Újfasiszta gyűlések, antifasiszta tüntetések, jobb- és baloldali szélsőségesek között mindennapossá vált véres utcai összecsapások forrósítják a sarkvidéki hideget a március 4-i parlamenti választások előtt. A feszültséget fokozza, hogy az ősszel sebtében elfogadott, rendkívül bonyolult új választási törvény és az ennek hatására összeeszkábált furcsa koalíciók az 51 millió választásra jogosult minden korábbinál nagyobb részét a voksolástól való távolmaradásra ösztönzik. Az utolsó, február közepi közvélemény-kutatások (Olaszországban a választásokat megelőző két hétben már nem lehet nyilvánosságra hozni felmérési eredményeket) legalább 40 százalékra tették a bizonytalan, illetve a távol maradni szándékozók számát. E több mint húszmilliós tömeget hajkurásszák most a ringbe szálló pártok és koalíciók egymásra licitáló, mesés programokkal, az ellenfeleket lejárató leleplezésekkel és persze a munkanélküliséggel és a bevándorlással.
Állócsillagok
Már a 2013-as választásokon sem sikerült az akkor nyertes balközépnek a megfelelő többséget megszereznie, így a három egymást követő demokrata párti miniszterelnök (Gianni Letta, Matteo Renzi, Paolo Gentiloni) széles körű összefogásból született, bal- és jobbközép, illetve független tagokból álló kabinetet vezetett.
A 2009-ben színre lépett, éppen a hagyományos, kétosztatú, bal–jobb politikai rendszert elutasító, politika- és elitellenes, a közvetlen demokráciát és a szociális igazságtételt hirdető populista Öt Csillag Mozgalom (M5S) természetesen nem közösködhetett már ekkor sem az elkergetni kívánt politikai erőkkel. Ám egyedül is a legtöbb szavazatot söpörte be – 26 százalékot –, így háromosztatúvá vált az olasz politikai paletta (lásd: Ahány ház, Magyar Narancs, 2013. február 28.). A hagyományos pártok közös ellensége az azóta csak erősödött M5S lett, ezért fogtak össze a hatalomra kerülését megakadályozó új választási törvény kidolgozására. Ám végül sikerült egy olyan törvényt összehozniuk, amely megalkotóit – és a választóikat – is soha nem látott nehéz helyzetbe hozta. Az egyfordulós, vegyes rendszerben az alsóházi 630 és a szenátusi 315 mandátum 36 százalékát egyéni választókörzetekben, többségi szavazattal, 64 százalékát listás arányos rendszerben nyerik el a jelöltek. A bejutási küszöb 3 százalék pártoknak, 10 százalék koalícióknak. A szavazatokat nem lehet megosztani, azaz, aki egy adott jelöltre szavaz, egyben az őt indító pártra/koalícióra adja a voksát; valamint egyik nem képviselőinek száma sem haladhatja meg a 60 százalékot.
A kormánytöbbséghez legalább a szavazatok 41 százalékát kell megkapniuk a pártoknak vagy a koalícióknak, s ehhez a küzdőtérre ismét visszatért, 81 éves Silvio Berlusconi vezette jobboldal állhat a legközelebb. Igaz, maga a Forza Italia (FI) alapító-vezére, a milliárdos médiacézár és többszörös volt miniszterelnök nem szállhat ringbe, mivel adócsalás miatt jogerősen elítélték, így semmiféle közhivatalt nem vállalhat. Ám a rá jellemző cinikus pragmatizmussal sikerült összehoznia egy nyerésre esélyes koalíciót. A dolog szépséghibája, hogy partnerei, az idegengyűlölő, rasszista, EU-ellenes Liga (volt Északi Liga) és az újfasiszta Olasz Testvérek (FdI) programja és retorikája kevéssé egyeztethető össze a most éppen Európa-párti centristává szelídült Berlusconiéval, még kevésbé a jobbközép szavazókéval. Ugyanakkor a koalíció „negyedik lába”, a Noi con l’Italia (Olaszországgal vagyunk) csoport, amely sok helyen – elsősorban az ország déli részén – beágyazott volt kereszténydemokrata politikusokból áll, akár kormányképes többséghez is segítheti a jobboldalt.
Berlusconiék legütősebb választási ígérete a 23 százalékos egykulcsos adó (a Liga 15 százalékot szeretne), az 1000 eurós minimálnyugdíj, és tisztesnek nevezett alapjövedelem a rászorulóknak. Amnesztiát adnának az engedély nélkül építkezőknek, eltörölnék az iparűzési adót, szigorítanák a bevándorlást, az illegálisakat hazaküldenék. A győzelmét magabiztosan hirdető Berlusconinak azonban van miért szorongania: nem kizárt, hogy 16-17 százalékra mért pártját a finisben lekörözi az országot elözönlő bűnöző idegenek és a nemzeti szuverenitást megcsonkító, EU ellen uszító 44 éves Matteo Salvini 14-15 százalékra becsült Ligája. (Salvini példaképe Orbán Viktor.) Berlusconi kezéből így kicsúszhat az irányítás, s oda lesz a szélsőséges populistákat és nacionalistákat mérsékelni képes vezér szerepe – marad a jóvátehetetlen szégyen, hogy a demokrácia legveszélyesebb ellenségeit hozta helyzetbe. Az EU-párti jobbközépről most azzal próbál szavazatokat szerezni, hogy kiszivárogtatta, koalíciója Antonio Tajanit, az Európai Parlament elnökét jelölné miniszterelnöknek.
Az önálló pártként várhatóan a legtöbb, 28 százalék körüli szavazatot szerző, populista Öt Csillagot már csak papíron vezeti az alapító komikus-színész, Beppe Grillo. A mozgalom élén nem a trágárságig szókimondó népvezér, hanem Luigi Di Maio, a parlament mindössze 31 éves alelnöke áll. Miniszterelnök-jelöltként ő képviseli mindig kifogástalan eleganciával megjelenve az M5S-t a gyűléseken és a médiában, s – a háttérben a másik, már elhunyt alapító, Gianroberto Casaleggio internetguru fiával – ő állította össze a programot és jelöltlistákat. Ezek már sokkal profibbak, mint korábban, igaz, egyre kevésbé rímelnek az alapító elvekkel: formailag most is az ötcsillagosok szavaztak interneten arról, hogy kik képviseljék majd őket a törvényhozásban – több mint 10 ezren jelentkeztek jelöltnek –, a végső döntést sokak szerint Di Maio hozta meg. Visszavettek korábbi radikális követeléseikből: már említést sem tesznek az euróövezetből való kilépésről, nem szidalmazzák a nemzetközi tőkét, Di Maio Londonba utazott, hogy megnyugtassa a pénzvilágot, a rendszer elsöprése sincs napirenden, csak 400 fölösleges törvény eltörlése. A legcsábítóbb ígéretük a 780 eurós állampolgári alapjövedelem bevezetése, emellett a vállalkozásokat ösztönző adócsökkentés, a gyermekes családoknak különféle térítések meg a nyugdíjkorhatár csökkentése szerepel az étlapjukon.
Csillaghullás
Az Öt Csillag annak ellenére a legerősebb párt ma Olaszországban, hogy egyre több belső ellentétük kerül napvilágra, 38 képviselő, illetve szenátor hagyta ott a frakciót, gyengén szerepelnek a polgármestereik, és többük ellen korrupciós vagy okirat-hamisítás miatti vizsgálatok folynak, például Rómában és Torinóban. Az elmúlt hetekben a közélet megtisztítását fennhangon követelő M5S tíz jelenlegi képviselőjéről derült ki: éveken át csalást követtek el, amikor, bár kötelezettséget vállaltak rá, nem fizették be a kisvállalkozások támogatására szánt alapba a jövedelmük felét. Hónapról hónapra előbb átutalták a pénzt, erről interneten bemutatták a bizonylatot, majd 24 órán belül visszavonták az átutalást.
A legrosszabbul a Demokrata Párt (PD) vezette balközép áll, jóllehet ötévi kormányzásuk alatt több fontos reformot is bevezettek. A munkaerőtörvény lazításával és adókedvezményekkel közel egymillió munkahelyet teremtettek. Egy picit – 11 százalék alá – csökkent a munkanélküliség, s végre a gazdasági növekedés is elindult (tavaly 1,2 százalék volt, és a jelek szerint az idén még magasabb lesz). A bevándorláspolitikában is sikerült előrelépni: a Marco Minniti belügyminiszter által a kibocsátó országokkal és Líbiával kötött – az emberi jogi és segélyszervezetek által erősen kritizált – egyezségek révén míg 2016-ban közel 181 ezer menekülő és bevándorló érkezett az olasz déli partokhoz, tavaly már alig több mint 119 ezer.
A demokraták Száz kis lépés című választási programjukban igyekeznek megmaradni a realitások talaján: 56,4 milliárd euróból a többi közt a legszegényebbeknek adnának havi jövedelmet, a gyerekes családoknak támogatásokat, 24-ről 22 százalékra csökkentenék a társasági adót, 150 óra szakmai képzést fizetnének mindenkinek, és öt év alatt 10 százalékponttal csökkentenék a rendkívül magas, a GDP 132 százalékára rugó államadósságot. Fedezetként csak az állami adminisztráció digitalizálásával nyert megtakarítást és állami tulajdonban lévő épületek privatizálását említik.
A párt azonban sokat veszített népszerűségéből az elmúlt években, és a lejtmenetért jórészt vezetőjét, Matteo Renzit terheli a felelősség. Sokan úgy látják, az országos nagypolitikába és a Demokrata Párt vezetésébe öt éve ifjú megújítóként berobbant pártvezér egyre kevésbé képviseli a baloldali értékeket, jobban szót ért Berlusconival, mint sok párttársával. Emellett arrogáns stílusa, riválisainak hátbatámadása, önkényes, egyszemélyes döntései is erősen forgácsolják a PD-t. Két pártfőtitkár elődje, Massimo D’Alema és Pier Luigi Bersani, a szenátus elnöke, Pietro Grasso, a parlament elnöke, Laura Boldrini tavaly decemberben ki is léptek a pártból, és Grasso vezetésével Szabadok és Egyenlőek (LeU) néven önállóan indulnak a választásokon. Ez komoly vérveszteséget – 5-6 százaléknyi szavazatvesztést – okozhat a balközépnek. Csatlakoztak viszont Renziékhez az Insieme (Együtt) csoportba tömörülve szocialisták, zöldek, Romano Prodi baloldali katolikus és centrista hívei, +Europa (Több Európa) néven az Emma Bonino vezette radikálisok, és a Civica Popolare nevű kis pártba tömörült volt Forza Italia-politikusok. Ők együtt sem érik el az 5 százalékot, a mind lejjebb csúszó demokraták pedig a 22-23 százalékukkal nem sok jóra számíthatnak. Ezen már az sem segít, hogy Renzi bejelentette, adott esetben nem önmagát, hanem Paolo Gentiloni jelenlegi kormányfőt, az ország messze legnépszerűbb politikusát tartaná alkalmasnak a miniszterelnöki posztra.
Vasárnap várhatóan senki nem szerez abszolút többséget, s patthelyzet alakul ki. Ez esetben Sergio Mattarella államfő kezében lesz a megoldás kulcsa egy új választás elkerülésére. Első lépésként a relatív többséget elért pártot vagy koalíciót kérheti meg, hogy keressen partnereket az abszolút többség (a parlamentben 316, a szenátusban 158 hely) elérésére. Ez Berlusconiékat hozhatja helyzetbe, akik a balközéppel összefogva alakíthatnának egy „Renzusconi” kormányt. Ha ez nem sikerül, elképzelhető, hogy egy még szélesebb körű egyetértéssel létrehozott, akár az Öt Csillagot is magában foglaló, Gentiloni vezette koalíció felállását fogja szorgalmazni. Ez legalább egy új, használható választási törvény megalkotásáig talán lecsillapítaná a kedélyeket otthon, egyben megnyugtatná az ország politikai instabilitása miatt aggódókat Brüsszelben és a nemzetközi pénzpiacokon.
