Külpol

A múlt pénteken Észak-Írországban és Írországban népszavazást tartottak: Észak-Írországban arról, hogy a nép elfogadja-e az április 10-én aláírt belfasti békemegállapodást, Írországban meg arról, hogy módosítsák-e az ír alkotmány ama két passzusát, amely területi igényeket támasztott Nagy-Britanniával szemben Észak-Írországra. Az igen mindkét helyen győzött: Írországban 95, Észak-Írországban 71 százalékkal. A tartomány történetében ez volt az első olyan eset, amikor katolikusok és protestánsok nagy számban ugyanarra a dologra voksoltak.

Kevesen hitték, hogy ennyire felgyorsulhatnak az események Indonéziában: a múlt hét elején Szuharto elnök választásokat ígért, közvetlen, rövid távú célként pedig új kormányt, politikai és gazdasági reformokat. A hét második felében viszont már a lemondását jelentette be egy hamarjában szervezett televíziós nyilatkozatában. Utóda az a Habibie lett, akit ő maga szemelt ki és választatott maga mellé még márciusban. Akkor, két hónapja még biztos volt benne ő is, Indonézia is, a külvilág is, hogy országlása harminckét évét még egy ötössel megfejelheti, addig meg lesz idő gondolkozni, hogyan is alakuljon az utódlás kérdése.

Mindenki tartott tőle, hogy előbb-utóbb baj lesz ezekkel a hindu nacionalistákkal, ha megszerzik a hatalmat. Volt, aki eszeveszett multiüldözést jósolt - nem ez lett volna az első eset, mások mecsetrombolási és ezzel párhuzamos szentélyépítési őrületben gondolkoztak. A világ többé-kevésbé egyetértett: Vadzspáji miniszterelnök mérsékelt álorcája mögül hamar elővigyorog majd a néppárti szélsőségesek vérfagyasztó szörnyábrázata. És most, hogy India végrehajtott öt kísérleti atomrobbantást, első ránézésre úgy tűnhet, jogos volt a félelem.

A jelek szerint a Radu Vasile vezette új román kormány nagyon elégedett önmagával. Különösebb konfliktusok nélkül tudta megvívni világra jöttének csatáit a parlamenti bizottságokban. Ráadásul egyelőre azok a vérre menő küzdelmek is lekerültek a napirendről, amelyek korábban belülről őrölték a koalíció pártjainak együttműködését. Új korszakot nyitott volna tehát Vasile miniszterelnök Románia történetében, s végképp bebizonyította volna elődjének, Victor Ciorbeának a tehetetlenségét, melyet most kellő szakértelemmel korrigálnak majd? Aligha.

A Párkány önkormányzata által a múlt vasárnap rendezett népszavazás csak messziről tűnt viccesnek. Párkány a NATO-ban: ez az elgondolás még a párkány-esztergomi kompon, a szakadó esőben is mosolyt tudott csalni az arcokra. De aztán gyorsan kiderült: a népszavazást nem bohózatnak szánták a szervezői. És nem is az lett.

Azt a szerződést, amit múlt péntek délután írt alá a brit és az ír kormány tárgyalódelegációja a belfasti Stormont palotában, már megszületése pillanatában "történelminek" nyilvánította majdnem mindenki, aki arra járt. A pátoszból annyi volt, hogy még télire is jut belőle: Tony Blair angol miniszterelnök például valamikor csütörtökön, a végső diplomáciai csata előtt "a történelem súlyos kezét érezte a vállán nyugodni".

Amíg Kosovo városaiban napok óta tüntetnek az albánok, Szerbia egy dicsőséges népszavazásra készül: április végén a szerbiai polgárok végre lehetőséget kapnak arra, hogy határozottan elutasítsák a kosovói válság megoldását célzó nemzetközi közvetítést.

Románia az új kormányfő, Radu Vasile megválasztásával visszatért az abnormális kerékvágásba. Nem mintha a Victor Ciorbea által meghatározott, röpke tizenöt hónapos kormányzás minden tekintetben új korszakot jelentett volna az ország történetében. Az adminisztráció menete, a bürokratizmus ekkor sem tért el lényegesen a szokásostól.

Oroszországban egyre inkább úgy alakulnak a dolgok, mintha a Kreml mindenféle rendű és rangú hatalmasságai a nyugati üzleti tankönyvekből tanulnának politizálni. A költséghatékonyság eléréséig még minden bizonnyal lesz néhány kormány- és egyéb válság, mondjuk olyan, mint ez a mostani.

Clinton tizenkét napos Szahara alatti, vagyis fekete-afrikai körútja csak felületes ránézésre népszerűségnövelő szafári, amit jól előkészített a rabszolgás Spielberg-film, az Amistad bemutatása. Ilyen hosszú időt amerikai elnök még nem töltött a kontinensen, és a felhajtás is látványos: majdnem nyolcszáz kísérő, miniszterek, képviselők, üzletemberek és természetesen újságírók, számolatlanul.

Mindenki tudta, hogy Csu Zsungcsi lesz Kína új miniszterelnöke, és azon sem lepődött meg senki, hogy első nyilvános kormányfői megjelenésekor 1989 és Tienanmen megítélésében az eddigi hivatalos álláspontot képviselte.

Amikor az észak-koreai hírügynökség március első napjaiban minden eddiginél drámaibb jelentést közölt az ország fogyó gabonatartalékairól és arról, hogy a napi rizsfejadagot már tíz dekára csökkentették, azt lehetett hinni, hogy Kim Dzsong Il a genfi Korea-közi tárgyalások új fordulójának akar napirendötletet adni. A tárgyalás azonban időközben már véget is ért, a résztvevők pedig - éppen az észak-koreai küldöttség makacssága miatt - még abban sem tudtak megállapodni, mikor találkozzanak újra.

Meglepő, ám nem véletlen, hogy Andrei Plesu román külügyminiszter a legújabb kosovói válság hallatán azonnal Szófiába utazott, és aggodalmának hangot adva sürgette az érintett régió országainak mielőbbi egyeztetését az ügyben. Bukarest eleddig, mint a szeme fényére, úgy vigyázott a Belgráddal fenntartott kapcsolataira, s igyekezett "jószolgálati" segítséget nyújtani minden esetben, valahányszor a világ szorított egyet Slobodan Milosevic mogyoróin (vagy úgy tett, mintha szorítana, pedig csak bögyörőzte).

A londoni értekezlet idejére Kosovóban elült a csatazaj - lapzártakor nem tudni, hogy tartós lesz-e a tűzszünet a minden eddiginél véresebbnek tűnő albán-szerb összecsapás után. A nyugati nagyhatalmak büntetőintézkedéseket vezettek be Jugoszlávia ellen. A kosovói albánok is megosztottak: egy részük a háború folytatására készül.