Az olaj szó szerint belefolyik mindenbe. Nemcsak a szállítmányozás miatt - a világ teljes olajfogyasztásának "csupán" 45-55 százalékáért felel a járművek tankjának feltöltése. Egy autógumi legyártásához 25 liter, egy kilogramm műtrágyához 1,4-1,8 liter olaj kell. Minden egyes ételkalória előállításához 10 "szénhidrogén-kalóriát" (fosszilis energiaértéket) fogyasztanak el a termelés során. Az élelmiszerárak teljes mértékben olajárfüggőek. A boltok polcain lévő áruk 95 százaléka olajszármazék, vagy olajat használnak az előállításukhoz.
Ma a világ energiafogyasztásának 80 százalékát fosszilis - azaz nem megújuló - forrásokból elégítjük ki. Egy átlagos amerikai fogyasztó a vásárlásaival 3497 liter (22 hordó) olajat használ fel évente. Egy angol a felét, egy kínai pedig 381,5 litert, azaz 2,4 hordót. Jelenleg naponta 84 millió hordó, vagyis 13,35 milliárd liter olajat fogyaszt az emberiség, évente 30,6 milliárd hordót, 4869,1 milliárd litert. A népesség növekedésével együtt a világ olajigénye is folyamatosan nő: naponta 1,6 millió hordóval kellene többet termelni. Csak Kínában 5-8 százalék körüli az olajfogyasztás éves növekedése.
Piac és ínség
Már a gazdasági válság 2008. szeptemberi tetőzése előtt - hat éven át tartó folyamatos emelkedés eredményeként - 25 dollárról 2008 nyarára 147 dollárra nőtt az olaj hordónkénti ára, vagyis a korábbi ár majdnem hatszorosára. A recesszió ugyan visszavetette az olaj iránti keresletet és így az árszintet is, ám a Tunéziából és Egyiptomból induló arab népfelkelések félelmet keltettek a piacokon, és az olajhiány réme két és fél éve nem látott magasságokba tornázta fel a nyersolaj hordónkénti (158,8 liternyi) árát. A piac alapvető tulajdonsága, hogy a kis kilengéseket és kockázatokat, és általában véve mindenfajta bizonytalansági tényezőt túlreagál. Előfordult, hogy az árszint hetente tíz dollárokkal nőtt. A Londonban jegyzett, északi-tengeri brent nyersolajindex - melyhez a közel-keleti olaj árát igazítják - 115 dollárnál áll. A Deutsche Bank elemzése szerint a 120 dollár az "inflekciós pont", ahol az olaj részesedése a világ GDP-jében meghaladja az 5,5 százalékot, és visszafogja a(z amúgy is sérülékeny) gazdasági növekedést.
A magas energiaárak úgy hatnak, mint egy új kereskedelmi adó, csökkentik a vásárlóerő-paritást. Ha tíz dollárral nő az olaj hordónkénti ára, az egy éven belül 0,25 százalékot nyes le a GDP növekedéséből. Minden egyszázalékos üzemanyagár-növekedés egy év alatt egymilliárd dollárt vesz ki a vásárlók zsebéből. A négydolláros emelkedés már pánikot kelt a cégeknél, mert jelentősen módosítja a kiadás-bevétel arányt (Spanyolországban például havi 500 millió eurónyi többletkiadást jelent a 10 eurós olajár-emelkedés). Az olajfogyasztásnak leginkább kitett szektorok szereplőire ilyenkor kétszeresen is rájár a rúd: a tőzsde elpártol e cégektől, értékük és részvényárfolyamuk csökken, és sokmilliárdos tőkét vonnak így ki e vállalatokból.
Az OECD-országok mindenkori kőolajtartaléka 54 napi fedezet, ehhez társul további 37 napra elegendő vésztartalék. A líbiai konfliktus hírére - a belföldi olajmezőkkel nem rendelkező - Spanyolország márciusban emelte a kötelező bioetanol-arányra vonatkozó előírást (5,8 százalékról 8-ra), 5 százalékkal csökkentette a vonatjegyek árát, és az utakon 120 km/óráról 110-re a maximális sebességet.
Ezek az intézkedések kísértetiesen hasonlítanak a 70-es évek két nagy olajválságának tüneteire. 1973-ban az arab olajembargó Izrael Nixon által segített felfegyverzése ellen tiltakozott, 1979-ben pedig az iráni forradalom miatt tört ki olajválság. Az olaj ára többszörösére drágult, beköszöntött a "stagfláció" (infláció a stagnáló gazdaságban). Valósággal kiürültek az Egyesült Államok autósztrádái. A kormány bevezette a központi árszabályozást (1981-ig tartott), a sebességkorlátozást, és limitálta az USA egyes államainak juttatandó olajmennyiséget. Háromzászlós rendszer jelezte a közeledő autóknak, hogy a kútnak van-e egyáltalán üzemanyaga, mivel 72 februárjában 20 százalékuk teljesen üres volt! 1976-ig a páros rendszámú autók páros számú napokon tankolhattak, a páratlanok páratlanokon. Rendszeresek lettek az áramkimaradások, a tévéreklámokban Jack Lemmon és más sztárok korteskedtek az energiatakarékosság mellett; Oregon állam betiltotta a karácsonyfaégők használatát. A hátrányos helyzetű lakásbérlők és tulajdonosok számára lakásszigetelés-támogatási programot indítottak. Hollandiában börtönbüntetést helyeztek kilátásba azoknak, akik túllépik a megengedett áramfogyasztást. Angliában, Németországban, Svájcban és Norvégiában vasárnaponként tilos volt repülni és hajózni. Angliában a 9 százalékos olajhiány okán 3 napos munkaheteket tartottak. A brit miniszterelnök arra kérte a polgárokat, hogy télen csak egy szobát fűtsenek.
Mégsem tanultunk a leckéből: lassú az átállás a megújuló energiákra. A villamosenergia-termelés 66 százalékát ma is fosszilis forrásokból (olaj, szén, gáz) fedezzük, a járművek 98 százalékát szintén fosszilis üzemanyagokkal hajtjuk.
Édes és keserű
Valós-e a veszély, hogy ismét ide juthatunk? A javarészt francia (Total), olasz (ENI), norvég (Statoil), spanyol (Repsol) és német (BASF) cégekhez kerülő - a globális olajtermelésnek mindössze 2 százalékát adó, napi 1,1-1,5 millió hordónyi - líbiai nyersolaj kiesése a piacról kulcsfontosságú. Hiszen Afrika harmadik legnagyobb olajtermelő országának földjében lapul a legnagyobb "bizonyított készlet" (44 milliárd hordó), és nagy mennyiségben található itt "édes" nyersolaj (az Európában közkeletű dízelüzemanyagot ebből állítják elő).
A világ legnagyobb olajexportőre, a globális fogyasztás 25 százalékát kielégítő Szaúd-Arábia (napi 9 millió hordó; vész esetén napi 12,5 milliós kapacitás) illetékesei biztosították a nyugati felvevőpiacot, hogy pótolják a kieső ellátást. Az OPEC napi 4-6 millió hordóval tudja növelni exportkapacitását, de a líbiai "édes" nyersolajat a szaúdi "keserűvel" pótolni kétséges megoldás. Utóbbinak magas a kéntartalma, drágább a finomítása, és az öreg, korszerűtlen európai finomítók egyébként sem képesek kezelni. Európának tehát Nigériától és Algériától kell vásárolnia, ezek azonban az USA-nak szállítanak. Vagyis árverseny alakul ki, a vásárlók egymásra licitálnak, ami még feljebb tornássza az árakat.
Eközben fogynak a készletek is. Csak Kuvait (2013), Szaúd-Arábia (2014) és Irak (2018) fordulópontjáról forog közkézen jövőbeli időpont - mindenütt másutt már elindult az olajhozam-csökkenés. A Föld 800 leggazdagabb olajmezőjén évi 4,5 százalékos átlaggal apad a hozam, állítja a Cambridge Energy Research Associates. A Nemzetközi Energiaügynökség (International Energy Agency, IEA) 5,1 százalékos csökkenést jelentett 2008-ban. És a folyamat gyorsul, aminek fizikai magyarázata van: eleinte könnyebb és olcsóbb a kitermelés, mert a kőolajat a lenti gáznyomás sajtolja a felszínre. A kitermelés előrehaladtával víz pumpálásával helyettesítik a nyomást, amivel hígul az olajmező tartalma. Amikor a vízhányad eléri a 70-80 százalékot, a mező összeomlik. (A világ legnagyobb olajmezőjén, a szaúdi Ghawar kútjaiban 55 százalékos a vízhányad.)
S ami még fontosabb: az egy-hordónyi erőforrás-ráfordítással 5-8 hordót eredményező (szárazföldi) olajból már egyre kevesebb van. A megújuló energiákra történő - befektetésigényes - átállásra nem igazán hajló nyugati világ tehát egyre inkább tekintélyelvű és elnyomó politikai rendszerekre hagyatkozott, hogy beszerezze az olcsón kitermelhető olajat - a drágán felszínre hozható mélytengeri olaj helyett. A legolcsóbb olaj a szaúdiaktól jön: kitermelésének hordónkénti költsége mindenestül 5 dollár. (A legdrágább a kanadai szintetikus homokolaj, 50 dollár az előállítása.)
Bűntársi viszony
A British Petrol olajszennyezéséről szóló cikkünkben bőven taglaltuk, hogy az ökológiai károk mint externáliák nincsenek beépítve fosszilis energiákon alapuló gazdaságunk termékeibe, szolgáltatásaiba (Az olajkor vége, Magyar Narancs, 2010. július 1.). De léteznek politikai externáliák is: energiaszükségletünk kielégítésének politikai, emberi jogi és erkölcsi költségei. A demokratikus országok az olajvásárlás okán olyan, megkérdőjelezhető kompromisszumokat kötnek, amikről "békeidőben" nem veszünk tudomást. (Kína sem különb: olajért cserébe korrupt és népirtó afrikai diktatúrákat pártfogol.) A New York Times publicistája, Thomas Friedman így pöfögött erről: "Amerika (és Európa és Ázsia) úgy kezelte a Közel-Keletet, mintha benzinkutak tárhelye lenne. A térségnek intézett üzenetünk következetes volt. Olyan emberi jogoktól foszthatjátok meg a népeteket, akkora korrupciót engedhettek, amilyen csak jólesik. Úgy tarthatjátok az asszonyaitokat írástudatlanságban, úgy vonhatjátok meg az oktatást a fiatal generációktól, úgy kreálhattok magatoknak jóléti gazdaságokat innovációs képesség nélkül, ahogy a kedvetek tartja. Csak hagyjátok a kutakat nyitva, az olaj árát alacsonyan és a zsidókat meg békén!" Ennek az egyensúlyi tengelynek volt része Egyiptom, Izrael és a szunnita vezetésű Szaúd-Arábia (mind az USA szövetségesei). Olajszerződések álltak a hátterében annak, ahogy a magát elszigetelő Kadhafit a Líbiába látogató Tony Blair hozta vissza a nemzetközi porondra 2002-ben. Washington évi 1,3 milliárd dollár hadászati támogatást folyósított Kairónak, míg segélyt csak 250 milliót. Mubarak távozása előtt egy héttel Obama még "hazafiként" említette beszédében az egyiptomi vezetőt.
Az arab forradalmi hullám kitörése előtt a The Economist Intelligence Unit 30 "teljes jogú", 50 "hiányos" demokráciát és 87 "tekintélyelvű" rezsimet különböztetett meg - a nyugati világ az utóbbiakat (is) erősítette olajra költött pénzével. Az arab országok autokrata vezetői megfosztották választóikat polgári jogaiktól, és a rezsimhez közel álló kisszámú kiválasztottnak juttattak minden gazdasági előnyt, tovább tágítva az elit és a leszakadók közti szakadékot. Már az ENSZ 2002-es Arab fejlesztési jelentése is rámutatott: az egész arab világ GDP-je Spanyolországét sem éri el. Meredeken emelkedik a munkanélküliség (főleg a nők közt), az egy főre jutó oktatási ráfordítás 10 százalékkal lemarad a fejlett világétól, 60 millió a felnőtt analfabéta, évente 330 idegen nyelvű könyvet fordítanak le arabra. Egyre több arabot sújtanak a klímaváltozás hatásai - vagyis a sivatagosodás. A "vízszegénység" 1000 köbméteres definícióját jócskán alulmúlja nyolc arab ország, ahol már most mindössze 200 köbméter az egy főre jutó éves vízfogyasztás. Tíz éven belül Jemen lesz az első ország a világon, amelynek teljesen elfogy az ivóvize!
A dekadens uralkodók és államfők egyáltalán nem ismerték fel, hogy a globális túlnépesedés milyen terheket ró nemzeteikre. Az arab világ fiatal generációi létszámban már-már túlnövik szüleik és nagyszüleik korosztályát. Egyiptomban, Líbiában és Jordániában a lakosság 30 százaléka kiskorú, nem töltötte még be a 15. életévét, a lakosság több mint fele pedig 30 évnél fiatalabb. Egyiptomban a lakosság fele él a létminimum szintjén (napi 2 dollárból, ami havonta 11 ezer forint), vagy alatta. A szélesebb néprétegek és a munkaerőpiacra kilépő új generáció érdekeinek és igényeinek ignorálásával óriásira nőtt a társadalmi elégedetlenség. Az arab vezetőknek együtt 100 milliónál is több munkahelyet kellett volna teremteniük, hogy elkerüljék a népfelkelést. De nem mutattak hajlandóságot arra, hogy életperspektívát, létbiztonságot és megélhetést kínáljanak a munkanélküli fiatalok tömegeinek, akik az interneten nőttek fel, és már tisztában voltak vele, hogy milyen anyagi körülmények között élnek kortársaik a nyugati világban. S bár eddig nem bizonyosodott be a nyugati politikusok azon félelme, hogy a rendszerváltás fundamentalista erőknek adna teret, a diktátorok elmozdításával még egyik forradalom sem érte el a célját. A legtöbb szürke zónás arab államfő, uralkodó a kormánya leváltásával próbálta átmenteni magát az új korszakba: valódi reform helyett látszatmegoldással.
De ez a játszma még nem ért véget. Az elmúlt években az Egyesült Államok gazdasági és "világcsendőri" hanyatlását, a Nyugat alkonyát rendszerint a gyorsan növekvő gazdaságú BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína) felemelkedésével volt divat összekapcsolni. Meglehet, rövidesen a demokratikusabbá váló arab blokkot is új, potenciálisan egyenrangú félként kell számításba venni.
Karboncímke
Az olajfüggőség mérséklésére - a megújuló energiákra esedékes átálláson túl - több gazdasági és kereskedelmi intézkedés ötlete is felvetődött.
Amanda Little fogyasztóvédelmi szakíró azt szorgalmazta, hogy az élelmiszerek ökológiai lábnyomát mérő food miles címkéhez hasonlóan (ami a termék összetevői által megtett mérföldeket - tehát szén-dioxid-kibocsátást és üzemanyag-fogyasztást - jelzi), fel kellene tüntetni az olajkalóriákat is. Így a vásárló választhatna például két erőforrás-felhasználásban eltérő pékáru vagy tejtermék közül, és ezzel tudatosan igazíthatna energia- és olajintenzív életvitelén. Little szerint Európában a Tesco 500 termékén már elkezdte a "karboncímkézést", ami a felhasznált energia és a kibocsátott üvegházgáz mennyiségét részletezi. Miután 2007-ben az USA piacán kötelezővé tették az élelmiszereken a zsírtartalom címkézését, a szupermarketek termékskálájának 95 százaléka átalakult - a gyártók egészségesebb összetevőkhöz folyamodtak. Ideje lenne a "szénhidrogén-kalóriákat" is hasonló reformra, diétára fogni - energiahatékony gyártói megoldásokhoz és alaposabb fogyasztói tudatossághoz vezethetne.
Thomas Friedman azt javasolta, hogy az üzemanyagra gallononként (3,78 liter) 1 dolláros adót kellene kivetni, ezt 5 centenként fokozatosan vezetnék be 2012-ig, és az amerikai költségvetési hiány betömésére fordítanák. A magasabb (fosszilis) energiaárak törvényszerűen a megújuló energiaforrások felé terelnék a fogyasztói keresletet.
A világ országai 2009-ben 312 milliárd dollárt költöttek a gáz- és olajár-támogatásokra, míg a megújuló energiákat csak 57 milliárddal dotálták. A Nemzetközi Energia Ügynökség azt látná jónak, ha a szubvenciókat a fosszilisról a megújuló energiákra csoportosítanák át.
