A tekintélyes moszkvai energetikai alapítvány, a Fond Nacionalnoj Energetyicseszkoj Bezopasznosztyi (FNEB) is csupán rövid kommentárban foglalkozott az üggyel; azon a tízes toplistán, amelyet az FNEB a hónap legjelentősebb energetikai eseményeiről összeállít, a Mol-részvények visszavásárlása épphogy elcsípte az utolsó helyet. A kevés egyéb közlemény is többnyire orosz kudarcként értékeli a nyugat-szibériai olajóriás visszavonulását, ám ezek rendre azt is hozzáteszik, hogy már a 2009-es vásárlás is kétségek sorát vetette fel. Vajon mi lehetett a két évvel korábbi ügylet tényleges célja? A moszkvai, ahogy a magyar sajtó is, szereti a Szurgutnyeftyegaz vásárlását azzal magyarázni, hogy a cég a Nabucco-projekt dokumentációjához akart így hozzáférni, illetve a Déli Áramlattal versengő gázvezetékterv megvalósítását akadályozta volna Mol-tulajdonrésze révén. Ezt azonban nehéz komolyan venni. Moszkvának ugyanis merő pénzkidobás lett volna 1,4 milliárd eurót kiadni csak azért, hogy naprakész, érzékeny információkat szerezzen a Nabucco-terv állásáról: hisz a majdani gázvezeték keleti végén máig "házon belül van", és ha netán kíváncsi lenne, hát Azerbajdzsánban vagy Türkmenisztánban érdeklődik. De gyöngécske lábakon áll az ellehetetlenítéselmélet is: a majdani gázvezeték valódi gondjai nem az európai részesek magatartásával függenek össze, hanem a vezeték tartós és megbízható feltöltésével.
El van intézve
De bármi is állt a Szurgut 2009-es részvényvásárlása mögött - hozzáférés az értékes finomítókapacitásokhoz, tulajdonosi megkapaszkodás a kelet-közép-európai energetikai piacon, stb. -, egy dolog biztos. Az oroszok az ügylet meghiúsulását annak ismételt bizonyítékának látják, hogy a Nyugat nem hajlandó Moszkvát tulajdonosként az értékes területekre - legyen az autógyártás vagy energetika - beengedni. A FNEB már óva inti az orosz energetikai cégeket az efféle tervektől; és nemcsak azt helyesli, hogy a Szurgutnyeftyegaz visszalépett, de a többi energetikai vállalatot is arra tereli, hogy hagyjanak fel botor iraki, venezuelai és guineai beruházásaikkal. Hisz az országnak kevés haszna van ezekből.
Ám ha a Mol-papírok ügyét szélesebb kontextusban, az orosz-magyar kapcsolatok alakulásának elmúlt egy évét is mérlegre téve vizsgáljuk, akkor nem tűnik alaptalannak a feltételezés, hogy az 518 milliárd forint nem a végső ár, amit ezért a boltért fizetnünk kell. A magyar fél kitartóan igyekszik a hazai közvéleménnyel elhitetni: a Mol-papírok közpénzen történő visszavásárlása nemcsak energiabiztonságunkat növelte, de üzletileg is előnyös lépés volt. Az előbbire vonatkozóan semmiféle bizonyítékkal nem álltak elő, és az utóbbival kapcsolatban is sok a kétség. Mert mitől is lenne jó üzlet az, ha a Mol - amelynek adózás előtti profitja az utóbbi időben évi 100 milliárd forint körül alakul - majd osztalékok formájában úgy huszonöt év alatt (és ebben a hitelkamatok még nincsenek is benne) kipengeti a most megvett részvénycsomag árát?
De lehet ennél nagyobb baj is. A közelmúltban először Szergej Lavrov külügyminiszter, majd Valentyina Matvijenko szentpétervári kormányzó mondta le budapesti útját. E malőrök, meg a Magyarországgal foglalkozó orosz sajtókommentárok egyre kritikusabb hangvétele azt sejtetik, hogy - szemben Szijjártó Péter állításával - a Mol-papírok visszaszerzésének módja nem tette egyszerűbbé és reménytelibbé a két ország kapcsolatait. A részvények rendezetlen helyzete valóban beárnyékolta az orosz-magyar viszonyt, ám azzal, ahogy a magyar kormány kiszorította az orosz olajóriást, jelentősen meg is nehezítette Moszkvával való együttműködését. Amire pedig még hosszú időn át szükségünk lesz.
A magyar jobboldal egy ideje mintha maga is elhinné azt az általa megrajzolt és terjesztett nézetet, hogy Magyarország fontos Oroszország számára. (Igaz, ez a fontosság e narratívában leginkább félelemként jelent meg. Attól való félelemként, hogy az oroszok manapság nem tankkal, hanem energetikai tervekkel verik rabláncra a magyart.) Csakhogy a tények ezt a tételt nemigen igazolják. Hazánk ugyanis nem tranzitország - legfeljebb akkor lesz az, ha megépül a Déli Áramlat, és az nem tőlünk délre halad majd el. Erőforrás és tudás híján a posztszovjet térség geopolitikai küzdelmeibe sem vagyunk képesek bekapcsolódni. Moszkvát Köztes-Európából legfeljebb két ország izgatja: Lengyelország és Románia. Ám míg az utóbbi inkább "negatív értelemben" kelti fel figyelmét - azaz úgy érzékeli, hogy a geopolitikailag érzékeny területen fekvő Románia hagyományosan barátságtalan vele szemben, ezért potenciális veszélyforrást lát benne -, addig Moszkvát stratégiai érdekei afelé terelik, hogy Lengyelországgal a kiegyezés és az együttműködés lehetőségeit keresse.
Függő ügyek
És mert Oroszország számára sem komoly kockázatot nem jelentünk, sem stratégiai előnyökkel nem kecsegtetjük, alkupozícióink is igen gyengék. Pedig a 2014 végén lejáró hosszú távú gázszerződésünk minél kedvezőbb megújítása ezt roppant fontossá tenné. Már az is jelentős előnnyel járna, ha nem kéne kivárni az érvényes szerződés lejártát: de erre az után, hogy a Mol-papírokkal való alku lehetősége is elszállt, még kevesebb az esély. Sőt, inkább úgy fest, hogy Moszkva még a korábbiaknál is kevésbé lesz készséges a számunkra fontos ügyekben. Azt nem hinném, hogy az orosz vezetés kifejezetten keresni fogja a konfliktust - ahhoz azért kéne még pár hasonlóan ügyes húzás -, de hogy a következő években Oroszország nem lesz velünk együttműködő, abban biztos vagyok. Igen, Magyarország Európában az orosz gáz ötödik legnagyobb vásárlója. Ez valamennyi súlyt valóban ad az országnak - csakhogy a globális válság utáni években már csak évi 7 milliárd köbméter körül vásárolunk (a korábbi 10 milliárd helyett), jelentősen elmaradva az orosz gáz legnagyobb európai fogyasztóinak - németek, franciák, olaszok és osztrákok - tételeitől. És akkor az orosz piacon dolgozó magyar cégek várható nehézségeit és lehetséges veszteségeit be sem áraztuk. Ne legyenek kétségeink: a politikai kapcsolatok lehűlését ők is meg fogják érezni.
Egyelőre nem tudjuk, hogy végső soron menynyibe is kerül majd nekünk, a magyar politikai közösségnek a Mol-ügylet. De az már most jól látszik, hogy többe, mint az augusztus végéig átutalandó 1,88 milliárd euró.
