Kormányválság Törökországban: A félhold és a magányos csillag

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2002/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A múlt héten a Bülent Ecevit miniszterelnök által vezetett furcsa, baloldali-konzervatív-szélsőjobb koalíció kisebbségbe került a török parlamentben. A hetvennyolc éves, nagybeteg kormányfőt 59 képviselője hagyta el: Ecevitnek ezek után aligha lesz maradása a török politikában. Az új választást november 3-ára jósolják: s evvel akár le is zárulhat a kemálista török állam történetének négy évtizedes, az 1960. május 27-i katonai hatalomátvétellel kezdődött korszaka.

A múlt héten a Bülent Ecevit miniszterelnök által vezetett furcsa, baloldali-konzervatív-szélsőjobb koalíció kisebbségbe került a török parlamentben. A hetvennyolc éves, nagybeteg kormányfőt 59 képviselője hagyta el: Ecevitnek ezek után aligha lesz maradása a török politikában. Az új választást november 3-ára jósolják: s evvel akár le is zárulhat a kemálista török állam történetének négy évtizedes, az 1960. május 27-i katonai hatalomátvétellel kezdődött korszaka.Ekorszakra a hadsereg által ellenőrzött demokratizálódás volt jellemző: múlta azonban nem csak a jelenlegi válság következménye. Már a 2000-ben beiktatott köztársasági elnök, Ahmet Necdet Sezer eredeti programjában is szerepelt az 1981. szeptember 12-i hatalomátvétel nyomán papírra vetett alkotmány korszerűsítése: az alaptörvény ugyan rögzíti az emberi és polgári szabadságjogok érvényesülését, ám számtalan lehetőséget kínál a korlátozásukra. A Törökország EU-csatlakozásának feltételeit kijelölő koppenhágai kritériumok teljesítése pedig szintén csak úgy lehetséges, ha Törökország túllép a múlt század 20-as és 60-as éveinek örökségén, a kemálista modellen, s helyette a mai európai állam- és társadalomfelfogást veszi át. Eközben Törökországban egyre nő azoknak a száma, akik ezt a modellt nem a mai Nyugat-Európa, hanem inkább a Közel-Kelet szellemében fogalmaznák újra.

városivá lett Prométheusz

nem láncolják sziklához többé

betonfalak fogságában

sas nem járta zugában

marcangolja önmagát

Aligha jellemezhetnénk találóbban Törökország jelenlegi helyzetét, mint miniszterelnökének versével. A politikai osztályba vetett bizalom nulla, s ha ma lennének a választások, a jogosultak többsége annak ellenére sem menne el szavazni, hogy erre Törökországban törvény kötelez. Eközben a gazdaság mára már magához tért a tavalyi összeomlásból, sőt a politika válsága okozta depressziót is kiheverte. A fogyasztás nő, a tőzsdeindex emelkedőben. Az utca embere nem törődik a politikával, ugyanakkor - így a török politikai elemzők - kiutat sem nagyon lát. A legnagyobb bizalom ma a hadsereget övezi, és az előrejelzések szerint jelenleg a Tayyib Erdogan vezette mérsékeltebb iszlamista pártnak, az Igazság és Fellendülés Pártnak lenne esélye kormányt alakítani. Ecevit tehát joggal hivatkozik arra, hogy az általános közelégedetlenség ellenére sincs értelme a távozásának. Miközben a török politika minden más szereplője szinte csak egy dologban ért egyet: abban, hogy neki mennie kell. Hisz - harsogja mindenki - az ország bajainak legfőbb okozója a nagybeteg miniszterelnök, s főként felesége, Rahsan Ecevit.

Líra és partraszállás

A hazájában költőként a tisztes középmezőnybe sorolt, műfordítóként viszont jelentősnek tartott Ecevit egyetlen alkotása voltaképpen egy önbizalomhiánytól szenvedő férfi irodalmi és politikai szerepjátéka, elszánt kísérlet arra, hogy nagyobbat ugorjon a saját árnyékánál. S ez nemegyszer sikerült is neki. Ecevit konok elvhűséggel képviseli brit munkáspárti tanítómesterei szociáldemokrata programját, csak éppen azok opportunizmusa nélkül. Olyan döntéseket hozott meg és vitt keresztül, amelyek rövid távon sikert hoztak, de lehetetlenné tették a továbblépést. Doktriner és intrikus: 1972-ben kiszorította a kemálista Köztársasági Néppárt éléről Kemal pasa utolsó harcostársát, a már műemlék Ismet Inönüt - Inönü rá egy évre meghalt. 1974-ben elvi okokból döntött úgy, hogy él az 1959. évi zürichi- londoni egyezményben Törökország számára biztosított jogokkal, s partra száll Cipruson. Akkurátusan előrenyomult az 1967-ben meghúzott zöld vonalig, aztán várta, hogy jöjjön a megoldás. A diadalt többéves embargóval honorálta a nemzetközi közösség, ami nem kis mértékben járult hozzá az 1980. évi katonai hatalomátvételhez. A puccsista tábornokok egy évre börtönbe zárták, majd tíz évre száműzték a politikából - még a partraszállás tizedik évfordulóján tartott ünnepségre sem akarták elengedni azt az embert, aki a szemükben a legfőbb bajkeverőnek számított. És Törökország EU-csatlakozásának egyik kardinális kérdése azóta is a ciprusi.

A szilencium után Inönü fia, Erdal akadályozta meg, hogy visszatérhessen a régi pártjába. 2000-ben ő jelölte Demirel utódául Ahmet Necdet Sezert, az alkotmánybíróság elnökét: most épp Sezer igyekszik lemondásra szorítani egykori pártfogóját. Ecevit maga nem lehetett elnök, mivel a török alkotmány - eredetileg éppen az ő javaslatára - ezt a posztot egyetemi végzettséghez köti. ´ pedig hiába tanult a legjobb egyetemeken, végül nem szerzett diplomát. ´ hívta haza a török politikai életbe a gazdasági csodatevő Kemal Dervist, aki ma nyíltan ellene fordult, s több egykori Ecevit-nevelttel - köztük Ismail Cem volt külügyminiszterrel és a jelenleg a parlamenten kívüli Köztársasági Néppártot vezető Deniz Baykallal - ellene fog össze a novemberi választásokon. Maradék hatalmát éppen ősellenségeinek, a szélsőséges Davlet Bahceli szürke farkasainak kegyelméből gyakorolhatja még. Egyedül maradt. Miután felnevelte, intrikáival el is űzte maga mellől azt a politikusi gárdát, amely valóban komolyan veszi és végre akarja hajtani az ő eredeti programját: a kemálista állam modern európai mintákhoz igazítását.

Líra és kurd

A közhiedelem szerint felesége, Rahsan a rossz szelleme. Nincs politikus, aki akkora hatással lenne rá, mint a nej. 1985-ben Rahsan alapított pártot helyette: ez a Demokratikus Balpárt. Rahsannak ugyanakkor az a legfőbb törekvése, hogy távol tartsa férjét a valóságtól. ´ a Bülent Ecevit-show egyszemélyes menedzsere, rajongó kritikusa és közönsége. ´ az, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy a férje teste már nem engedelmeskedik a szellem parancsának.

Miközben Ecevitnek nem maradt más hátra, mint hogy levonja saját politikusi életének végső tanulságait, a török politikának az Ecevit utáni korszakra kell készülődnie. Az ország előtt három lehetőség nyílik. A Nyugat nyilvánvalóan azt szeretné, hogy az alkotó nyugalomba vonulása azok számára nyissa meg az utat, akik művét folytatni akarják. Az EU nem is rejtette véka alá, hogy a kedvére való volna, ha Cem és Kemal Dervis immáron pártonkívüliként vagy új formációban folytatnák az ország kormányzását. Ezt azonban Ankarában - némi joggal - civil puccskísérletnek értékelték, s jelezték, hogy ebből bizony nem kérnek. Nem tudni azt sem, hogy a választásokig e nagy hatalmú politikusoknak sikerül-e pártot is szervezni maguk köré; és az is kérdéses, hogy a Törökországban hagyományosan nagy befolyású hadsereg mögéjük áll-e. A tábornokok nemcsak jobbról, de balról is féltik a pozíciójukat. Igaz, inkább támogatnák a reformistákat, mint egy esetleges iszlamista befolyás alatti kormányt. Miközben a hadsereg a legnépszerűbb társadalmi erő, a jelenlegi, politikától elfordult időkben leginkább az iszlamisták számíthatnak sikerr a választásokon. A hadsereg és az iszlamista párt kiegyezése elvben biztosíthatná az ország stabilitását, erre viszont aligha lesz esély. Igaz, a török politikai élet látott már szocialista-iszlamista vagy éppen szocialista-szélsőjobboldali koalíciót is. Amennyiben a hadsereg ragaszkodik ahhoz, hogy a további civil nyitás helyett maradjon meg a status quo, akkor előbb vagy utóbb Bahceli Nemzeti Akciópártjával kerül egy platformra. Ez utóbbi ragaszkodik ugyanis ahhoz, hogy a Nyugat legyen tekintettel a "sajátos török viszonyokra", azaz törődjön bele abba, hogy Törökország ismét a fontos, de kezelhetetlen különutas szerepét játssza. Márpedig az Irak elleni hadműveletek felújulásával Törökország alkupozíciói is erősödnek. Törökország kemény feltételeket szabott az akció támogatásáért, s ezeket nyilvánvalóan teljesítik is. A legfontosabb, hogy ne legyen kurd állam, illetve hogy e kérdés kerüljön le a napirendről. E tárgyalásokat a Nyugat pedig értelemszerűen a jelenlegi kormánnyal folytatja, így az is laufot kapott.

Az igazi kérdés azonban az EU és Törökország viszonya. Ezt vehetjük akár elméletinek is - ki mit ért európai civilizáció vagy éppen európaiság alatt? Elfogadják-e az európai politikusok Törökországot társuknak vagy sem? E kérdésben az EU éppen annyira tanácstalan, mint Törökország. Egyszerre hangsúlyozzák értékeik közösségét és a civilizációs minták különbségét, miközben senki sem tudja megmondani, hogy melyek ezek a civilizációs minták és értékek. Míg Ankara és Brüsszel fenntartásait hangsúlyozva araszolgat egymás felé, senki sem veszi észre, hogy a kérdés rég eldőlt. Az EU-ban letelepedett török kisebbség és Ankara stratégiai helyzete, valamint a két gazdaság összeforrottsága egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy Törökországot kihagyják az európai döntésekből. Ugyanakkor az is kérdés, hogy a koppenhágai kritériumok szerint szerveződő új Törökországot hogyan lehet elfogadtatni a kiábrándult, a politikának hátat fordító lakossággal.

H

Bár a közeljövőben nem sok jót hallhatunk felőle, mégis, vagy épp ezért, szögezzük le: Ecevittel egy korszak utolsó mohikánja búcsúzik az európai politikai élettől. Egy olyan korszaké, ahol minden úri huncutság ellenére nyilvánvaló volt még, hogy a politika úriemberek sportja, s a politikust és a szellemi embert nem választotta el egymástól szakadék. Minden dilettantizmusa ellenére hiányozni fog még e politikusgeneráció elvhűsége is, különösen Törökországban, ahol jó esély van arra, hogy a korrupcióban rekorder Tansu Ciller populista Helyes Út Pártja és a Tayyib Erdogan vezette mérsékelt iszlamisták kormányozzák be az országot az unióba. Hacsak a hadsereg megint közbe nem lép.

Dobrovits Mihály

Egy filosz a cetek közt

Ecevit 1944-ben érettségizett Isztambul egyik legelőkelőbb nemzetközi gimnáziumában, az amerikai Robert College-ban, majd az Ankarai Egyetem angol szakára járt, miközben a sajtó-főigazgatóság angol fordítójaként dolgozott. 1946 és 1950 között a Londoni Egyetemen szanszkrit, bengáli és művészettörténeti előadásokat hallgatott. 1954-55-ben Észak-Karolinában újságíró, 1957-ben ösztöndíjasként kilenc hónapig szociálpszichológiai és a Közel-Kelet történetére vonatkozó kutatásokat folytat a Harvardon. 1966 és 1976 között öt politikaelméleti könyve jelent meg. 1957 óta volt parlamenti képviselő, 1959 óta a kemálista Köztársasági Néppárt vezetőségének tagja. 1961-től 1965-ig munkaügyi miniszter. Neki köszönhető a sztrájkjog és a kollektív szerződések rendszerének meghonosítása. 1966-ban pártja főtitkára lett; ekkor már saját középbal platformját irányította, amely a Demokratikus Baloldal nevet viselte. 1971 márciusában egy soros katonai puccs nyomán lemondott, hogy 1972-ben pártelnökként és 1973-ban miniszterelnökként térjen vissza - az iszlamista Necmettin Erbakannal az oldalán. Időközben sikerült bekormányoznia a Köztársasági Néppártot a Szocialista Internacionáléba is. Népszerűségének csúcsára 1974-ben, a ciprusi partraszállással jutott. Ám ez sem adott elegendő muníciót ahhoz, hogy az előrehozott választásokon újraválasszák. 1980. szeptember 12. után úgy tűnt, mindennek vége: hét évre rá azonban, az immár önálló Demokratikus Balpárt atyjaként ismét visszaküzdötte magát a nagypolitikába. 1991-ben tért vissza a parlamentbe, 1999-ben pedig a többször is megjárt süllyesztőből a miniszterelnöki székbe.

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2002/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...