„Esténként a város felett repülőgép szállt el, s röpcédulákat szórt, amelyek felhívják a lakosságot, öljenek meg minden oroszt, magyart és lengyelt, akik az MPLA egységeit irányítják, s akik az egész háborút okozzák és azokat a szerencsétlenségeket, amelyek a meggyötört lakosságot sújtják. Mindez szeptemberben történt, amikor szerte Angolában az egyetlen kelet-európai én voltam” – írja a rémhírterjesztő propagandáról Ryszard Kapuściński Golyózáporban Angola földjén című könyvében. A lengyel riportiskola atyamestere negyven évvel ezelőtt utazott Luandába, hogy tudósítson a portugálok kivonulásáról és a függetlenség november 11-re előirányzott kikiáltásáról. Az időpontról már 1975 elején megegyezett a szegfűs forradalom után egész gyarmatbirodalmát feladó portugál állam és a három nagy angolai fegyveres frakció. A megállapodást követően természetesen mindhárom párt felkerekedett, hogy bevegye a fővárost. Kapuściński azt a több héten át tartó lehetetlen állapotot is rögzíti, ahogy Angola addigi urai, a háromszázezer portugál konstans halálfélelemben várakozott, hogy hajón és repülőn kimenekítsék az országból magukat és azt a néhány dobozt, ami az életükből megmaradt.
Választás az utolsó vérig
A portugál gyarmatosítók nem véletlenül rezzentek össze minden neszre a luandai éjszakában. Elődeik Angola lakosságát milliószámra adták el rabszolgának az évszázadok alatt, és a feketék még a 20. század közepén is kényszermunkában dolgoztak a fehér telepesek ültetvényein. Az ő felkelésükből nőtt ki az a konfliktus, ami onnan nézve szabadságharc, innen nézve koloniális háború volt, és a függetlenség kikiáltása előtti 15 évben 30–50 ezer ember halálát okozta.
| ||
1975 után Afrika leghosszabb és legnagyobb emberáldozattal járó polgárháborúja következett. A nevükben a Brian élete júdeai frakcióit idéző FNLA (Angola Felszabadításának Nemzeti Frontja), MPLA (Angola Felszabadításának Népi Mozgalma) és UNITA (Nemzeti Egység Angola Teljes Függetlenségéért) közül az első hamar felmorzsolódott, a másik kettő azonban kis megszakításokkal 2002-ig folytatta egymás gyilkolását, minek során úgy másfél millió ember vesztette életét, 90 százalékuk civilként. A hidegháború alatt az MPLA a Szovjetunió és Kuba anyagi és katonai segítségét élvezte, az UNITA pedig a dél-afrikai és amerikai kormányokat tudhatta maga mögött. Az UNITA erős ideológiai elköteleződését jelzi, hogy vezetője, a lausanne-i egyetem egykori bölcsész hallgatója, Jonas Savimbi egyik pillanatról a másikra vált maoista forradalmárból az ovimbundu törzs nacionalista vezetőjévé és az antikommunizmus élharcosává. Ellenfele, az MPLA-t irányító Agostinho Neto pedig nemcsak bölcsész, hanem egyenesen költő volt – mégis bajosan nevezhetnénk széplelkek vetélkedésének, ami Angolában történt. Savimbi kétségkívül sokat tett azért, hogy pszichopata tömeggyilkosként őrizze meg az emlékezet, de Neto, az első angolai elnök kultusza is csupán azt a régi tételt bizonyítja, hogy a történelmet a győztesek írják.
Hogy ez mennyire így van, azt nem csak onnan tudhatjuk, hogy egykori jobbkeze és utódja, Eduardo dos Santos elnök rendszerében Angola állami egyeteme és a nemzet főtere is Neto nevét viseli. Hanem például onnan, hogy tavaly az ELTE és az angolai nagykövetség közös konferenciát tartott Agostinho Neto és kora címmel, amely „a költő, orvos és politikus sokszínű személyiségét” mutatta be – anélkül, hogy rájuk szakadt volna az ég. Neto győzött 1975-ben, s ugyan nem a választók, hanem a szovjet fegyverek juttatták hatalomra, mégis mindenki őt és az 1979-ben helyébe lépő, az országot 36 éve kormányzó dos Santost tekintette az ország törvényes elnökének – Savimbit pedig a lázadónak. Pedig a két oldal osztozik a felelősségen az évtizedes pusztításért, százezrek meggyilkolásáért, milliók elűzéséért. A Human Rights Watch szerint a polgárháború végén az UNITA 6 ezer gyerekkatonát alkalmazott, az MPLA pedig 3 ezret – nagyjából ennyi a különbség a lázadók és a kormányerők között.
1977. május 27-én az MPLA egyik belső csoportja tüntetést – más források szerint felkelést – szervezett a pártvezetés ellen. Neto és köre nem késlekedett a válasszal: aznap éjjel több ezren, más számítások szerint több tízezren haltak meg a hadsereg keze által. Az elrettentés sikerült: Angolában évtizedekig erről hallgatott mindenki, külföldön pedig senki nem is hallott róla, a történészek sem. Ez a nap megtanította az angolaiaknak, hogy a félelem kultúrája nem ért véget – írja Lara Pawson, aki a BBC tudósítójaként érkezett Angolába, és az utcai suttogásokból kiindulva, többéves munkával írt tényfeltáró riportkönyvet.
Az In the Name of the People: Angola's Forgotten Massacre tavaly jelent meg, és csak remélhetjük, hogy arra már nem kell ugyanígy négy évtizedet várni, hogy kiderüljön, mi történt 1992 októberének utolsó napjaiban. Ekkor tartották az első választásokat, amelyeket hosszas nemzetközi béketárgyalások előztek meg. Savimbi 40 százalékot, dos Santos 49-et kapott, második fordulóra lett volna szükség, de Savimbi csalást kiáltott és fellázadt megint – hangzik a hivatalos narratíva. Számos visszaemlékezés szerint azonban a rendfenntartó egységek szervezetten és hidegvérrel, ezrével mészárolták le a választási eredményt megkérdőjelező UNITA szimpatizánsait.
Újabb tíz év háború következett. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több elemző figyelmeztetett, hogy itt már rég nem ideológiák vagy népcsoportok harcáról van szó, hanem két rivális gazdasági társaság vetélkedéséről, amelyek a szabad rablás biztosítása végett a fegyveres konfliktus fenntartásában érdekeltek. Savimbi a gyémántból fegyverkezett és gazdagodott, dos Santos az olajból – ebből volt több. 2002-ben Savimbit legyőzték és megölték, és „a béke mérnöke”, José Eduardo dos Santos azóta mindent kézben tart: széles elnöki jogkörökkel kormányoz, ő a hadsereg főparancsnoka és a parlamenti helyek 80 százalékát birtokló párt elnöke. Mindhárom szerepkört 36 éve, gyakorlatilag megszakítás nélkül tölti be. Azt gondolná az ember, hogy már nincs szüksége ilyesmire, idén áprilisban mégis lemészároltatott egy teljes vallási szektát: a Sumi-hegyen gyülekező mintegy ezer békés adventista közül senki nem került elő, miután a készenléti rendőrség kiszállt a helyszínre. Ugyanaz a minta, mint eddig mindig: rövid idő alatt eltűnik több száz, több ezer ember, akik szemben állnak az elnökkel. A rögtön hermetikusan lezárt területről kiszivárgó fotók vagy az a bizonytalan eredetű, de nagyon is valóságosnak tetsző videó, amin a rendőrök nagy késekkel vadásznak a túlélőkre, és tomfával verik szét a még mozgó áldozatok fejét – nos, ezek és a nyomukban járó felháborodás már egy új világ veszélyeit mutatják dos Santosnak és pártjának.
Együtt vérzünk és virágzunk
Akikkel mi mindig is jóban voltunk. 1967-től katonai segélyszállítmányokat küldtünk az MPLA-nak, majd a függetlenség kikiáltása után az angolai Volt Frontharcosok Államtitkársága és a magyar Partizánszövetség együttműködési megállapodásán túl kötöttünk műszaki-tudományos, kereskedelmi és kulturális egyezményt, egészségügyi, televíziós, bankközi, pártközi és pártközi ifjúsági, illetve mezőgazdasági minisztériumok és írószövetségek közötti megállapodást is. Ikarus-buszokat és napos csibéket is exportáltunk, amíg angolai elvbarátaink legalább a hitelek egy részét hajlandóak voltak fizetni (erről lásd Hegedűs Éva tanulmányát a Kül-Világ 1998/1. számában). Azonnal kiadtuk Agostinho Neto verseskötetét is, Vérzünk Virágzunk címmel. A nyolcvanas évek közepén Bokros Lajos és Kupa Mihály is a helyszínen segített kidolgozni a gazdasági reformokat.
A baráti angolai nép bölcs vezetője természetesen számos nagy eredménnyel dicsekedhet. A kétezres években 10 százalék felett volt a gazdasági növekedés, az írástudatlanság csökkent, a várható élettartam nőtt. És mindenek felett: fél évszázad háború után végre béke van. Ugyanakkor hatalmas ellentmondások feszítik az országot. A szubszaharai térség második legnagyobb olajkitermelése és a világ negyedik legfontosabb gyémántlelőhelye mellett más ásványi kincsek, termékeny földek és kedvező éghajlat, használható vízenergia és még turisztikai vonzerő is szolgálhatná a gazdaságot. Ehhez képest a kormány oktatásra és egészségügyre sem költ a GDP 3 százalékánál többet, pedig az írástudatlanság még mindig óriási, a lakosságot járványok tizedelik. A gyerekhalandóság itt a legnagyobb a világon, mert nincsenek kórházak, de ha vannak, nincsen bennük sem elég orvos, sem elég gyógyszer. Luanda a világ legdrágább városa, miközben a lakosság nagy része napi 2 dollárból él. A New York Times helyszínen forgatott riportjának azt az egyszerű címet adta, hogy „A korrupció megöli a gyerekeket”. Igen, voltaképpen ilyen egyszerű ez.
| ||
De hova megy az a sok pénz? Egy 2011-es IMF-jelentés szerint évente 10 milliárd dollárnál több tűnik el az olajhoz kapcsolódó angolai bevételekből. A Forbes két éve outingolta az elnök legidősebb lányát, Isabel dos Santost, hogy vagyona úgy 3 milliárd dollárra tehető. Ezzel ő lett az ország leggazdagabb embere és Afrika legvagyonosabb asszonya. (Aki menten fel is vásárolta a Forbes kiadói jogait Portugáliára és a portugál nyelvű afrikai országokra, az első számok nemrég jelentek meg.) Az elnök külföldi egyetemen elit képzést szerző lánya részesedéssel bírt egy cégben, amely beszállhatott a korábban állami monopóliumnak számító gyémántkereskedelembe. Évi egymilliárdos üzlet negyedét kapta meg így. Az övé volt annak a cégnek a negyede is, amelyik először forgalmazhatott mobiltelefonokat és -előfizetéseket. Jelenleg ez a legnagyobb magáncég az országban.
Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő, ugye? Angolában az állami cég egyszer csak fogja magát, és átengedi a gyémántkereskedelem iszonyú hasznát egy félig magántulajdonban lévő cégnek. Magyarországon az állami cég fogja magát, és átengedi a gázimport iszonyú hasznát egy félig magántulajdonban lévő cégnek. Angolában az elnök lánya szerepel a tulajdonosok között, Magyarországon a miniszterelnök kebelbarátja mellett offshore cégek is vannak a MET-ben. Ezek után tekinthetjük sorsszerűnek az Átlátszó hírét: Az angolai elnök családjával is üzletelhet a titokzatos MET Holding. Jövőre nagykövetséget nyitunk Angolában.
Az elmúlt negyven évről Angola budapesti nagykövete tartott ünnepi beszédet az ELTE bölcsészkarán. Előadásának címe négy szóban foglalta össze négy évtized lényegét: „Függetlenség, Béke, Nemzeti Egység és Fejlődés”. De már felnőtt egy korosztály, amely tudja, hogy ez hazugság, és most békés forradalmat akar. Nem kis részben a külföldi nyilvánosságon múlik, hogy túlélik-e ezt az álmot.
