Diegónak a politikai rendőrség megtiltotta, hogy szombaton elmenjen egy koncertre. Juanes, a kolumbiai világsztár érkezik Havannába, ahol ilyen attrakció hoszszú évek óta nem volt. Elővigyázatosság vagy kicsinyes bosszú - a fiatal újságíró nem tudja. Másfél éve bocsátották el a munkahelyéről, mert barátaival valamiféle civil társadalom megszervezésével próbálkozott, azóta külföldön élő testvére segítségével tartja fenn magát. Nem unatkozik: tanul, olvas, egy biztonságos helyre jár internetezni, délutánonként házi könyvtárat üzemeltet, ahonnan egyenruhások is kölcsönöznek. Mert a rendőrségen akadnak barátok is, akik néha figyelmeztetik, ha készül ellene valami. Diego hivatalosan "veszélyes ember", a politikai rendőrség és persze egy házbéli is figyeli a CDR-tól. (Comités de Defensa de la Revolución - Forradalomvédelmi Bizottság. Tagjainak fő feladata, hogy lakókörnyezetükben kiszimatolják az ellenforradalmi tevékenységet. A szervezet a 11 milliós országban papíron 7 millió tagot számlál. - L. B.) "Akármikor lecsukhatnak, könnyű ürügyet találni." Egyelőre azonban szabad, pedig tudják róla, hogy külföldi internetes újságot tudósít, és az sem titok, hogy egy itteni szamizdat kiadványba szőnyeg alá söpört kérdésekről publikált. Emiatt be is vitték, de pár nap után kijöhetett. Lehet, hogy rajta keresztül másokhoz szeretnének eljutni, vagy csak beérték egy figyelmeztetéssel. Az emberi jogi helyzet nem javult lényegesen, mióta Fidel Castro tavaly formálisan is átadta a hatalmat testvérének, Raúlnak, az ellenzékiség szankcionálása azonban nem állandó. Utoljára 2003-ban volt tömeges letartóztatás, akkor egyszerre hetvenöt aktivistát, köztük számos újságírót ítéltek el. Egy részük azóta szabadult, de helyükre újak is kerültek. Civil szervezetek a politikai foglyok számát néhány éve háromszázra taksálták, a CPJ nevű (Committee to Protect Journalists) globális újságíró-szervezet tavalyi ranglistája szerint Kína után Kubában tartják lakat alatt a legtöbb médiamunkást (huszonegyet). Diego is fél, mert családos ember, de azzal nyugtatja magát, hogy mostanában a hatalomnak sincsenek nyugodt éjszakái. "Erjedés van, barátom, világosan látszik, hogy a fejekben történik valami. Az új nemzedék egyre kevésbé vonható be a kommunista ifjúsági szervezetekbe, az egyházi vezetők is elkezdték kinyitni a szájukat." Optimizmusát nem minden kollégája osztja, abban viszont többen egyetértenek, hogy az esetleges politikai változások előfeltételei rég tűntek ilyen kedvezőnek. A szakállas ember ágyhoz kötött, az ország a csőd szélén. A válság az exportcikkek árát lenyomta, az importét felvitte. Mivel a sziget élelmiszer-fogyasztásának nyolcvan százalékát külföldről fedezik, az állam egyre nehezebben tud megvenni egy sor alapvető terméket. A lakosság 1989-hez képest reálértéken feleannyi bért visz haza, és mostanában új és új megszorításokat kénytelen elviselni.
"A játékszabályok állandóan változnak"
- erősíti meg Esteban, a kubai tévé egykori szerkesztője, aki könyveket, cikkeket jelentet meg külföldön, és az ellenzéket szervezi. "Mostanában engem békén hagynak, de a napokban két évre ítéltek egy szerencsétlent, mert ittasan azt merte az utcán egy kamerába mondani, hogy nagyon éhes. Szürreális az egész." Esteban 2003-ban tizennyolc évet kapott, mert egy emigráció által szponzorált hírügynökségfélét vezetett. Felesége akkor lett tagja a politikai bebörtönzöttek asszonyait tömörítő "Nők Fehérben" nevű szervezetnek. Öthavonta utazhatott el Guantánamóba, hogy az amerikai támaszponttól néhány kilométerre eső kubai fegyintézményben meglátogathassa a férjét. "Nyolc hónap öt négyzetméteres magánzárkában. Utána gyilkosok között. Moszkitóhadak, patkányok, csótányok, paraziták az ivóvízben, moslék ennivaló, betegségek, teljes kiszolgáltatottság. Össze akarnak törni, hogy kiszállj vagy kollaborálj. Sokan megőrültek. Saját szememmel láttam, ahogy egy férfi tiltakozásképpen tűvel, cérnával bevarrja a saját száját." Betegségei miatt többedmagával másfél év után szabadult, ebben valószínűleg a spanyol diplomácia keze is benne volt. Azóta egy írószövetség elnöke, kulturális eseményeket szerveznek, ahol a legkülönbözőbb ellenzéki csoportok tagjai kicserélhetik gondolataikat. A mintegy tíz-tizenötezer kubai "másként gondolkodó" igen megosztott: a szocdemeknek, liberálisoknak, kereszténydemokratáknak más és más politikai elképzeléseik vannak (és akkor még a floridai, jórészt republikánus emigránsközösségekről nem is beszéltünk), értelemszerűen a titkosrendőrség is próbál éket verni közéjük. "A megosztottság a gyengeségünk, pedig most kéne igazán egy közös útiterv és egy vezető" - véli Esteban.
Isabelnek, Javier nővérének arcához nőtt a szomorúság. Öccsét hat éve huszonöt évre ítélték - az online politikai sajtó ekkora veszélyt jelentett az állam biztonságára. A városszéli kis házban egy szoba üresen áll, anyjuk tavalyelőtt belehalt a bánatba. A börtönben Javier egészsége leromlott, de a férfi nem tört meg. "Erős ember. Belenyugodott, hogy nem fog kijönni, hacsak csoda nem történik." A kórházi nővérként dolgozó Isabel munkába indul. A forradalom sokat hivatkozott vívmánya, az ingyenes egészségügy az asszony szerint jó ideje lejtmenetben van, a megszorítások ráadásul a szociális ellátórendszert is érzékenyen érintik. "A személyzet, az orvosok valóban jól képzettek, de az állapotok borzasztóak. Már nincs takarónk, és elegendő gyógyszerünk sem." Isabel háromszor körülnéz, mielőtt kienged. "Lehet, hogy épp a mosolygós szomszéd jelent rólad. Egy kisvárosban sejthető, ki van rád állítva, de sose tudhatod, mikor cserélik le. Az emberek nálunk nagyon félnek, a részvétüket sem merték kimutatni."
Robertónak megmondta az orvos, hogy valószínűleg belehal, ha visszaviszik a börtönbe, a tüdeje, szíve kikészült. A szomszédos városban élő középkorú házaspár ekkor döntött úgy, hogy megpróbál külföldre menni. Robertót állandóan követik, feleségével, Aliciával egy templomban találkozhatunk. A férj hat évet ült, de ma is egy floridai rádiót tudósít becsempészett mobiltelefonon. Alicia retteg és neheztel, amiért útjukat veszélyeztetik. Kubából kiutazni nem egyszerű. A vízum mellé engedély is kell, ami sokba kerül. Robertóéknak egy európai állam adna beutazási engedélyt, a Riporterek Határok Nélkül pedig pénzt küldött. Ha a házaspárt elengedik, ez azt jelenti, hogy egyszerűbbnek látják megszabadulni tőlük.
Az illegális határátlépést jobb elfelejteni. Egy út menti büfé előtt az asztaloknál tucatnyi ember könyököl, és bámulja a legyeket, négy pincér egy dolgot kínál a szomjazónak: teaport, háromkilós kiszerelésben. "Italt nem lehet árulni, ez börtön" - mutat vigyorogva a háta mögé egy tetovált kiszolgáló. Most tűnik csak fel, hogy valamiféle trópusi rabruha van rajta, a hosszan elnyúló komplexum pedig nem ipartelep, hanem büntetés-végrehajtási intézet, amiből elég sokat látni az utak mentén. Az utolsó heteiket töltő foglyok kint dolgozhatnak. A katonák a toronyban befelé bámulnak, az autó takarásában válthatunk pár szót Pedróval. A napokban múlt harminc, tizennégy évet ült, mert kamaszként megpróbált egy csónakon Floridába evezni a társaival. A börtönben felnőttek közé rakták, ruháját felhúzva mutatja a szúrások, vágások és égések nyomát. Kényszeredett mosollyal beszél elrabolt fél életéről. "Pokol. Az őrök is verhetnek, kínozhatnak, egy évre ágy nélküli magánzárkába tehetnek. Most megpróbálok újra élni. Feleséget meg gyereket akarok."
Kilencvenhárom-kilencvennégyben rengetegen próbáltak így menekülni. Sokan a tengerbe vesztek, másokat kihalásztak, az a hír járta, hogy a parti őrség több csónakot elsüllyesztett vagy sorsára hagyott. Silvestre az eltűntek nevét gyűjtötte, és követelte a hatóságoktól, hogy vizsgáljanak ki minden esetet. Zaklatták, le is tartóztatták, s amikor egy külföldi követséghez fordult védelemért, államtitoksértésért tizenhárom évet sóztak rá. Ma a barátaival egy házilag sokszorosított újságot visznek, és úgynevezett ellenzéki tanácsokat szerveznek. Tartományról tartományra folyik a csoportok és ismerősök ismerőseinek beszervezése. Egy kiadványukban képeket is találunk, a kubai zászló és José Marti (a kubai Petőfi, képe minden sarkon megtalálható. - L. B.) szobra alatt üldögélnek a nemzeti szintű tanács delegáltjai. Ezt a fórumot lehetetlen minden hónapban észrevétlenül összehozni, de Silvestréék elvi okokból sem nagyon konspirálnak. "Jó érzés egy kicsit úgy viselkedni, mintha szabadok volnánk." Hogy azért ne lehessen illegális gyülekezésért csak úgy bezsuppolni őket, megpróbáltak bejegyeztetni egy egyesületet. A minisztérium válasza egyelőre késik, de mivel Kubában legálisan csak a forradalom szellemiségét vállaló civil szervezetek - a párt leányvállalatai - működhetnek, sok kétségük nem lehet az eredményt illetően. Silvestrét pár hete telefonon felhívta egy ismeretlen, és megkérdezte, hogy tényleg szeretné-e visszakapni régi celláját.
"Ha nincs szabadság, nincs semmi. Vesztenivaló se" - Domingo, a fizikai munkásból lett újságíró meggyőződéséért az utóbbi években elég sok mindent áldozott fel. Amikor lakókörnyezetét egy gyár elszennyezte, küldöttséget szervezett az igazgatóhoz, kis csapatukat az üzem vezetője azonban lerázta. A gyár melletti feketés színű folyó partjára ekkor civil napot szerveztek, meghívták a normálisnál gyakrabban betegeskedő gyerekek miatt dühös környékbelieket is. A néhány tucat aktivistát tábláikkal együtt elvitték a rendőrök. "Később viszont a gyárat egy kicsit átalakították" - büszkélkedik Domingo, aki az alternatív médiában azóta olyan környezetvédelmi problémákról értekezik, amelyekről a hivatalos nem beszél. Szervezetük egy lakásban játékos környezeti foglalkozásokat tart gyerekeknek, ugyanitt újságírókat is képeznek - hírnevüket öregbíti, hogy egy tanítványt már lecsuktak. Domingo utoljára nyáron ült pár napot egy cellában, meztelenre vetkőztetve. "Valószínűleg most nagyobb halakra vadásznak, azért engedtek ki. Ebben a tartományban egyszerre mindig három ember van célkeresztben. De lehet, hogy a következő körben benne leszek." A hatóságok azért nem tétlenkednek. Az utcán nemrég ismeretlenek megverték, gyakran követik, és valószínűleg lehallgatják, hetente szokott e-mail címet cserélni. A munkahelyét ott kellett hagynia, a feleségét elbocsátották. "Azt remélik, hogy az asszonynak elege lesz, és elhagy." Adományokból tartják fenn magukat.
"De még meddig?"
- e kérdés negyedszázada foglalkoztatja Jorgét, aki már akkor sem volt túl fiatal, amikor a keleti blokk omladozni kezdett. A tanárember nyolcvankilencben azért lendületes léptekkel járta városát, plakátokat ragasztgatott, amelyeken a főnök nyugdíjazását indítványozta. Erőfeszítéseit elzárással jutalmazták. "Én csak lassan szerettem ki a forradalomból. A nálatok történt változás volt a végső bizonyíték, hogy a marxizmus nem működik. Évekig reménykedtünk, hogy reformok jönnek, vagy bukik az egész a szovjet támogatás nélkül." Jorge sose gondolta volna, hogy húsz év múlva titokban kell találkoznunk, és hatvanévesen kezd internetes újságot írni. Másokhoz hasonlóan ő sem hiszi, hogy forradalom söpörné el a fivéreket, holott Kuba szerinte Iránhoz sem hasonlítható, ahol a rendszernek még maradt némi támogatottsága. "Hozzászoktak az emberek a nehéz élethez, és védtelennek érzik magukat. Az iskolában azt verik a fejedbe, hogy a rendszer legyőzhetetlen, és hát tényleg minden fegyver a hatalom kezében van, nem úgy, mint ötven éve. Mindenhol kémek vannak. A félelem rabszolgát csinál belőlünk." Jorge szerint az értelmiség nem remélt politikai reformokat Raúltól, aki ugyan őszintébben beszél a nehézségekről, de a fontos ügyekben nem dönt Fidel nélkül, és a megoldások most sem képezik vita tárgyát. Olyannyira, hogy idén nem hívták össze az elvileg ötévente esedékes pártkongresz-szust. Raúl Castro legfontosabb gazdasági reformjai - a mezőgazdasági döntések bizonyos decentralizációja, magántermelők földhöz juttatása, új ösztönzők a gyárakban, antikorrupciós hivatal felállítása - a túlélést szolgálják. A hatalom csúcsának belső viszonyairól nehéz megbízható képet nyerni, de több forrásunk is úgy látja, hogy innen nem fenyegeti veszély a rendszert, az egység töretlennek tűnik. A Castróék mögött álló idős tábornoki csoport tökéletesen lojális, Jorge szerint még esetleges reformtörekvéseikben sem mernék akadályozni őket. A pártban generációs harc nem várható, a fiatalabb nemzedéket sohasem engedték az igazán fontos posztok közelébe, az utánpótlás-nevelést szándékosan elhanyagolták. A túlméretezett hadsereg és a kiterjedt titkosszolgálat fontos posztjairól a két vezér mindig maga dönt. Ilyen körülmények között az esetleges átrendeződés leginkább a testvérek halálától vagy egy igazi pénzügyi-gazdasági katasztrófától várható, de a változások lefolyása és kimenetele kapcsán óriási a bizonytalanság. Többen fogalmazták meg aggodalmukat, hogy egy szabad Kubában a floridai emigráció gazdasági-politikai túlsúlyát nagyon nehéz lesz ellensúlyozni, a teljesen lenullázódott ország a nemzetközi közösség hathatós segítsége nélkül nem tud felállni padlóról, és ha nincsenek észnél, maradék erőforrásaik pillanatok alatt kevesek kezén koncentrálódnának.
"Mi is így szoktunk dolgozni" - nevetgél a középkorú házaspár. Egy padon ülünk a parkban, beszélgetés közben nem egymást, hanem a járókelőket nézzük. Yolanda és Héctor egy állami lap munkatársai voltak, ma emigráns weboldalakra publikálnak. Egy független újságíró nehezen jut hiteles információkhoz, az interjúalanyokkal pedig rendszerint titokban kell találkozni. "Nagyon sok mindenről nincs szó a médiában. Az alkoholizmus, a növekvő mértékű erőszak komoly gond. Hivatalosan nincs munkanélküliség, a gyakorlatban annál inkább. Az átlagfizetés átszámolva húsz dollár körüli, egy kiló csirke a piacon két dollár. Alig jutunk zöldséghez, gyümölcshöz, pedig jó földjeink vannak. A társadalom kettészakadt: sokan a rokonaiktól kapott segítségből, turizmusból, a feketegazdaságból, a korlátozottan működő önfoglalkoztatásból tűrhetően élnek. A lakosság másik fele a szegénységi küszöb alatt tengődik. A támogatási rendszer (az olcsó lakhatás, utazás, ingyen iskola, egészségügy mellett minden kubainak jár havonta valamennyi támogatott árú élelmiszer - L. B.) régen az egyenlőséget szolgálta, ma ellenkezőleg. A termelés akadozik, és kétségbeesésükben rengetegen lopnak a munkahelyükről."
Juanes
a Plaza de la Revoluciónon lép fel, ezen a téren általában nem jókedvükben tapsolnak az emberek. A szokásos május elsejei felvonulásokra Camila, az egykori rádióriporter szerint csak a szemét meg a közönség közé vegyült civil ruhás rendőrök emlékeztetnek. "Nagyon furcsa ennyi embert együtt látni úgy, hogy nem politikai jelszavakat skandálnak. A forradalom után egymillió ember magától is összejött Fidelt meghallgatni, ha kiszivárgott, hogy itt fog beszélni. Tizenöt év múlva ehhez már mobilizálni kellett, újabb húsz év, és már úgy sem nagyon ment. Ma csak egy popsztárral lehet megtölteni a teret." Az emberek a város minden részéből özönlenek ide, nagy a rendőri készültség is. Che Guevara képe alatt a forróságban kora estig tart a matiné, a fő attrakció után latin-amerikai zenekarokra rázza az egész tér. Utána mindenki szépen hazamegy. Ma már biztos nem lesz forradalom.
Biztonsági okokból interjúalanyaink keresztnevét is megváltoztattuk. A riport nem készülhetett volna el a cseh PIN (People In Need) civil szervezet segítsége nélkül.