Komoly, de nem reménytelen - Afrikai katalógus

  • Horváth Attila
  • 2005. augusztus 11.

Külpol

A világ legfejlettebb országai néhány hete Afrikát igyekeztek megmenteni a skóciai Glenneaglesben. Tízmilliárdos nagyságrendű segély- és kölcsönprogramok, adósságelengedés, poli-tikai segítség - ezek lettek belengetve (dollárban). A szándék nemes, ám a földrész lakóit sújtó bajok nem pusztán gazdasági természetűek.

A világ legfejlettebb országai néhány hete Afrikát igyekeztek megmenteni a skóciai Glenneaglesben. Tízmilliárdos nagyságrendű segély- és kölcsönprogramok, adósságelengedés, poli-tikai segítség - ezek lettek belengetve (dollárban). A szándék nemes, ám a földrész lakóit sújtó bajok nem pusztán gazdasági természetűek.

Az egykori gyarmati lét legsúlyosabb terheit manapság az afrikai államok hordozzák. Sokak szerint a politikai rendszerek permanens válsága olyan felszíni jelenség, aminek az alapját a - gyakran csak látszólagos - politikai függetlenség és a tovább élő gazdasági függőség paradoxona határozza meg, amely lehetetlenné tesz mindenfajta felelős politizálást. Ez a függőség meg-törhetetlen: egyoldalú csereviszonyokat teremt, gátja minden progressziónak. Ennek ellenére nem magyarázhatunk minden rosszat a gyarmati múlttal. A legfontosabb közös válságjegyek inkább súlyosbodtak, mint stagnáltak a 60-as évektől, amikor a legtöbb itteni állam elnyerte a függetlenségét: gyenge infrastruktúra, korrupció, viszonylagos túlnépesedés, gyors és ellenőrizhetetlen urbanizáció, műszakilag fejletlen, kevéssé hatékony oktatási rendszer nagyarányú írástudatlansággal, amelynek oka és következménye volt az afrikai "informatikai forradalom" elmaradása. A gyenge lábakon álló egészségügyet az utóbbi húsz évben az AIDS csak tovább terhelte.

Puccs!

Politikai értelemben a gyarmati múlt hozadékai a határokhoz köt-hetők: a legtöbb helyen úgy húzták meg a határokat, hogy az etni-kai szempontokat figyelmen kívül hagyták, ami manapság - megfelelő infrastruktúra és kommunikációs eszközök híján - óriási nehézséget okoz az egységes állami-nemzeti intézményrendszer kialakításában.

Az elmúlt néhány évtized történetének mindenhol jellemző mozzanata a kiábrándultság. Rá kellett ébredni, hogy az áhított politikai függetlenség nem oldja meg egy csapásra a problémákat. Az új elitnek az egykori gyarmati államok kereteit felhasználva kell politizálnia, így a stabilitás ideológiai alapjául a függetlenségi harc nacionalista eszméi szolgálnak.

Ebben a közegben a uralomról lemondani nem akaró rétegek doktrínájává vált, hogy a többpártrendszer a gazdag országok fényűzése, amely csak zűrzavarhoz vezet. Az elnökök általában élethosszig akartak hatalmon maradni - egyeseknek sikerült is. Az elégedetlenek a - gyakran pártok és etnikumok feletti - hadseregben látták a megoldást, annak a megfelelő eszközei is megvoltak a hatalomváltásra. A puccsok (több mint hatvan volt sikeres csak az 1969 és 1983 közötti időszakban) a hatalomváltás bevett módját jelentették. Így került uralomra néhány egészen szürreális "király", mint a tavaly elhunyt, a hetvenes években Ugandát totális káoszba taszító Idi Amin, a magát Napóleon mintájára császárrá koronázó Bokassa a Közép-afrikai Köztársaságban, vagy Macias Nguema őrmester, aki a hatvanas években a félmilliós Egyenlítői-Guinea lakosainak csaknem egyharmadát pusztíttatta vagy üldözte el. Nem mindenki volt ilyen - a ghánai Nkrumah elnököt a hatvanas évek közepén megbuktató katonák például pár év múlva visszaállítot-ták a polgári kormányzást. Afrikában az elmúlt mintegy negyven év alatt huszonhat államelnököt öltek meg.

Az egész földrészt makro- és mikroléptékben egyaránt jellemzi a "politikai tribalizmus", ami - valamelyest leegyszerűsítve - etnocentrikus politizálást jelent, egy etnikum és egy párt összefonódását. Ez - mint a legvégletesebben a ruandai események példázzák - a politikai cselekvések logikáját gyakran protekcionistává, öncélúvá teszi, és kölcsönös bizalmatlanságot szül. Sok ország akár többtucatnyi etnikumot is magában foglal, s a tribalizmus nem-csak a nemzeti szintű politikai intézmények működését gátolja, hanem az európai típusú demokrácia térnyerését is. Ráadásul egy etnikum látszólagos politikai egysége mögött mély megosztottság húzódhat meg. A klientelista, nepotista szemlélet egy politikai-etnikai irányzaton belül is feszültségekhez vezethet. Ruandában például a népirtást megelőző időszakban (és alatt) a színfalak mögött komoly politikai játszmák zajlottak az elnök köréhez tartozó északi és a déli hutu politikusok között. E megosztottság máig fennáll: a Ruanda jelenlegi urai elől a szomszédos Kongó keleti részére menekült hutu hadurak frakciói is e szerint szerveződnek.

De működik a tribalista szemlélet ellenhatása is: mivel politizálni állami keretek között kell, sok politikus mindent elkövet, hogy kivédje a látszatát is annak, hogy csak a saját csoportját képviseli. Kenyatta, a független Kenya első, karizmatikus elnöke a legnagyobb lélekszámú kikuju népből származott, ám utódját, Daniel arap Moit egy jelentéktelen lélekszámú és befolyású népcsoportból, a kalendzsinből jelölte ki, hogy személyében a lakosság többsége számára "semleges" és a nemzeti érdekeket jobban szem előtt tartó politikus kerüljön az ország élére. Akármenynyire is fontos tehát az etnikai kötődés, a politikai cselekedeteket az identitás egyéb - területi, vallási, ideológiai - elemei és a minden-kori politikai körülmények figyelembevételével kell értékelni.

Demokráciát!

A kétpólusú világrendszer megszűnése Afrika stratégiai leértékelődéséhez vezetett. A Szovjetunió és az Egyesült Államok korábban katonai-gazdasági-politikai erőpróbák arénájaként tekintett a földrészre, ám a berlini fal leomlásá-val ez az érdeklődés drasztikusan csökkent. Ezzel párhuzamosan a segélyezési rendszernek a csődje is világossá vált, éppen akkor (a 90-es évek elején), amikor súlyos aszály sújtotta szinte az egész kontinenst.

Az új helyzet az Afrikában érdekelt néhány nagyhatalom - főként egykori gyarmattartók - részéről a nyugati világban jól bevált politi-kai recept alkalmazását jelentette: csak a demokratizálódás lehet a feltétele minden gazdasági-politikai támogatásnak. Ez egybeesett a helyi politizáló értelmiség nagy részének érdekeivel is, akik régóta várták a változásokat. Az IMF és a Világbank szintén sok megszorító intézkedést követelt: a nemzeti valuták leértékelését, a védelmi költségek lefaragását, szociális megszorításokat, az élelmiszersegélyek csökkentését, privatizációt, a civil szféra reformját. A nyugati elvárások miatt még az olyan diktátorok is a politikai pluralizmus mellé álltak, mint a zaire-i Mobutu elnök (persze a hatalom átmentésére játsztva).

Tizenöt évvel az e normákat programként megfogalmazó La Baule-i csúcs után a mérleg igen ellentmondásos. A kilencvenes évek elején mindössze öt fekete-afrikai országban voltak adottak a többpárti kormányzás alkotmányos keretei: a több évtizedes demokratikus hagyományokkal rendelkező Botswanában, valamint Gambiában, Namíbiában és az előbbiekhez képest talán valamivel nagyobb nemzetközi súlyú Zimbabwéban és Szenegálban. Utóbbiban a többpártrendszer dacára a jól szervezett Szocialista Párt volt az uralkodó politikai erő, amely negyvenéves, stabilnak tűnő hatalmát csak a 2000-ben tartott választásokon veszítette el.

Viszonylag sikeres volt az átmenet Ghánában, ahol a régóta hatalmon lévő és igen autokrata szemléletű elnök, Jerry Rawlings először lényeges gazdasági reformokra kényszerült, majd 1992-ben többpárti választást rendeztek, amit ő és a pártja nyert meg. A sikert 1996-ban is megismételték; ennek jelentőségét növeli, hogy a helyi és a nemzetközi közvélemény által is tisztának tartott körülmények között érték el (ám a következő választások után távozni kényszerültek a hatalomból). A benini Mathieu Kérékou példája is bizonyítja, hogy a választások nemcsak felválthatják, hanem meg is erősíthetik a korábbi vezetőt: katonai rezsimje megbukott ugyan az 1991-es választáson, de öt év múlva a választók visszaszavazták a hatalomba.

Az afrikai politikusok dinoszauruszai közé tartozik a gaboni Omar Bongo, aki 1967 óta van hatalmon. Személyes politikai kvalitásai, és a tény, hogy Gabon az olaja és az erdői miatt afrikai viszonylatban prosperáló gazdasággal bír, megkönnyítette a dolgát az 1993-as választások utáni hatalomátmentésben és a rámenős ellenzék "kezelésében". Bongo a jó szándékú autokrata ritka esete: környezetvédő biológusok tanácsára 2002-ben 13 nemzeti parkot hozott létre egy tollvonással, s így az ország védett területeinek nagysága 11 százalék-ra nőtt, ami nagyon jó reklám volt rendszerének.

Malit az 1992-es választások után sokan valamiféle "afrikai csodának" tartják, hisz sikeresen ötvözte a működő demokráciát és a gazdasági reformokat. Emellett jól átgondolt PR-stratégiával is rendelkezik, elég sokat tesz e pozitív kép megőrzéséért.

Mozambikban és Ugandában igen súlyos, hosszú háborúkból fakadó krízishelyzeteket kellett megoldani. Az előbbiben a független-ségi harcok elhúzódó, a nagyhatalmak és a kétpólusú világ ideológiái által is befolyásolt polgárháborúba torkolltak. Végül sikerült az ellen-feleket tárgyalóasztalhoz ültetni és többpárti politizálásra kényszeríteni. Az ország mára a piacgazdaság ígéretes jeleit mutatja.

Ugandában a politikai decentralizációt és a segélyek, megtakarí-tások racionális felhasználásának igényét úgy tűnik, elég komolyan gondolták, s ez egyfajta modellként is szolgálhat a többi országnak. A jelenlegi elnök, Yoweri Museveni a polgárháború miatt a csőd szélén álló országban került 1986-ban hatalomra, de néhány év alatt viszonylagos rendet teremtett. Igaz ugyan, hogy az 1995-ös alkotmány lényegében pártok nélküli rendszerben - vagy éppenséggel egypártrendszerben - gondolkodik. Nem tiltja a pártokat, csak éppen nem kampányolhatnak és gyűlésezhetnek. Ám a sajtó annyira erős, hogy bizonyos fokig pótolja az ellenzéket: nem egy korrupt politikust mondatott már le, és a parlamenti döntésekre is hatással bír. A Museveni által "alulról építkező demokráciának" nevezett elv alapján az alacsony szinten döntő helyi hatóságok feltételek nélküli támogatásokat kaphatnak a közszolgálatok működtetésére és a saját költségvetés kidolgozására, ami az állami szervek iránti bizalom erősödése érdekében lényeges különösen. A nemzetközi szervezeteknek is tetsző további pozitívum az AIDS-ellenes felvilágosítás és az oktatás fejlesztésének a komolysága. (Az ország 1999-es és 2000-es költségvetésének 27 százalékát fordították az oktatásra.) Museveni politikai hitelét némiképpen árnyalja azért, hogy éppen az elmúlt hetekben fogadtatta el azt az alkotmánymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy a 2006-os választásokon harmadszor is indulhasson.

Hatás és ellenhatás

Az egész kontinens politikai-gazdasági stabilitására két ország van igen nagy hatással. A jóval lehetőségei alatt teljesítő Nigéria Afrika legnépesebb állama (majdnem minden negyedik fekete-afrikai hazája). Ásványkincsei miatt példás életszínvonalat nyújthatna lakosainak, de az utóbbi évek reformjai ellenére sem tűnik úgy, hogy egyhamar leküzdi a nyelvi, vallási, kulturális megosztottságból fakadó problémákat, amelyeket csak tetéznek a multinacionális cégek nehezen áttekinthető belpolitikai játszmái és a korrupció.

A sok tekintetben rendhagyó Dél-Afrika a kilencvenes évektől csak a kelet-európai rendszerváltásokkal összemérhető jelentőségű politikai változásokon ment keresztül. Sikertörténete miatt sokan egész Afrika "megmentőjeként" vagy legalábbis a térség stabilitásának zálogaként tekintenek rá, ami nem kis dolog, ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltás legpesszimistább forgatókönyvei itt a legvéresebb afrikai polgárháborúval számoltak.

Tanzánia esete szintén rendhagyó. A függetlenségi mozgalom nagy tekintélyű vezetője és az ország első elnöke Julius Nyerere volt, aki a szocializmust sajátosan adaptálta, és puha, pragmatikus gazdasági szemléletű diktatúrát hozott létre. A nemzetépítő munkát megkönnyítette, hogy az egyik helyi nyelvet, a szuahélit a lakosság túlnyomó többsége etnikai és vallási hovatartozástól függetle-nül már a gyarmati időktől fogva beszéli. Nyerere azon kevesek egyike, aki - 1985-ben - önként mondott le hatalmáról. Amikor 1991-ben az állampárt a segélyek felfüggesztésének veszélye miatt a többpártrendszer bevezetése mellett döntött, még ő is az etnikai konfliktusok megjelenésétől tartott, de az ország kulturális egysége ezt szerencsésen megakadályozta. Habár egy 1992-es felmérés szerint a tanzániaiak többsége visszatért volna az egypártrendszerhez, ez nincs napirenden. Az országhoz tartozó Zanzibár szigetének politikai problémái sincsenek nagy hatással a kontinentális területekre, ezért Tanzánia a térség békés, stabil pontja.

Az előbbiek viszonylagos sikereit bőven ellensúlyozzák azok, amelyek lényegesen rosszabb eredményeket értek el, vagy politikájukban szinte semmi nem változott: Togóban, Kamerunban, Burkina Fasóban, Guineában, Csádban a kétes tisztaságú választások semmi újat nem hoztak, a korábbi rezsimek maradtak hatalmon. Egyes országok háborús káoszba süllyedtek: a két Kongóban, Libériában, Sierra Leonéban népirtással "fűszerezett" polgárháborúk törtek ki. A mára ígéretes demokráciává avanzsált Ruandában a politikai demokrácia kiszélesítése - sok más tényezővel együtt - a történelem egyik legsúlyosabb népirtásához vezetett 1994-ben. Ez Közép-Afrika és a nagy tavak térségének elhúzódó politikai válságsorozatába illeszkedik, amelynek tengelyében a széthullás szélén álló egykori Zaire áll. Zimbabwéban a korábban reményteli folyamatokat Mugabe demagóg hatalomféltése sodorta súlyos politikai válságba. Szudánban jelenleg a világ legnagyobb humanitárius katasztrófája tetőzi be a több évtizedes polgárháborút. A hatvanas évektől évtizedekig a stabilitás mintaállamának tekintett, soknemzetiségű Elefántcsontpartot manapság sokan a neoliberális gazdaságpolitika csődjeként, az afrikai demokráciák törékenységének jelképeként említik. A világgazda-ság kényszerítő körülményei az ottani "Bokros-csomag" bevezetését eredményezték, ami a politikai dimenzióban korábban itt soha nem használt "válságkezelő technikákkal" járt együtt: xenofób demagó-giával, puccsal - bár a polgári kormányzás később visszaállt -, ami a környező államok válságainak kisugárzásával együtt az ország egyes területein máig tartó polgárháborús helyzetet eredményezett.

H

A fenti súlyos problémák ellenére a mérleg nem egyértelműen negatív. A hagyományos afrikai társadalmak ismerték a demokratikus intézményeket, ezért manapság a polémiák középpontjában általában nem az a kérdés áll, kell-e a demokrácia Afrikának, hanem az, hogy milyen legyen. A sokszor áttekinthetetlen, a közérdeket vagy elvont módon, vagy még úgy sem képviselő állami szervek vagy pártok helyett a közérthetőbb, a helyi sajátosságokat jobban figyelembe vevő, hagyományos, decentralizáltabb intézmények jelenthetik az alternatívát. Az optimális modell az lenne, ha a nemzeti szinten politizáló pártok a demokrácia minimális ismérveit (a rendszeresen megtartott választások eredményeit figyelembe vevő békés hatalomváltás, sajtószabadság stb.) nemcsak hangoztatnák, hanem betartanák és betartatnák. Ha a gazdag világ afrikai segélypolitikájának átgondolása a lehető legjobb eredménnyel is zárul, és stabil, felelősségtudattal bíró politikai rendszerek jönnek létre, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az afrikaiak életkörülményei lényegesen javuljanak.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.