Az ötéves empirikus kutatás középpontjában a részt vevő országok médiumainak elemzése, illetve médiamunkásokkal folytatott beszélgetések álltak. Az alapkérdés nem az volt, van-e vagy nincs euroszféra, hanem az, hogy milyen természetű, hogyan épül fel, milyen viszonyban állnak egymással az alkotóelemei, az egyes nemzeti, „nemzet feletti" vagy „szubkulturális nyilvánosságok”.
Fotó: MTI
Mivel a projekt teljes címe Sokszínűség és európai nyilvánosság volt, épp az volt az egyik fő kérdés, hogy mi az, amit beenged, és mi, illetve ki az, amit jellemzően kizár ez a nyilvánosság. Utóbbiak esetében főképp a nőkről és a bevándorlókról van szó, de legalább ennyire hangsúlyos volt, hogy a reprezentatív európai nyilvánosság meglehetősen elitista, többek között már nyelvi okokból is (hiszen messze nem mindenki tud angolul – vgy), így Európa igazi állampolgárai az intellektuális, politikai, hivatalnoki vagy az üzleti elitből kerülnek ki.
Peter Kraus, a Helsinki Egyetem politológus professzora úgy látta, hogy az európai közösség válságának gyökere nem gazdasági természetű. „Nem arról van szó, hogy a görögök túl lusták lennének, vagy mondjuk a németek túl sokat szorgoskodnának”, fogalmazott, sokkal inkább a sokszínű, mégis közös európai önazonosságtudat hiányáról beszélhetünk. A „görögözés” és a „németezés” maguk is jelzik a problémát, hogy csak kevesen tekintik az euró krízisét közös problémánkként és közös felelősségünkként. Persze korántsem csak az újságírásból hiányzik az „európai szemlélet”, ugyanennek a problémának a része, hogy az európai civil kezdeményezések gyakran ódzkodnak attól, hogy szoros kapcsolatot építsenek ki az EU politikai intézményrendszerével. Vagyis az alakuló és működő társadalmi tér nemritkán az EU-tól szinte függetlenül európai. Kraus szerint az unió gazdasági integrációja mellé nem járul jóformán semmiféle társadalmi integráció, és ez legalább annyira fenyegető lehet a közösségre nézve, mint az euró bevezetésének „előkészítetlensége”.
Mivel a vita a nyilvánosságról és az állampolgári részvétel lehetőségeiről szólt, nem meglepő, hogy Magyarország demokratikus deficitje külön kis blokkot kapott. Ennek keretében a program magyar részének koordinátora, Bozóki András, a Magyar Európa Társaság elnöke, és Hegedűs István (tehát két ősfideszes, előbbi egykori szóvivő, utóbbi exképviselő az első ciklusban, illetve mindketten Narancs-alapítók), valamint Marsovszky Magdolna beszélt a hazai állapotokról. A közönség, amely a módszertani problémák néha végeérhetetlennek tűnő, köldöknéző boncolgatását nem jól tűrte, felélénkült a magyarországi események tárgyalásakor. Látszott az is, hogy Orbán Viktor – eurókrízis ide vagy oda – még mindig „sztár” a rosszfiú szerepkörében. Míg Marsovszky szerint Európa erőssége, Németország konzervatív kormánya nem lép fel elég határozottan az ügyben, és aggasztónak találja Wolfgang Schüssel volt osztrák kancellár kiállását Orbán mellett, addig Hegedűs úgy látja, hogy az EU intézményrendszere igenis komoly eredményeket ért el a magyar miniszterelnök megfékezésében, akinek például a médiatörvény vagy az „igazságszolgáltatási reform” ügyében is meg kell hátrálnia. Bozóki szerint az ennél erősebb politikai nyomás könnyen kontraproduktív lenne, ezért – a konferencia témájának szellemében – úgy látta, hogy a legtöbbet a civil társadalom és a kritikai nyilvánosság fórumait segítve tehet az EU Magyarországért.
Nemrég még sokat és joggal panaszkodtunk, hogy az európai ügyek mennyire hiányoznak a magyar médiából, és mennyire nem érdekelnek minket. Ennek azonban vége. Ha a honi euroszféra gyors felfutásának látványos példáit keressük, nem kell beérnünk dajcstomi twitterével: a formálódó európai nyilvánosság szép példájaként ismertette Hegedűs a hallgatósággal Mohács város képviselő-testületének a Fidesz törvénygyárát februárban újfent bíráló, az Európai Parlamentet határozottan elítélő, egyhangúan elfogadott nyilatkozatát, továbbá azt, hogy „a képviselők felhatalmazták Szekó Józsefet, a város polgármesterét arra, hogy döntésükről írásban tájékoztassa az EP elnökét”.
