A világ legfejlettebb országai néhány hete Afrikát igyekeztek megmenteni a skóciai Glenneaglesben. Tízmilliárdos nagyságrendű segély- és kölcsönprogramok, adósságelengedés, poli-tikai segítség - ezek lettek belengetve (dollárban). A szándék nemes, ám a földrész lakóit sújtó bajok nem pusztán gazdasági természetűek.
Az egykori gyarmati lét legsúlyosabb terheit manapság az afrikai államok hordozzák. Sokak szerint a politikai rendszerek permanens válsága olyan felszíni jelenség, aminek az alapját a - gyakran csak látszólagos - politikai függetlenség és a tovább élő gazdasági függőség paradoxona határozza meg, amely lehetetlenné tesz mindenfajta felelős politizálást. Ez a függőség meg-törhetetlen: egyoldalú csereviszonyokat teremt, gátja minden progressziónak. Ennek ellenére nem magyarázhatunk minden rosszat a gyarmati múlttal. A legfontosabb közös válságjegyek inkább súlyosbodtak, mint stagnáltak a 60-as évektől, amikor a legtöbb itteni állam elnyerte a függetlenségét: gyenge infrastruktúra, korrupció, viszonylagos túlnépesedés, gyors és ellenőrizhetetlen urbanizáció, műszakilag fejletlen, kevéssé hatékony oktatási rendszer nagyarányú írástudatlansággal, amelynek oka és következménye volt az afrikai "informatikai forradalom" elmaradása. A gyenge lábakon álló egészségügyet az utóbbi húsz évben az AIDS csak tovább terhelte.
Puccs!
Politikai értelemben a gyarmati múlt hozadékai a határokhoz köt-hetők: a legtöbb helyen úgy húzták meg a határokat, hogy az etni-kai szempontokat figyelmen kívül hagyták, ami manapság - megfelelő infrastruktúra és kommunikációs eszközök híján - óriási nehézséget okoz az egységes állami-nemzeti intézményrendszer kialakításában.
Az elmúlt néhány évtized történetének mindenhol jellemző mozzanata a kiábrándultság. Rá kellett ébredni, hogy az áhított politikai függetlenség nem oldja meg egy csapásra a problémákat. Az új elitnek az egykori gyarmati államok kereteit felhasználva kell politizálnia, így a stabilitás ideológiai alapjául a függetlenségi harc nacionalista eszméi szolgálnak.
Ebben a közegben a uralomról lemondani nem akaró rétegek doktrínájává vált, hogy a többpártrendszer a gazdag országok fényűzése, amely csak zűrzavarhoz vezet. Az elnökök általában élethosszig akartak hatalmon maradni - egyeseknek sikerült is. Az elégedetlenek a - gyakran pártok és etnikumok feletti - hadseregben látták a megoldást, annak a megfelelő eszközei is megvoltak a hatalomváltásra. A puccsok (több mint hatvan volt sikeres csak az 1969 és 1983 közötti időszakban) a hatalomváltás bevett módját jelentették. Így került uralomra néhány egészen szürreális "király", mint a tavaly elhunyt, a hetvenes években Ugandát totális káoszba taszító Idi Amin, a magát Napóleon mintájára császárrá koronázó Bokassa a Közép-afrikai Köztársaságban, vagy Macias Nguema őrmester, aki a hatvanas években a félmilliós Egyenlítői-Guinea lakosainak csaknem egyharmadát pusztíttatta vagy üldözte el. Nem mindenki volt ilyen - a ghánai Nkrumah elnököt a hatvanas évek közepén megbuktató katonák például pár év múlva visszaállítot-ták a polgári kormányzást. Afrikában az elmúlt mintegy negyven év alatt huszonhat államelnököt öltek meg.
Az egész földrészt makro- és mikroléptékben egyaránt jellemzi a "politikai tribalizmus", ami - valamelyest leegyszerűsítve - etnocentrikus politizálást jelent, egy etnikum és egy párt összefonódását. Ez - mint a legvégletesebben a ruandai események példázzák - a politikai cselekvések logikáját gyakran protekcionistává, öncélúvá teszi, és kölcsönös bizalmatlanságot szül. Sok ország akár többtucatnyi etnikumot is magában foglal, s a tribalizmus nem-csak a nemzeti szintű politikai intézmények működését gátolja, hanem az európai típusú demokrácia térnyerését is. Ráadásul egy etnikum látszólagos politikai egysége mögött mély megosztottság húzódhat meg. A klientelista, nepotista szemlélet egy politikai-etnikai irányzaton belül is feszültségekhez vezethet. Ruandában például a népirtást megelőző időszakban (és alatt) a színfalak mögött komoly politikai játszmák zajlottak az elnök köréhez tartozó északi és a déli hutu politikusok között. E megosztottság máig fennáll: a Ruanda jelenlegi urai elől a szomszédos Kongó keleti részére menekült hutu hadurak frakciói is e szerint szerveződnek.
De működik a tribalista szemlélet ellenhatása is: mivel politizálni állami keretek között kell, sok politikus mindent elkövet, hogy kivédje a látszatát is annak, hogy csak a saját csoportját képviseli. Kenyatta, a független Kenya első, karizmatikus elnöke a legnagyobb lélekszámú kikuju népből származott, ám utódját, Daniel arap Moit egy jelentéktelen lélekszámú és befolyású népcsoportból, a kalendzsinből jelölte ki, hogy személyében a lakosság többsége számára "semleges" és a nemzeti érdekeket jobban szem előtt tartó politikus kerüljön az ország élére. Akármenynyire is fontos tehát az etnikai kötődés, a politikai cselekedeteket az identitás egyéb - területi, vallási, ideológiai - elemei és a minden-kori politikai körülmények figyelembevételével kell értékelni.
Demokráciát!
A kétpólusú világrendszer megszűnése Afrika stratégiai leértékelődéséhez vezetett. A Szovjetunió és az Egyesült Államok korábban katonai-gazdasági-politikai erőpróbák arénájaként tekintett a földrészre, ám a berlini fal leomlásá-val ez az érdeklődés drasztikusan csökkent. Ezzel párhuzamosan a segélyezési rendszernek a csődje is világossá vált, éppen akkor (a 90-es évek elején), amikor súlyos aszály sújtotta szinte az egész kontinenst.
Az új helyzet az Afrikában érdekelt néhány nagyhatalom - főként egykori gyarmattartók - részéről a nyugati világban jól bevált politi-kai recept alkalmazását jelentette: csak a demokratizálódás lehet a feltétele minden gazdasági-politikai támogatásnak. Ez egybeesett a helyi politizáló értelmiség nagy részének érdekeivel is, akik régóta várták a változásokat. Az IMF és a Világbank szintén sok megszorító intézkedést követelt: a nemzeti valuták leértékelését, a védelmi költségek lefaragását, szociális megszorításokat, az élelmiszersegélyek csökkentését, privatizációt, a civil szféra reformját. A nyugati elvárások miatt még az olyan diktátorok is a politikai pluralizmus mellé álltak, mint a zaire-i Mobutu elnök (persze a hatalom átmentésére játsztva).
Tizenöt évvel az e normákat programként megfogalmazó La Baule-i csúcs után a mérleg igen ellentmondásos. A kilencvenes évek elején mindössze öt fekete-afrikai országban voltak adottak a többpárti kormányzás alkotmányos keretei: a több évtizedes demokratikus hagyományokkal rendelkező Botswanában, valamint Gambiában, Namíbiában és az előbbiekhez képest talán valamivel nagyobb nemzetközi súlyú Zimbabwéban és Szenegálban. Utóbbiban a többpártrendszer dacára a jól szervezett Szocialista Párt volt az uralkodó politikai erő, amely negyvenéves, stabilnak tűnő hatalmát csak a 2000-ben tartott választásokon veszítette el.
Viszonylag sikeres volt az átmenet Ghánában, ahol a régóta hatalmon lévő és igen autokrata szemléletű elnök, Jerry Rawlings először lényeges gazdasági reformokra kényszerült, majd 1992-ben többpárti választást rendeztek, amit ő és a pártja nyert meg. A sikert 1996-ban is megismételték; ennek jelentőségét növeli, hogy a helyi és a nemzetközi közvélemény által is tisztának tartott körülmények között érték el (ám a következő választások után távozni kényszerültek a hatalomból). A benini Mathieu Kérékou példája is bizonyítja, hogy a választások nemcsak felválthatják, hanem meg is erősíthetik a korábbi vezetőt: katonai rezsimje megbukott ugyan az 1991-es választáson, de öt év múlva a választók visszaszavazták a hatalomba.
Az afrikai politikusok dinoszauruszai közé tartozik a gaboni Omar Bongo, aki 1967 óta van hatalmon. Személyes politikai kvalitásai, és a tény, hogy Gabon az olaja és az erdői miatt afrikai viszonylatban prosperáló gazdasággal bír, megkönnyítette a dolgát az 1993-as választások utáni hatalomátmentésben és a rámenős ellenzék "kezelésében". Bongo a jó szándékú autokrata ritka esete: környezetvédő biológusok tanácsára 2002-ben 13 nemzeti parkot hozott létre egy tollvonással, s így az ország védett területeinek nagysága 11 százalék-ra nőtt, ami nagyon jó reklám volt rendszerének.
Malit az 1992-es választások után sokan valamiféle "afrikai csodának" tartják, hisz sikeresen ötvözte a működő demokráciát és a gazdasági reformokat. Emellett jól átgondolt PR-stratégiával is rendelkezik, elég sokat tesz e pozitív kép megőrzéséért.
Mozambikban és Ugandában igen súlyos, hosszú háborúkból fakadó krízishelyzeteket kellett megoldani. Az előbbiben a független-ségi harcok elhúzódó, a nagyhatalmak és a kétpólusú világ ideológiái által is befolyásolt polgárháborúba torkolltak. Végül sikerült az ellen-feleket tárgyalóasztalhoz ültetni és többpárti politizálásra kényszeríteni. Az ország mára a piacgazdaság ígéretes jeleit mutatja.
Ugandában a politikai decentralizációt és a segélyek, megtakarí-tások racionális felhasználásának igényét úgy tűnik, elég komolyan gondolták, s ez egyfajta modellként is szolgálhat a többi országnak. A jelenlegi elnök, Yoweri Museveni a polgárháború miatt a csőd szélén álló országban került 1986-ban hatalomra, de néhány év alatt viszonylagos rendet teremtett. Igaz ugyan, hogy az 1995-ös alkotmány lényegében pártok nélküli rendszerben - vagy éppenséggel egypártrendszerben - gondolkodik. Nem tiltja a pártokat, csak éppen nem kampányolhatnak és gyűlésezhetnek. Ám a sajtó annyira erős, hogy bizonyos fokig pótolja az ellenzéket: nem egy korrupt politikust mondatott már le, és a parlamenti döntésekre is hatással bír. A Museveni által "alulról építkező demokráciának" nevezett elv alapján az alacsony szinten döntő helyi hatóságok feltételek nélküli támogatásokat kaphatnak a közszolgálatok működtetésére és a saját költségvetés kidolgozására, ami az állami szervek iránti bizalom erősödése érdekében lényeges különösen. A nemzetközi szervezeteknek is tetsző további pozitívum az AIDS-ellenes felvilágosítás és az oktatás fejlesztésének a komolysága. (Az ország 1999-es és 2000-es költségvetésének 27 százalékát fordították az oktatásra.) Museveni politikai hitelét némiképpen árnyalja azért, hogy éppen az elmúlt hetekben fogadtatta el azt az alkotmánymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy a 2006-os választásokon harmadszor is indulhasson.
Hatás és ellenhatás
Az egész kontinens politikai-gazdasági stabilitására két ország van igen nagy hatással. A jóval lehetőségei alatt teljesítő Nigéria Afrika legnépesebb állama (majdnem minden negyedik fekete-afrikai hazája). Ásványkincsei miatt példás életszínvonalat nyújthatna lakosainak, de az utóbbi évek reformjai ellenére sem tűnik úgy, hogy egyhamar leküzdi a nyelvi, vallási, kulturális megosztottságból fakadó problémákat, amelyeket csak tetéznek a multinacionális cégek nehezen áttekinthető belpolitikai játszmái és a korrupció.
A sok tekintetben rendhagyó Dél-Afrika a kilencvenes évektől csak a kelet-európai rendszerváltásokkal összemérhető jelentőségű politikai változásokon ment keresztül. Sikertörténete miatt sokan egész Afrika "megmentőjeként" vagy legalábbis a térség stabilitásának zálogaként tekintenek rá, ami nem kis dolog, ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltás legpesszimistább forgatókönyvei itt a legvéresebb afrikai polgárháborúval számoltak.
Tanzánia esete szintén rendhagyó. A függetlenségi mozgalom nagy tekintélyű vezetője és az ország első elnöke Julius Nyerere volt, aki a szocializmust sajátosan adaptálta, és puha, pragmatikus gazdasági szemléletű diktatúrát hozott létre. A nemzetépítő munkát megkönnyítette, hogy az egyik helyi nyelvet, a szuahélit a lakosság túlnyomó többsége etnikai és vallási hovatartozástól függetle-nül már a gyarmati időktől fogva beszéli. Nyerere azon kevesek egyike, aki - 1985-ben - önként mondott le hatalmáról. Amikor 1991-ben az állampárt a segélyek felfüggesztésének veszélye miatt a többpártrendszer bevezetése mellett döntött, még ő is az etnikai konfliktusok megjelenésétől tartott, de az ország kulturális egysége ezt szerencsésen megakadályozta. Habár egy 1992-es felmérés szerint a tanzániaiak többsége visszatért volna az egypártrendszerhez, ez nincs napirenden. Az országhoz tartozó Zanzibár szigetének politikai problémái sincsenek nagy hatással a kontinentális területekre, ezért Tanzánia a térség békés, stabil pontja.
Az előbbiek viszonylagos sikereit bőven ellensúlyozzák azok, amelyek lényegesen rosszabb eredményeket értek el, vagy politikájukban szinte semmi nem változott: Togóban, Kamerunban, Burkina Fasóban, Guineában, Csádban a kétes tisztaságú választások semmi újat nem hoztak, a korábbi rezsimek maradtak hatalmon. Egyes országok háborús káoszba süllyedtek: a két Kongóban, Libériában, Sierra Leonéban népirtással "fűszerezett" polgárháborúk törtek ki. A mára ígéretes demokráciává avanzsált Ruandában a politikai demokrácia kiszélesítése - sok más tényezővel együtt - a történelem egyik legsúlyosabb népirtásához vezetett 1994-ben. Ez Közép-Afrika és a nagy tavak térségének elhúzódó politikai válságsorozatába illeszkedik, amelynek tengelyében a széthullás szélén álló egykori Zaire áll. Zimbabwéban a korábban reményteli folyamatokat Mugabe demagóg hatalomféltése sodorta súlyos politikai válságba. Szudánban jelenleg a világ legnagyobb humanitárius katasztrófája tetőzi be a több évtizedes polgárháborút. A hatvanas évektől évtizedekig a stabilitás mintaállamának tekintett, soknemzetiségű Elefántcsontpartot manapság sokan a neoliberális gazdaságpolitika csődjeként, az afrikai demokráciák törékenységének jelképeként említik. A világgazda-ság kényszerítő körülményei az ottani "Bokros-csomag" bevezetését eredményezték, ami a politikai dimenzióban korábban itt soha nem használt "válságkezelő technikákkal" járt együtt: xenofób demagó-giával, puccsal - bár a polgári kormányzás később visszaállt -, ami a környező államok válságainak kisugárzásával együtt az ország egyes területein máig tartó polgárháborús helyzetet eredményezett.
H
A fenti súlyos problémák ellenére a mérleg nem egyértelműen negatív. A hagyományos afrikai társadalmak ismerték a demokratikus intézményeket, ezért manapság a polémiák középpontjában általában nem az a kérdés áll, kell-e a demokrácia Afrikának, hanem az, hogy milyen legyen. A sokszor áttekinthetetlen, a közérdeket vagy elvont módon, vagy még úgy sem képviselő állami szervek vagy pártok helyett a közérthetőbb, a helyi sajátosságokat jobban figyelembe vevő, hagyományos, decentralizáltabb intézmények jelenthetik az alternatívát. Az optimális modell az lenne, ha a nemzeti szinten politizáló pártok a demokrácia minimális ismérveit (a rendszeresen megtartott választások eredményeit figyelembe vevő békés hatalomváltás, sajtószabadság stb.) nemcsak hangoztatnák, hanem betartanák és betartatnák. Ha a gazdag világ afrikai segélypolitikájának átgondolása a lehető legjobb eredménnyel is zárul, és stabil, felelősségtudattal bíró politikai rendszerek jönnek létre, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az afrikaiak életkörülményei lényegesen javuljanak.
