Minden korábbinál zűrösebb és megalázóbb volt a német ellenzéki pártok huzavonája a közös államfőjelölt megnevezése körül. Végül egy jószerivel ismeretlen személyt varázsolt elő a CDU/CSU, erősítve azt a nézetet, miszerint a pártsemleges szövetségi elnöki poszt várományosának kijelölése egyre inkább hatalmi-politikai céloknak és intrikáknak rendelődik alá.
A német államfőt az ötévente egyszer összeülő szövetségi közgyűlés (Bundesversammlung) választja meg; ez a testület a parlament alsóházának (Bundestag) 603 tagjából és ugyanennyi tartományi elektorból áll. Utóbbiak összetétele a 16 tartományi parlamentben fennálló erőviszonyokat tükrözi, vagyis a jelenlegi állás szerint az 1206 fős testületben relatív többségük van a konzervatív uniópártoknak (CDU és CSU). Ez a többség nem abszolút, ezért jelöltjük sikeréhez szükségük van a liberális FDP küldötteinek egy részére - idén pontosan 62-re. Ez nyomta rá a bélyegét az uniópártok vezéreinek alkudozására - ám nagyobb szerepet játszottak a hosszabb távú célok és ambíciók.
Jóllehet Roland Koch, Hessen tartomány miniszterelnöke (CDU) már január elsején lándzsát tört Wolfgang Schäublénak, az uniópárt korábbi elnökének és frakcióvezetőjének a jelölése mellett, a CDU elnöke, Angela Merkel heteken át tüntetően hallgatott e javaslatról. Helyette többször is megpendítette, milyen kiváló jelöltnek tekinti Edmund Stoibert, a bajor CSU elnökét, az uniópártok 2002-ben vereséget szenvedett közös kancellárjelöltjét. Tette ezt annak dacára, hogy a CSU részéről több mérvadó politikus - köztük maga Stoiber is - nyíltan pártolta az 1990. őszi merénylet óta tolószékhez kötött Schäuble jelölését.
A kicsiny liberális párt, amely január-februárban még fennen hirdette az önálló elnökjelölt indításának jogát, a február 29-i, hamburgi tartományi választáson elszenvedett kudarc (2,8 százalékkal kiesett a tartományi parlamentből) hatására csöndesebb lett, ám ahhoz ragaszkodott, hogy beleszólása legyen a támogatandó konzervatív elnökjelölt kijelölésébe. Márpedig Guido Westerwelle FDP-elnök nem szívleli Schäublét, s rajta kívül a liberális párt elnökségének többsége sem. A március 3-án éjjel Westerwelle berlini lakásán tartott hármas pártelnöki egyeztetés így kudarccal ért véget - Schäuble reményei végleg szertefoszlanak.
A jelöltek rostáján ekkor már csak három név maradt fenn: Horst Köhler IMF-vezérigazgató, Annette Schavan baden-württembergi tartományi kultuszminiszter és Heinrich von Pierer, a Siemens konszern elnöke. Bár közülük Schavan az egyedüli aktív belpolitikai szereplő, s jelölése fontos lépést jelentene a nők uniópártokon belüli valódi emancipálása felé, ő is az FDP vétóján bukott el. A liberálisok szerint a katolikus vallású hölgy nem reprezentálhatja kellő mértékben a felerészben protestáns ország teljes lakosságát az államfői poszton. (Amit az FDP nem mondott ki: Schavan ádáz szószólója Baden-Württembergben a muzulmán fejkendő betiltásának az iskolákban, közhivatalokban, s ez nyilván nem vág egybe a liberálisok elveivel.)
Március 4-én Merkel, Stoiber és Westerwelle bejelentette: Köhlert jelölik az államfői posztra. A berlini sajtóházban tartott tájékoztatón a három kényszeredetten mosolygó politikus alig tudta leplezni amiatti bosszúságát, hogy nem volt képes keresztülvinni eredeti elképzelését.
Stoiber azon mérgelődhetett, hogy hiába állt ki mellszélességgel és idejekorán Schäuble mellett, hiába tudta ehhez maga mögött nemcsak az egész CSU-t, de a CDU-elnökség nem csekély részét is, Merkel taktikázása keresztülhúzta számítását. Az 50 éves "Angie" a négy évvel ezelőttiesseni pártkongresszuson vette át a CDU vezetését elődjétől, az adománybotrányban besározódott Schäublétól. Kettejük viszonya azóta is feszült. Merkel egy 1999. decemberi újságcikkben - még mint CDU-főtitkár - sürgette a párt megújulását, a "nagy öregektől" való elszakadást, utóbbiak alatt főként Helmut Kohlt és Schäublét értve. Elődje ezt azóta sem tudta neki megbocsátani - Merkelt viszont nyomasztja Schäuble párton belüli és kívüli tekintélye, amelyet vitathatatlan intellektuális fölényének köszönhet.
A CDU elnöke hiába hallatott szirénhangokat, mégsem tudta rábírni Stoibert az elnökjelöltség vállalására. A cél egyértelműen az volt, hogy megszabaduljon fő riválisától. A bajor politikus nyilván nem mondott le arról, hogy 2006 őszén ismét ő legyen az uniópártok közös kancellárjelöltje. Csakhogy maga Merkel is erre gyúr, főleg, hogy 2002 elején kénytelen volt meghajolni Stoiber akarata előtt. Márpedig a jelenlegi erőviszonyok alapján úgy fest a dolog, hogy az uniópártok toronymagasan nyernék a választást a szociáldemokratákkal szemben. (A ZDF televízió politbarométerének március 6-i állása szerint egy mostani voksoláson a CDU/CSU 49 százalékot szerezne, míg az SPD csupán 28-at.)
A jelölési huzavona tovább élezte az ellentétet Merkel és párton belüli legfőbb ellenlábasai között. Roland Koch hesseni miniszterelnök mindvégig kiállt Schäuble mellett az elnökségben. Patronáltja kiesésekor dühét alig leplezve "kaotikusnak" minősítette a pártelnök jelöltválasztási módszerét. A színfalak mögött a hírek szerint nyíltan fúrta Merkelt, idézve Kohl 2000. márciusi kiszólását: "Die kann es nicht." (Ebben nincs spiritusz.) Koch - aki maga is szeretne két év múlva kancellárjelölt lenni - támogatást kapott az elnökségben Friedrich Merztől, a CDU/CSU-frakció pénzügyi szakértőjétől; ő volt az egyike azon elnökségi tagoknak, akik erélytelenséget és Schäuble elárulását vetették Merkel szemére.
A méltatlan ellenzéki "majomcirkusz" (vox populi egy ZDF-körkérdésre adott válaszban) nyomán fölvetődött a kérdés, nem kellene-e a jövőben áttérni az államfő közvetlen (nép általi) megválasztására. Emellett tört lándzsát Richard von Weizsäcker korábbi szövetségi elnök (1984-1994) is, aki úgy vélte: tavaly november óta nem az elnöki hivatalról és a majdani elnök személyéről volt szó, hanem a későbbi politikai célokat szolgáló taktikázásról. Ezzel pedig az uniópártok és az FDP a legérzékenyebb ponton mértek csapást a német demokráciára, azaz a politikai vezetőkbe vetett bizalomra.
A február-márciusi pókerparti másik magyaros áthallása a CDU elnökének új szóhasználata. Angela Merkel - aki január 27-én fogadta Berlinben Orbán Viktort, a Fidesz - MPSZ elnökét - újabban tüntetően "polgárinak" nevezi a jelenlegi ellenzéket. Köhler nevét bejelentve úgy fogalmazott: az uniópártok és a liberális párt közös elnökjelöltje "világos jelzés a vörös/zöld koalícióval szembeni polgári alternatívára". Vagyis 2006-ban a jelenlegi ellenzék ismét együtt kívánja leváltani a Schröder-kormányt. Föltéve, ha az FDP bejut a Bundestagba. A ZDF kimutatása szerint jelenleg 5 százalék körüli a párt szavazótábora - márpedig ha Westerwelléék 2006 őszén hamburgi formában versenyeznek, a CDU/CSU-nak aligha lesz szüksége rájuk a kormányalakításhoz.
Dorogman László
Köhler kontra Schwan
A dolgok jelenlegi állása szerint május 23-tól Horst Köhlernek hívják Németország államfőjét. A 61 éves pénzügyi szakember romániai sváb szülők gyermekeként lengyel földön született, midőn a család a Reich felé menekült az oroszok elől. Politikai pályáját a schleswig-holsteini tartományi kormányban kezdte, onnan 1982-ben került a bonni pénzügyminisztériumba. Hét évvel később került a pénz- és hitelügyi főosztály élére, s jelentős szerepet játszott a belnémet gazdasági és valutaunió, továbbá a német egyesülési szerződés kidolgozásában. Az NDK-ból távozó orosz csapatok hazatérését megolajozó Kohl-Gorbacsov-egyezmény pénzügyi hátterét is ő dolgozta ki, s ő biztosította az 1991-esÖböl-háborúból katonailag kimaradó Németország pénzügyi hozzájárulását az USA háborús erőfeszítéseihez. Jóllehet 1981 óta tagja a CDU-nak, pártpolitikusként nemigen exponálta magát. Ezért is támogatta 2000 tavaszán a szociáldemokrata kancellár, aki őt javasolta a távozó Michel Camdessus utódául a Nemzetközi Valutaalap (IMF) élére. (Schröder eredeti favorizáltja, Caio Koch-Weser ugyanis megbukott az amerikaiak vétóján.) Köhler anyanyelvi szinten beszél angolul, nagy munkabírású szakember; ugyanakkor korábbi munkatársai hirtelen haragúnak tartják, ráadásul nem mindig tanúsít kellő tapintatot diplomáciai kérdésekben.
Ellenfele a szövetségi közgyűlésben Gesine Schwan lesz. A kormányzó szociáldemokraták és környezetvédők női jelöltje már "elnök" (az Odera menti Frankfurtban lévő Viadrina Európa Egyetemen), ám az erőviszonyok alapján éppoly esélytelen, mint összes hölgyelődje volt. A németországi politikai emancipáció érdekes vonása, hogy eddig minden esetben annak a pártnak jutott az eszébe női jelöltet állítani az államfői posztra, amelynek éppen nem volt többsége a közgyűlésben. Így biztosítható volt, hogy Theodor Heuss (1949-1959) óta csakis férfiak kerültek a szövetségi elnök posztjára.
