendégmunkásokkal versenyeznek. De úgy vélem, mindez megoldható – különösen, hogy a munkaerő-mobilitás növeléséből nyerhető hasznok sokkal nagyobbak, mint az, amit a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) vagy az olyan regionális kereskedelmi megállapodások, mint a TPP és a TTIP keretei közt zajló áru- és szolgáltatáscsere tartogat. Bőven megérné kísérletezni ezzel.

MN: Milyennek látja az Európai Unió jövőjét?

DR: Az EU ma sajnos meglehetősen instabil. A gazdasági integráció már most is szoros, és igény van a mélyítésére. A politikai integráció szintje viszont nagyon alacsony, a lényeges ügyek nagy része még mindig nemzeti szinten dől el. A gazdasági és politikai integráció között tehát mély szakadék tátong, és a kérdés az, hogy miként lehet ezt áthidalni. E feszültségnek kétféle feloldása lehet: vagy a politikai integrációt kell növelni, vagy a gazdasági integrációból kell visszavenni, hogy egy szintre kerüljenek. Az előbbi egységesebb politikai és gazdasági uniót jelent, a másik pedig egy olyan Európai Uniót, ahol az euró a magországok mostaninál is kevesebb tagból álló csoportjának fizetőeszköze lesz. Az EU bővítése így sokkal kevésbé lesz ambiciózus, a magországokon kívüli tagok pedig à la carte válogathatnak abból, mit szeretnének átvenni a közös szabályokból. Az átmenet egyik esetben sem lenne könnyű – de attól tartok, hogy az európai vezetők nem lesznek képesek kitörni a nemzeti keretekből és létrehozni a politikai uniót. Pedig az kívánatosabb lenne, hisz erős, fejlődő, versenyképes Európát eredményezne. Már csak azért is lenne ez a jobb megoldás, mert most úgy tűnik, hogy az alternatívája a nacionalizmus.