Miközben az északnyugat-szíriai határvárosban a kurd védelmi erők élet-halál harcot vívnak az Iszlám Állam, a Da’ish (al-Dawlah al-Islâmîyah) harcosaival, a török biztonsági erők a délkelet-törökországi Mürsitpinar környékén leginkább azt igyekeznek megakadályozni, hogy a Szíriából elmenekült kurdok és Törökországban élő sorstársaik vissza-, illetve átszivárogjanak a túloldalra, hogy aktívan részt vehessenek a város védelmében. A helyzet egyre reménytelenebbnek tűnik, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok vezette és mára tucatnyi országot soraiban tudó katonai koalíció légiereje folyamatosan légi csapásokat mér az immár jelentős iraki és szíriai területeket ellenőrzése alatt tartó Kalifátus haderejére. A határ török oldalán a NATO-tag Törökország felsorakoztatta páncélos divízióját, ám beavatkozás nem történt. Minden bizonnyal a város elestéig nem is fog.
Itt és ott
Kobani jelképes hely lett. Az Asszad-rezsim összeomlása után a török határ mellett, nagyrészt egy tömbben élő kurdok három kantonnal létrehozták a kurd autonóm területet, és megalakították ideiglenes kormányukat Kurd Legfelsőbb Tanács néven. A tanács két alapítója a Kurd Demokratikus Egységpárt és a Kurd Nemzeti Tanács volt. Az erről szóló egyezséget még 2012 nyarán Erbilben, iraki Kurdisztán fővárosában írták alá; az aktusnál ott szorgoskodott Maszud Barzani, az iraki Kurdisztán elnöke.
Kobani kantonban négyszázezer ember élt egészen szeptember közepéig, amikor a Da’ish elindította offenzíváját a Törökországgal határos terület ellen. Előrenyomulásukkal egyre nőtt a menekültek száma a török oldalon, és erősödtek a Törökország beavatkozását sürgető hangok. Ám a török parlament hiába szavazta meg a rendeletet, amely felhatalmazza a hadsereget a katonai akcióra. Erdogan elnök áttételesen üzent a beavatkozást szorgalmazóknak, amikor azt mondta (nem először a válság kirobbanása óta), hogy nincs különbség a Törökországban szeparatista terrorszervezetnek tartott Kurd Munkáspárt (PKK) és a Da’ish között. A Kobani védelmét szervező YPG-t (Népi Védelmi Egység) pedig Törökországban a PKK fiókszervezetének tartják. Így a határon felsorakozott török páncélos dandár, ahogy a Vörös Hadsereg a Visztula partján, mozdulatlan marad a szíriai kurd autonóm terület egyik kantonjának felszámolásáig. Közben kirajzolódnak a Kobani eleste utáni török tervek is: Ankara leginkább egy ütköző övezetet hozna létre szíriai és iraki határa mentén. Erre persze az lenne a válasz, hogy először védjék meg a Da’ish által megtámadott területeket, és segítsenek megakadályozni a menekültáradatot. A török elnök azonban nem hajlik. Az elnökválasztási kampányban a kurdoknak tett ígéreteire néhány kurd aktivistán kívül már nem emlékezteti senki. Pedig a PKK gerilláinak parancsnoka és Abdullah Öcalan, a szervezet életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt főtitkára is meglebegtette: ha a török kormány folytatja „a jobb egy kurd menekült itt, mint az egy tömbben élő kurd közösség a határ túloldalán” politikáját, akkor a PKK véget vet a közel két éve tartó békefolyamatnak, felmondja a tűzszünetet, és újra kezdi a 80-as évek elején indított gerillaháborút a török állam ellen.
De Kobani tragédiája nem csak Törökország és az országban élő, a becslések szerint 20 milliós kurd kisebbség kapcsolataira lehet hatással. Felgyorsíthatja azokat a folyamatokat is, amelyek Irak kurdok lakta északi területein elindultak. Júniusban az iraki Kurdisztán elnöke, Maszud Barzani felkérte a parlamentet, hogy „kezdje meg a felkészülést a függetlenségi referendum előkészítésére”, s ez a lépés a török kormányzatot sokkal jobban izgathatja.
Olajon ülnek
Irak északi része az 1991-es első Öböl-háború óta de facto független. A Szaddám Huszein elleni lázadás leverését követő kétmilliós menekülthullám megfékezését és a kurd menekültek hazatelepítését az Egyesült Államok vezette szövetségesek csak úgy tudták elérni, hogy Irak kurdok lakta területéről kitiltották az iraki hadsereget és az iraki közigazgatást is. A kurdok 1992-ben megtartották első parlamenti választásukat, és azóta tulajdonképpen saját államukban élnek. A Szaddám-rezsim 2003-as bukása után ez az autonómia csak erősödött. A közbiztonság és a rend a gerillahadseregre, a pesmergákra épül, s ez nem engedte, hogy a vallási erőszak beszivárogjon a kurd területekre; 2011-ig a pesmergák által ellenőrzött területeken egyetlen szövetséges katona sem vesztette életét terrortámadásban. A biztonság az észak-iraki kurd területeken soha nem látott gazdasági fellendülést hozott magával. Erbil, a Kurdisztáni Regionális Kormány székhelye, Kurdisztán fővárosa közel-keleti porfészekből nemzetközi metropolisszá nőtt.
A becslések szerint az iraki kurdok 45-55 milliárd hordónyi olajkincsen ülnek; a kutatófúrások folynak, eddig aki keresett, az talált olajat iraki Kurdisztánban. Ez az olajkincs regionális tényezővé teheti az iraki kurdokat. És persze aggasztja is a környező országokat, elsősorban Törökországot, amely egy önálló kurd államban a saját kurd kisebbségéhez kapcsolódó évszázados kudarc manifesztálódását látja. A bagdadi kormány arab tagjai pedig ha északra néznek, azt a mérhetetlen sikertelenséget láthatják, amely a 2003 utáni, a síita arabok által irányított iraki belpolitikát kíséri.
Iraki asztronauták
A Da’ish június 10-én indított offenzívája elfoglalta Irak második legnagyobb városát, Moszult. A kurd politikusok nem csodálkoztak, Barzani elnök már hónapokkal korábban figyelmeztette Maliki iraki miniszterelnököt, hogy a város szunnita negyedeibe nagyszámú Da’ish-harcos szivárog be, és titokban már az árnyék-közigazgatást szervezik. Az iraki hadsereg katonái egyenruhájukat, fegyvereiket eldobálva menekültek a városba a terepjárókon és tankokon bevonuló, fekete zászlókat lengető Da’ish-hadsereg elől. A Kalifátus ellenállás nélkül foglalta el Irak északnyugati területeit és egyesítette az ellenőrzésük alatt álló szíriai területekkel; ezzel magáénak tudhatta az Eufrátesz és a Tigris folyók északi részén fekvő területeket. A Kalifátus ekkortájt lett vezető hír a világsajtóban; az iraki kormány nyugati szövetségeseinek fővárosaiban, elsősorban Washingtonban pedig nagy lett a tanácstalanság. Válaszolni kellene a kihívásra. De hogyan?
A tanácstalanság komoly aggodalomba csapott át, amikor még a nyáron a Da’ish, továbbnyomulva délkelet felé, már a kirkuki olajlelőhelyeket ostromolta. Kirkuk és környéke az iraki alkotmány 140. szakasza szerint úgynevezett „vitatott területnek” számít. A terület hovatartozásáról, annak adminisztrációjáról már 2007-ig meg kellett volna állapodni a bagdadi központi és a kurdisztáni regionális kormánynak, ám ez nem történt meg. Kirkuk biztonságát az iraki hadsereg egységei szavatolták. Papíron.
Az Egyesült Államok 2011-es kivonulása után megszűnt az iraki hadsereg nemzetközi felügyelete. Ez azzal járt, hogy egyre több lett az „asztronauta”. Az iraki köznyelv így hívja azokat a dezertáló katonákat, akik a szolgálat veszélyessége és az egyre romló ellátás miatt egész egyszerűen lelépnek; hazamennek és beállnak taxisofőrnek, pincérnek, eladónak. Státuszukat tekintve lebegnek, mint asztronauták az űrben. A főtisztek pedig nem jelentették le a
hiányt, így az „asztronauták” fizetését zsebre tudták tenni. Az első vonalban szolgáló egységek létszáma a valóságban úgy harmada lehetett a papíron létezőnek.
Amikor a Da’ish megjelent Kirkuk déli határainál, ez a harmad is menekülőre fogta. A kurd vezetés a bagdadi kormányhoz fordult: mit tegyenek? Mivel egyértelmű válasz nem érkezett, Kirkuk és környéke pedig védtelenül maradt, a Pesmerga megindult, és átvette az iraki hadsereg állásait. Ettől kezdve az ő kezükben volt az olajmezők sorsa. A jól szervezett és fegyelmezett kurd biztonsági erők annak ellenére fel tudták tartóztatni a Da’ish előrenyomulását, hogy fegyverzetük még a Szaddám ellen vívott gerillaháború maradványaiból állt össze. Az ekkorra már megindult szövetséges légi csapások támogatásával visszafoglalták a stratégiai jelentőségű moszuli víztározó völgyzáró gátját, délebbre szorították a Da’ish frontvonalát, és szeptember végén visszafoglalták Rabiát, a Szíriát és Irakot északon egymással összekötő országút mellett fekvő határvárost, komoly csapást mérve a Kalifátus utánpótlási vonalára.
Mindeközben a nyugati országok kormányai felébredtek, és elkezdődött a Pesmerga felfegyverzése. Ez a kurdok szerint már 2003 után esedékes lett volna, ám minduntalan az „egy Irak, egy hadsereg” elv falába ütköztek.
A Da’ish nyári offenzívája, úgy tűnik, mindent megváltoztatott. Az is világossá vált, hogy ha 2003 után a kurdok megbíznak az ígéretekben, és felszámolják védelmi erejüket, akkor senki nem tudott volna a Da’ish iraki területfoglalásának útjába állni. Ha nincs a Pesmerga, most nagy valószínűséggel nem beszélhetnénk iraki államról.
Az iraki Kurd Regionális Kormány ennek dacára kötélen táncol. A belpolitikai problémák, a bagdadi kormánnyal napi rendszerességgel felmerülő vitás ügyek miatt ebben az évben még nem kapták meg a központi költségvetés rájuk eső részét. Ez az alkotmányban garantált 17 százalék. A legfontosabb észak-iraki olajmezőket a kurdok ellenőrzik ugyan, ám a kitermelt olajat nehéz a piacon értékesíteni, elsősorban azért, mert a bagdadi kormány mindent megtesz, hogy a nemzetközi piacion illegálisnak minősítse a kurd olajszállítmányokat. A török dimenzió sem egyszerűbb: Kurdisztánból a nyersolajat legkönnyebben a törökországi Ceyhan kikötőjén keresztül lehet exportálni; és ha ez nem lenne elég, a bevételeket Kurdisztán kormánya egy törökországi bankszámlán tartja. Ebben a helyzetben kellene a kurdoknak olyat lépniük, amelyben nem dől össze mindaz, amit az elmúlt húsz évben felépítettek.
A Da’ish elleni háború, a Nyugat legmegbízhatóbb szövetségese szerep meg az évszázadok alatt a túlélésben edződött ösztönök talán segíthetnek ebben.
