Latin-Amerika: Válságdíj

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1998/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem egészen egy hónap, és Brazíliában elnökválasztás lesz. A mostani államfő, Cardoso a törvényhozásban keresztülvitte, hogy megváltoztassák a törvényt, amely kizárja, hogy a hivatalban lévő elnököt másodszor is meg lehessen választani. Cardoso keménykezű neoliberális gazaságpolitikája stabilizálta az országot, minden esélye megvolna rá, hogy újra államfő legyen. A legutóbbi világgazdasági események azonban veszélybe sodorhatják nemcsak Brazília, de egész Latin-Amerika valóban "sok áldozattal megszerzett" gazdasági sikereit.

Nem egészen egy hónap, és Brazíliában elnökválasztás lesz. A mostani államfő, Cardoso a törvényhozásban keresztülvitte, hogy megváltoztassák a törvényt, amely kizárja, hogy a hivatalban lévő elnököt másodszor is meg lehessen választani. Cardoso keménykezű neoliberális gazaságpolitikája stabilizálta az országot, minden esélye megvolna rá, hogy újra államfő legyen. A legutóbbi világgazdasági események azonban veszélybe sodorhatják nemcsak Brazília, de egész Latin-Amerika valóban "sok áldozattal megszerzett" gazdasági sikereit.

Hogy miért is van és pontosan hogyan is működik az a bizonyos dominóeffektus, ezt normális észjárású ember úgysem értheti. Ahogy a tavaly Délkelet-Ázsiában elkezdődött pénzügyi válság tovaterjedt, egyre kevésbé függtek össze az események a gazdasági valósággal, bár az sem igaz, hogy nem indokolták valós problémák is, hogy egy-egy konkrét ország befuccsolt. Délkelet-Ázsia esetében még világos volt, hogy a túl könnyen osztogatott, számszakilag jelentős, gazdasági tartalmukat tekintve viszont többé-kevésbé üres hitelek többé-kevésbé virtuális építménye omlott össze a pénzpiaci nyomás súlya alatt. Ott voltak aztán azok a bizonyos tisztátalan összemosódások is, amelyek a japán pénzügyi rendszer zavaros mélységeibe engedtek elborzasztó betekintést.

Oroszországon nem csodálkoztunk sokat. Azt azért lehetett sejteni, hogy a Nyugat támogató magatartásában sokkal több az udvariasság, mint az őszinte aggodalom, nem nagyon lehetett tehát tágra meresztett szemmel csodálkozni azon, hogy a tőke kimenekül, még a nullára sztornírozott veszteségek megvalósulása előtt.

A jó, és ahogy elromlik

Egy pénzügyi válság mindenképpen rettentően gonosz. Miközben a vesztesei azt kutatják, van-e, s ha igen, miféle köze ahhoz, amit rosszul csináltak netán, leértékelődésük valósággá válik. Valutájuk a békasegg alatti sávokban, amit tízér´ adtak el eddig, az már kettőt se ér, nyersanyagaik ára - éppen emiatt - bukdácsol lefelé. Ami eddig akár spekulánsok ravaszkodásának tűnhetett, pillanatokon belül nemzetgazdasági strukturális torzulások leképezésévé válik. És kizárólag azzá.

Hát ez a keserédes helyzet fenyegeti most Latin-Amerikát. A földrész gazdasági teljesítménye összességében és átlagában tizenöt éve nem volt olyan jó, mint tavaly. Az ottani országok legtöbbje a "feltörekvők" közé tartozik (így hívják azokat a fejlődőket, ahol az elmúlt évtizedben megindult egyfajta stabilizálódás, gazdasági felfelé mozgás). Délkelet-Ázsiában is a feltörekvők okozták a bajt, az elemzések hallgatólagosan ide sorolják - velünk, a csehekkel meg a lengyelekkel együtt - Oroszországot is, bár ennek a nyers kimondásától a komolyabb elemzőket visszatartja a jó ízlés. Latin-Amerika szintén feltörekvő, és most onnan menekül a nemzetközi tőke, ott nehezedik a nyomás a nemzeti valutákra, ott indultak el lefelé a tőzsdei indexek.

Mindent vissza

Hogy miért, ennek több magyarázata száll szélsebesen az interneten. A legbarátságosabb verzió az, hogy a többi piacon elszenvedett veszteségek kiegyenlítésére a befektetők - mi mást tehetnének - Latin-Amerikából szürcsölik vissza a lét, eladnak az ottani részvényeikből, amivel értelemszerűen rontják az árfolyamot, jóllehet ez még csak tudatalatti szándékuk sem volt. Ettől az ottani árfolyamok hanyatlani kezdenek, és máris dőlnek a dominók, ahogy mondani szokás. Most már elad az is, aki reálgazdasági megfontolásokból eddig ezt még nem tette volna, fogynak a valutatartalékok, odaveszni látszanak a tőkenyereségek. És a vége az, hogy menekül, ki merre lát. Itt még nem tartanak a dolgok Latin-Amerikában, de vannak azért rossz jelek.

Eggyel rosszabb megoldásváltozat, hogy a mostani általános elbizonytalanodásban az eddig ígéretesnek minősített itteni gazdasági mutatók értéke is kérdésessé válik, és aggályosabbá, hogy mi is a mögöttes helyzet. Vegyük például Brazíliát, ahol a költségvetési deficit finanszírozásához 40 milliárd dollárra volna szükség a Valutaalap jövőre effajta célokra szánt pénzéből - ez valamivel több, mint 70 milliárd dollár. Nagyjából ekkora devizatartalékai voltak az országnak még augusztus közepén. A tőke menekülése viszont az utóbbi héten már napi egymilliárd dollárral apasztotta ezt az összeget.

Ez természetesen nem maradhat így, a hét elejétől meg is emelték a banki kamatokat. De a valutájuk leértékelése felé szorító nyomásnak még ellenállnak.

Dicséretek, ígéretek

A hétvégén meg - kezdhetnénk a mondatot, de látnunk kell, hogy hírforrásaink ellentmondóan határozzák meg már azt is, hány ország volt ott egy bizonyos washingtoni megbeszélésen. Kilenc? Tíz? Tizenkettő, ahogy egy általában megbízható hírügynökség mondja? Mindegy, a hét végén valamennyi latin-amerikai ország, az Egyesült Államok meg Kanada vezető gazdasági méltóságai a Nemzetközi Valutaalappal tárgyaltak együtt, bár nem egyforma pozícióból, Washingtonban. A bajba jutott déliek globális dicséretet kaptak, nem mutatnak hátat az első bajra a világpiacnak, mint például épp most Malajzia, ahol külföldi tőke csak úgy, kereslet-kínálat szerint, állami jóváhagyás nélkül most majd egy ideig nem járkálhat ki-be. Ráadásul nem rohannak bele a kispályás rövidlátással nyerészkedő valutaleértékelés fertőjébe sem, nem küldik felfelé az inflációt. Az érvényes előrejelzés még mindig az, hogy a legtöbb térségbeli országban változatlanul növekedésben marad a gazdaság, az infláció pedig alacsony marad, ha nem éppen enyhül. De azért Camdessus Valutaalap-főnök megjegyezte, hogy Latin-Amerikának adott esetben további szigorításokra is fel kell készülnie, viszont még további segélyek is lehetségesek, ha valóban nagy lesz a baj. (Nyilván nem akkorák, mint amilyen még Thaiföldnek, Dél-Koreának jutott, mert a Valutaalap kasszája is kimerülőben, főleg, hogy a washingtoni törvényhozók soraiban is rést ütött az egyenetlenség, hogy miért is kell amerikai pénzből finanszírozni, mit és meddig.)

A mérleghiány önfarkába harap

Brazília a mérleghiánya miatt veszélyeztetett, de - a többi térségbeli országgal együtt - azért is, mert Latin-Amerika exportteljesítménye továbbra sem lenyűgöző a világpiac felől tekintve. Nem csoda, a külkereskedelem nagy része egymás között zajlik. Ami kikerül, az főleg nyersanyag. Olaj, rézérc, olyan áruk, amelyeknek az ára aligha emelkedik könnyen fölfelé a mostani mélypontról. Késztermékeik versenyképességét pedig az rontja, hogy a dollár a saját valutájukkal szemben egyelőre stabil és erős, de ezen sem lehet változtatni, mert akkor csak még rosszabb lenne (a befektetések felől), ráadásul Washingtonban, mint láttuk, ezt meg is fogadták.

A fizetési mérleg hiánya össz-Latin-Amerikában idén rossz esetben (dollárban) akár még a százmilliárdot is közelítheti, miközben a spekulatív tőke kifelé rohan. A közvetlen beruházások folyama nem apadt ki, de ez kevés lesz a bajból való kilábaláshoz. Hiába van jelen - és fejleszt - például Brazíliában pontosan egy tucat nagy autógyártó, ha a lefojtott gazdaságban a kereslet is stagnál, a tőzsdei hisztériának sem látni a végét. Érzelmileg érthető, ugyanakkor értelmetlen is, hogy az érintettek - konkrétan például Venezuela - sehogyan sem bírják belátni, miért sorolták őket a nagy nemzetközi rizikó-elemzők a legkétesebb befektetési helyek közé. Hiába stabilizálódik lassan - maradjunk Venezuelánál - a gazdaság, a kivitel kétharmada a csökkent árú kőolaj, és faktum az is, hogy a caracasi tőzsdeindex egy hónap alatt 42 százalékkal lett alacsonyabb. Amit viszont - ismét csak a másik oldalról nézve - az az egyszerű körülmény magyaráz, hogy a feltörekvő országcsoportok közül most már (és egyelőre még) csak itt lehet valamennyire elfogadható részvényeladási árakat megcsípni, érdemes hát túladni a részvényeken.

Vagy vegyünk egy másik esetet, Chiléét. Tíz év óta nyolcszázalékos az éves növekedési ütem, egy álom. A mostani begyűrűzés (a tőzsdén augusztusban majdnem egyharmadnyi indexvisszaeséssel) is még mindig négy százalék fölötti szinten hagyja az előrejelzéseket erre az évre és jövőre is. De ahhoz ez is elég, hogy növekedni kezdjen a munkanélküliség, a növekvő jóléttől ösztönzött, tömeges eladósodásba torkolló privát fogyasztást növekvő kamatok terheljék, aminek még meglehetnek a szociális következményei. Költekezik a chilei, adósságokba veri magát, aztán kiszámíthatatlan lesz, mindenfélét követel. Közbeszól még a természet is, aszály, aztán meg az ellenkezője, halogatott, de már elkerülhetetlen passzív kiadások, mert amikor a helyi kis gazdasági csoda működni kezdett, környezetvédelemmel nem igazán foglalkoztak.

Kolumbia már leértékelt, Mexikó eleve is lebegteti a saját árfolyamát. Itt most még jól állnak a dolgok, tart a növekedés, nő az export, teremtődnek napról napra a munkahelyek, a pénzügyminiszter mégis a tehetetlenségén kesereg. Olyan erők hatnak, amelyekre nincs befolyása - mondja -, és hogy a mexikói tőzsde kilátásairól az újságírónak talán a dumát, Csernomirgyint kellene kérdeznie. A válságkezelésben pedig csak légüres teret észlel, konszenzusteremtő, döntéshozó mechanizmusok nélkül.

Remények balról

Nemrég került napvilágra, hogy miközben Latin-Amerika országaiban a piacbarát kormányok sorra hozták a népszerűtlen döntéseket, sikereket értek el, felpörögtek a statisztikák, a baloldal arculatot épít. Lendületesen, nemzetközi összefogással. Az összes, eddig említett ország reálisan is a kormányra kerülés esélyeit latolgató ellenzéki vezetői megpróbálják megtalálni a módját, ahogyan kitörhetnének a negyedszázaddal korábbi latin-amerikai baloldali ideológiák karanténjából. Két és fél év informális találkozói, vitái után újfajta adózási, állami beavatkozási megoldásokat keresnek. Hiába ugyanis a sok lakossági erőfeszítést követően a magasabb növekedési adat, ha a társadalmi egyenlőtlenségek továbbra sem csökkennek, ha például a szintén látványosan feltörekvő Argentínában az 1993-as 13-mal szemben ma a családok 20 százaléka él a szegénységi küszöb alatt.

Igyekszik kerülni minden balos doktrinerséget ez az új csapat (többnyire hatvanéves emberek), de nem is a neoliberalizmus emberarcú megreformálását hirdeti. Lehet, hogy kipukkanó léggömbnek bizonyul az egész, a brazíliai kampányban éppolyan demagógnak bizonyul majd "Lula" da Silva, mint az előző elnökválasztáskor, és efelé mozdul majd el Argentínában a győzelmi esélyes Graciela Fernández Meijide asszony vagy Mexikóban Cuauhtémoc Cárdenas. Lehet, hogy nem. De az biztos, hogy a mostani állapotok növelhetik az esélyeiket. Persze az is lehet, hogy mire - netán - megválasztják őket, az országaikon már úgysem tudnak pár év alatt segíteni, annyira befuccsol minden. Sokszorosan van tehát min aggódnia Brazíliában néhány héttel az elnökválasztás előtt Fernando Henrique Cardosónak.

Kovácsy Tibor

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1998/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...