Az 1939 augusztusában kötött Molotov–Ribbentrop-paktummal a németek és az oroszok 1772 óta immár negyedszer osztották fel egymás között Lengyelországot, amit a néhány nappal később kirobbantott második nagy világégésben végre is hajtottak. Maga a háború, a két totalitárius nagyhatalom megszálló politikája borzalmas pusztulást eredményezett. A Szovjetunió által elfoglalt volt keleti lengyel vidékeken - mértékadó becslések szerint - körülbelül egymillió egykori lengyel állampolgár esett áldozatul Sztálin terrorgépezetének. Az NKVD (a szovjet titkosrendőrség) Katynban és más hadifogolytáborokban 22 ezer lengyel katonatisztet végzett ki. A hitleri megszállás arányaiban még ennél is nagyobb szenvedést hozott: a náci népirtásnak hatmillió áldozata volt (ennek hozzávetőleg a felét tették ki a lengyel zsidók), maga az ország pedig a háború végére romhalmazzá vált.
Az 1945-ös potsdami konferencián a lengyel állam új határokat kapott. Egyrészt szentesítették az 1939-ben bekebelezett keleti országrész elcsatolását a Szovjetunióhoz; kárpótlásul, Sztálin "jóvoltából", Varsó német területekhez jutott, köztük olyanokhoz is, amelyek a korábbi viharos évszázadok alatt sem fordultak meg lengyel kézen: ilyen volt például Szczecin (Stettin) és környéke. Ezzel Lengyelországot majdnem kétszáz kilométerrel tolták el nyugatra. Az ún. "visszaszerzett területek" birtokbavételével párhuzamosan folyt az ottani többmilliós német ajkú lakosságnak a szövetséges hatalmak inspirálta erőszakos kiűzése és kitelepítése, ami - tegyük hozzá: az akkori náciellenes légkörben - semmiféle lelkiismeret-furdalást nem okozott a győzteseknek, illetve azoknak a nemzeteknek - a lengyeleknek és a cseheknek - sem, amelyek a hitleri megszállás könyörtelenségét a maguk bőrén tapasztalták meg. A lengyelek úgy vélték s vélik máig is, hogy szenvedéseikkel és vérükkel váltották meg új területeiket.
*
A második világháború után Lengyelország a szovjet érdekszféra részévé vált, és a Kreml saját politikai berendezkedését is rákényszerítette a lengyelekre. És ugyanez a Kreml védte - kizárólag saját érdekeit tartva szem előtt - az immár kommunista Lengyelországot a német területi revízióval szemben. Mintegy két és fél évtizeden keresztül gyakorlatilag ez határozta meg Varsó külpolitikáját. Ezzel egyidejűleg a lengyel kommunista vezetők politikai prioritásnak minősítették a szüntelen német revansista törekvések veszélyének hangoztatását a hazai propagandában, az ehhez 1956-ban gyártott elméletet pedig elnevezték "lengyel államérdeknek", amely három pilléren nyugodott: az új határok sérthetetlensége, a szovjet csapatok állomásozása lengyel földön és az ország tagsága a Varsói Szerződésben.
Mivel az 1945-ben meghúzott határokat egyedül a Szovjetunió garantálta, a lengyel vezetés úgy igyekezett elfogadtatni a kommunista rendszert, hogy világossá tette: csakis a népi demokratikus Lengyelország képes az új határok biztosítására, s ezt csakis a "keleti testvér" támogatásával tudja elérni. Aki tehát a néphatalom ellensége, az egyúttal a "visszaszerzett területek" megtartásának is az ellensége. Ennek révén a rendszer a saját legitimitását is igazolni akarta - ez utóbbit hosszabb távon végül is sikertelenül. Bár a Szovjetunió lengyelországi népszerűtlenségét a "német kártya" gyakori kijátszása nem tudta számottevően csökkenteni, belpolitikailag időnként mégis hatékonynak bizonyult. 1956-ban például a nagymértékű társadalmi elégedetlenséget az újonnan hatalomra került Wladyslaw Gomulka éppen ezzel volt képes viszonylag gyorsan lecsillapítani: egyszerűen megzsarolta honfitársait a német fenyegetéssel. Ehhez természetesen szükség volt a náci megszállás borzalmas emlékeinek frissességére, arra a tényre, hogy nem volt olyan lengyel család, amelyből ne végeztek volna ki valakit a hitleristák. Nyilván hatott az is, amit a lengyelek az államiság 123 éves hiánya alatt tanultak meg: az orosz fennhatóság "elviselhetőbb" a porosznál, mivel az utóbbiak terv szerinti rideg szenvtelenséggel nyomták el őket, míg az oroszoknál a megengedőbb szláv mentalitásból adódóan és a korrupció elburjánzásának köszönhetően több volt az esély a túlélésre. Volt időszak, különösen az 1950–1960-as években, de még a 70-es évek első felében is, amikor a lengyelek tömegei nem vásároltak (kelet)német árukat, s noha értették a nyelvet, semmilyen körülmények között nem voltak hajlandók megszólalni németül. A "fasiszta" jelző talán a legnagyobb megbélyegző szitokszó volt az unalomig szajkózott propagandában, amelyet persze válogatás nélkül rásütöttek mindenkire, akinek nem tetszett a kommunista rendszer.
*
A lengyel politikán még az sem változtatott érdemben, hogy 1949. október 18-án, tehát a keletnémet bábállam kikiáltása után tizenkét nappal a két ország felvette egymással a diplomáciai kapcsolatokat, majd 1950 nyarán a Német Demokratikus Köztársaság hivatalosan elismerte az Odera–Neisse határt, és ezt az életre hívott határkijelölő bizottság tevékenységének eredményeképpen hamarosan véglegesítették is. Ez kétségtelenül eredmény volt Varsó számára, ám nem a leglényegibb. A nyugatnémet kormány ugyanis továbbra is mereven elutasította ezt a határvonalat, s amíg ez így volt, otthon nyugodtan lehetett élni az említett "német kártyával". Az persze ebben a játszmában nem zavart senkit, hogy Lengyelország és a Német Szövetségi Köztársaság nem volt határos egymással: ez igazából azt mutatta meg, milyen helyi értéken kezelte Bonn és Varsó a szovjetek kreálta NDK "függetlenségét" és önálló létét.
Az 1956-tól 1970-ig tartó Gomulka-korszakban szó sem lehetett arról, hogy akár a legkisebb hivatalos gesztust is tegyék a németek felé. Szavakban létezett ugyan az "internacionalista barátság" a szocializmust építő keletnémet és lengyel nép között, de ez nem volt több üres szólamnál. Az állami szigor ellenére mégis akadtak, akik elindultak a németekkel való megbékélés irányába, mégpedig a rendszerrel szembeni legnagyobb szervezett erő, a lengyel katolikus egyház részéről. 1965 novemberében a II. Vatikáni Zsinat tanácskozásán részt vevő lengyel püspökök - a távol lévő Stefan Wyszynski prímás aktív közreműködésével - levélben fordultak a nyugatnémet egyházból érkezett "zsinati testvérekhez", amelyben a következő híres szavakkal kezdeményeztek párbeszédet: "Kezet nyújtunk Nektek, vagyis megbocsátunk, és Tőletek ugyanezt kérjük." A szavak üzenete egyértelmű volt: húsz évvel a háború befejezése után elérkezett az idő a jószomszédi kapcsolatok kiépítésére. A lengyel püspökök ezzel próbáltak rést ütni a "vasfüggönyön". Ám Gomulka casus bellinek tekintette a levelet, sértve érezte magát, hogy az egyházi vezetők a magának kisajátított területre merészkedtek. Wyszynski prímásnak "büntetésképpen" nem engedték meg, hogy kiutazzék a zsinatra, nem egyeztek bele VI. Pál pápa lengyelországi látogatásába, odahaza pedig erőteljes propagandakampány indult a sajtóban a levél aláírói - köztük a későbbi II. János Pál pápa, azaz Karol Wojtyla krakkói érsek - ellen.
*
A lengyel-nyugatnémet kapcsolatok normalizálásának hosszú folyamata 1970 december elején, néhány nappal Gomulka szégyenteljes bukása előtt indult meg. Ekkor látogatott a lengyel fővárosba először német kancellár Willy Brandt személyében, s akkor készült az az egész világot bejárt felvétel, amelyen a kancellár fejét lehajtva térdel a varsói gettó áldozatainak emlékművénél. De nemcsak ilyen gesztusokról szólt ez a látogatás, hanem Brandt az általa képviselt Ostpolitik szellemében aláírta azt a kétoldalú megállapodást is, amelyben az NSZK elismerte Lengyelország nyugati határaként az Odera–Neisse vonalat. Magától értetődött azonban, hogy Bonn ez ügyben nem a lengyelekkel állt szóba elsőként. Négy hónappal korábban, 1970 augusztusában olyan szovjet-nyugatnémet szerződést kötöttek Moszkvában, amelyben a két fél deklarálta az összes európai állam területi integritásának tiszteletben tartását, illetve az európai határok sérthetetlenségének az elfogadását - s ez utóbbiak között hangsúlyos helyen szerepelt az Odera–Neisse vonal. A történethez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a Bundestag csak 1972 májusában ratifikálta a Moszkvával és Varsóval aláírt megállapodásokat, s ezt kísérte a német politikai pártok közös deklarációja, amely szerint e szerződések nem befolyásolják e két államnak az NSZK-val kötendő békeszerződését, és nem képeznek jogi alapot a fennálló határok elismerésére. Ám mindez már nemigen befolyásolta azt, hogy Lengyelországban nem sok értelme maradt a "német kártya" napirenden tartásának 1970 után.
Ezt jelezte a lengyel-nyugatnémet diplomáciai kapcsolatok felvétele 1972 szeptemberében, de erre utalt az 1970 legvégén Varsóban bekövetkezett hatalomváltás is. Az áremelések miatt tiltakozó tengermelléki munkásokra gyilkos sortüzeket vezénylő Gomulka helyére Edward Gierek került, aki új gazdaságpolitikát kívánt megvalósítani, elődje "darószocializmusát" a szocialista fogyasztói társadalommal óhajtotta felváltani, aminek alapját a nyakló nélkül felvett külföldi devizahitelek képezték. A fő hitelforrás az NSZK lett, így a "liberalizmusával" a nyugati világban "jó pontokat" gyűjtögető Gierek már azt sem vette rossz néven, hogy a Lengyel Püspöki Kar népes küldöttsége éppen oda látogatott 1978 szeptemberében - ez Gomulka idejében elképzelhetetlen lett volna. Ráadásul az ez idő tájt egyre mélyebb válságba süllyedő Lengyelország állampolgárai - különösen a 20-30 éves korosztály tagjai - nagy számban utaztak az NSZK-ba, hogy ott vendégmunkásként keressék meg a kenyerüket. 'k már a háború után született generációhoz tartoztak, akik személyes tapasztalataik alapján Nyugat-Németországban sokkal inkább a demokratikus jóléti állam gazdagságát látták - különösen a hazai viszonyok tükrében -, és egyre kevésbé hordozták magukban szüleik/nagyszüleik történelmi németellenességét.
*
Az 1980-as évek második felében az NDK keményvonalas vezetői leplezetlen ellenszenvvel figyelték a lengyel reformkísérleteket; úgy gondolták, ha provokálják keleti szomszédjukat, ezzel megerősíthetik az ottani "betonfejűeket". Ezért a lengyel bevásárlóturizmus immár megszokott korlátozása mellett különféle határincidenseket idéztek elő, általában azzal a koreográfiával, hogy lengyel halászhajókra lőttek keletnémet határőrök, mondván, már német területen járnak. Vagy fordítva: német halászhajók hatoltak be lengyel felségvizekre azt tesztelvén, meddig terjed a lengyel határőrizeti szervek toleranciája. Az 1988-1989-ben lassan állandósuló határsúrlódások alaposan megterhelték a két állam viszonyát, a kommunista rendszer bukását azonban nem lassították egyik országban sem.
Az immár független, demokratikus Lengyelország sikerét jelentette a két Németország egyesülésének ügyében következetesen képviselt álláspontjának nemzetközi elfogadtatása 1990-ben. Varsó nem ellenezte a sokakban régi rossz történelmi emlékeket felidéző lépést, melynek nyomán az ország nyugati szomszédja ismét nagyhatalom lett. A lengyel diplomácia ügyes taktikával elérte, hogy az egyesülési folyamatot meghatározó 2+4 konferenciára (a számok a két Németországot, valamint az egykori Hitler-ellenes szövetséges koalíció tagjait takarták) meghívják Lengyelország képviselőit is, ami azt jelentette, hogy az egységes Németország megalakulásának egyik alapfeltétele az Odera–Neisse határ ezúttal végérvényes és visszavonhatatlan elismerése német részről. Ez meg is történt: az erről szóló megállapodást 1990 novemberében írta alá a két fél. Varsóban a felelős politikai erők megértették, hogy csak a németekkel való történelmi megbékélésen keresztül vezet az út a demokratikus nyugati struktúrákba (NATO, EU), kizárólag így lehet biztosítani, hogy Lengyelország soha többé ne álljon két nagyhatalom szorításában. Ne csodálkozzunk hát, ha a NATO-tagságot euforikus öröm fogadta, és igazi, spontán népünnepélyek kísérték egész Lengyelország-szerte 1999 tavaszán. Manapság ott tartunk, hogy németellenes húrokat pengetve egyetlen lengyel párt sem lenne képes bejutni a szejmbe, mert ennek tömegtámogatottsága már elenyésző. Ha nem is mindenki szereti a németeket a Visztula mentén, legalább nem tartják őket ellenségnek - és a múlt ismeretében ez nem kis eredmény.
*
A németek 1990 táján szintén rájöttek arra, hogy nekik is kifizetődik messzemenően támogatni Lengyelországot az említett integrációs folyamatban, ráadásul a történelmi német-francia megbékéléssel saját maguk szolgáltak jó példával a lengyeleknek. Sőt, még ennél is tovább mentek: Varsó középhatalmi törekvéseit például kétségtelenül egyengették az olyan kezdeményezések, mint amilyen az 1991-ben életre hívott - s gyakorlatilag egészen mostanáig létező - ún. weimari háromszög, melynek Franciaország, Németország és Lengyelország lettek a tagjai, s amelynek deklarált célja az európai földrész stabilitásának további megszilárdítása, elsősorban keleti irányba.
A mostani nézeteltérések Varsó és Berlin között - például a lengyel képviselet létszáma az Európai Tanácsban és a Miniszterek Tanácsában, amelyet a nizzai csúcson rögzítettek - két fő forrásból táplálkoznak. Egyrészt Lengyelország keresi helyét és pozícióját az EU-n belüli érdekérvényesítési versenyben. A kormány odahaza komoly belpolitikai nehézségekkel küszködik, és egyelőre nem képes összhangba hozni a területe és népessége alapján szerinte őt megillető státust az ettől messze elmaradó gazdasági mutatókkal. Másrészt az USA egyik legfontosabb európai hídfőjének tartott Varsó az iraki háború előidézte konfliktusban most először rangsorolni volt kénytelen szövetségesei között, és semmi meglepő sincs abban, hogy a lengyelek az amerikai függetlenségi háború óta a szívükhöz mindig is közel álló, ráadásul az ott élő lengyel emigránsok millióin keresztül még ennél is közelebbinek érzett Egyesült Államok mellett tették le a garast.
Tischler János
(1956-os Intézet)
