Sokan közülük most kevéssé rajzásképesek, mert börtönben ülnek - például azért, mert miután tavaly még a Morszi-féle iszlamista vezetés ellen léptek fel, most a népszavazásra bocsátott új alkotmány egyes paragrafusait bírálták, és nemleges állásfoglalásra buzdították a népet. És nem az ő liberális szabadságeszményeik módosultak, hanem a katonai vezetés módszerei kerültek mindinkább szembe az elveikkel.
Magát a népszavazást, amely e tárgyban három év alatt immár a harmadik, hatalmas propagandaarzenállal készítették elő: plakátok tömegével (a "nem" szavazatra buzdító falragaszok terjesztőit lecsukták), az "igen" mellett érvelő tévéműsorokkal, hazafias, sőt kifejezetten az alkalomra szerzett indulókkal, értelmező újságcikkekkel. Az ellenzéki (iszlamista) hangoktól és a liberális akadékoskodóktól megtisztított média egésze a jelenlegi vezetés oldalán áll, és kétségtelen, hogy a nagyhangú "igen"-párti mozgósítás eredményesnek bizonyult. Viszonylag eredményesnek. Tény, hogy a 2012-es népszavazáshoz képest most öt százalékkal magasabb (úgy 38 százalék) volt a részvételi arány - 2011-ben ennél is több, majdnem 42. Akkor a szavazók kétharmada állt az alkotmány mellé, most azonban zavarba ejtő módon a 98 százalékuk, és ez így együtt már nagyságrendnyi különbségnek mondható. Csakhogy ez a fegyelmezett melléállás, amely azonban a lakosság felére sem terjed ki, igen erős megosztottságra utal. Akiknek nem tetszik - nem is annyira az új alkotmány, hanem a megalkotását lehetővé tevő új helyzet, a Muszlim Testvériség kiszorítása a közéletből és az ezzel párhuzamos hatalomkoncentráció -, el sem ment szavazni, miközben 2012 decemberében még volt egy olyan lakossági csoport, amely fontosnak érezte szembenállásának kimutatását. Hogy ki mennyire népszerű ma Egyiptomban, nehéz eldönteni. Szórakoztató beszámolókat lehet olvasni nézeteiket rugalmasan és töretlen lelkesedéssel váltogató helyi potentátokról. Az első számú katonai vezető, Abdel Fattah el-Sziszi tábornok, akinek irányításával elmozdították Mohamed Morszi elnököt (neki már négyrendbeli, egyenként is súlyos büntetést érő vádemelést követően kell bíróság előtt állnia), ennél azért minden bizonnyal látványosabb sikerre számított, amelyre alapozva előállhat államfői ambícióival. A referendumot ugyanis parlamenti és elnökválasztás követi hamarosan (nem világos, milyen sorrendben). A szélesebb konszenzusnak sajnos se híre, se hamva, viszont Sziszi mellett szól, hogy az elmúlt évek politikai mozgalmassága nem hozott jobb életet. Feltételezhető, hogy újból komoly igény van erőskezű vezetőre. A kérdés már csak az, hogy esetleges megválasztása után lesz-e benne annyi politikai bölcsesség, hogy teret enged az arab tavasz során kibontakozott színesebb politikai kultúra képviselőinek, az önkorlátozástól cserébe stabilitást remélve.
Magát az új alkotmányt kevesebb kritika érte, mint az előzőt, amely a Muszlim Testvériség szellemiségétől áthatva kevésbé hangsúlyozta a szabadságjogokat, így például a szólás- és a gyülekezési szabadságot, mint ez, amely esetleges megszorító törvények által korlátozza a gyakorlásukat. A vallásszabadságról szóló passzusok lényegében változatlanok - ami vagy az alkotmányozók óvatosságát jelzi, vagy azt, hogy a 2012 decemberében ugyancsak népszavazással szentesített előző alaptörvény tartózkodott az iszlám elveinek túlzott előtérbe helyezésétől. Annál hangsúlyosabb változás viszont, hogy az új alkotmány megtiltja a vallási, nemi, faji vagy földrajzi alapú pártalakítást. Ez természetesen leginkább a december végén - ingatag okokból, hiszen a közvetlen okként szolgáló merénylet szerzőségét egy másik, szélsőséges csoport vállalta magára - amúgy is terrorszervezetté nyilvánított Muszlim Testvériséget, illetve a belőle kinőtt Szabadság és Igazság Pártját sújtja. A legnyugtalanítóbb alkotmányos változást ugyanakkor valamennyi elemző a hadsereg és az állam viszonyának szabályozásában látja. Már az is aggályos megszorítás, hogy a védelmi miniszternek a fegyveres erők soraiból kell kikerülnie. De a kinevezését az alkotmány elfogadását követő két elnöki ciklus során a Fegyveres Erők Legfelső Tanácsának - ez lényegében a vezérkar - kell jóváhagynia. Eközben a katonai költségvetésnek csak a főösszegét hozzák nyilvánosságra, részleteibe még a parlament sem, csak a Nemzetvédelmi Tanács tekinthet be. Az antidemokratikus megszorítás persze érthető a hadsereg minden gazdasági szektorra kiterjedő jelentős érdekeltségei és termelőtevékenysége fényében (vö. A hadsereg és a külvilág, Magyar Narancs, 2013. szeptember 29.), amely odáig terjed, hogy adott esetben a közellátásra is hatással lehet. Persze az új alkotmány annyit ér, amennyi érezhető változást hoz Egyiptom politikai életében. Ugyanakkor csökkenti az értékét, hogy egy átalakítás módosítását írja felül, túlságosan is a napi politikához kötve az érvényes alkotmányos elveket.
