Ahol háború van, ott civilek is halnak. Az utóbbi időben - főként a Balkánon divatossá vált - tömegmészárlások alkalmával elhalálozott civilek időnként nagypolitikai tényezőkké is tudnak válni; 1995 nyarán például, legalábbis ezt beszélik, az a fotó váltotta ki Bill Clintonnak, az Egyesült Államok elnökének katonai akcióban, majd a daytoni megállapodásban végződött haragját, amely egy felakasztott srebrenicai menekült asszonyt ábrázolt; ahogy Horvátország 1993-as elismeréséhez is minden bizonnyal hozzájárultak a Vukovar ostromáról és pusztulásáról készült felvételek. Ahhoz azonban, hogy egy halottat ilyen megtiszteltetés érjen, amilyenhez foghatóról életében álmodni sem mert, először médiaeseménnyé kell változnia.
Előzmények és aggodalom
A múlt hónap 24. napján szerb rendőrök megöltek három albán illetőt, akik a Teréz anya nevét viselő helyi segélyszervezet tagjai voltak, és épp segélyt osztottak volna a menekülteknek. Két napra rá egy gránát telibe talált egy albán menekülteket szállító traktort, a bátor akció végrehajtóinak keze munkáját ez alkalommal tizenegy halott dicsérte, ebből nyolc gyerek és három nő. Egy nappal ezután egy Senik nevű falut rohant le egy osztag szerb vitéz, amely faluban jobbára menekültek tartózkodtak. Az eset végeredményét, a tizenhét halottat - a vitézek balszerencséjére - bizonyos nemzetközi megfigyelők is regisztrálták, valamint dokumentálták: ők ugyanis - a Kosova Diplomatic Observer Mission amerikai munkatársai - épp a környéken figyeltek meg akkor.
A nemzetközi közvéleményt ezek az esetek egyre inkább Boszniára kezdik emlékeztetni, ami a nemzetközi közvéleményt egyre jobban aggasztja. A szerb propagandistákat nemkülönben.
A seniki esetet követően a szerb rendőrség először a válogatott hazai (ez két megbízható tévéadót jelent), majd két nappal később a külföldi újságírókat is kirándulásra invitálta. A célállomás egy Klecka nevű falu volt, amely - egészen addig, míg a szerb rendőrség és katonaság két héttel ezelőtt el nem foglalta - a Kosovói Felszabadítási Hadsereg (U‚K) egyik fontos erődítményének és kiképzőállomásának számított. Klecka a pristina-prizreni országút fölött fekszik, és ha az albánoknak történetesen lett volna tüzérségük, a falu környékén ásott árkokból még akár ellenőrzésük alatt is tarthattak volna néhány jelentősebb platót. De az albánoknak nincs tüzérségük - a szerb erőknek viszont van, és ők a szomszédos hegyen ásták be magukat -, így Klecka elesett (legalábbis albán szempontból elesett).
A vád és tagadása
A szerb hatóságok a (szerb szempontból viszont felszabadított) Kleckába sereglett újságíróknak holttesteket mutogattak. Hogy hányat pontosan, és hogy kikét, arra mind a mai napig nincs megnyugtató válasz.
A holttestek nem egy darabban kerültek a közvélemény figyelmének központjába: egy földre terített fehér vásznon félig elszenesedett emberi csontok kupaca várta a tudósítókat. A szerb rendőrség közlése szerint huszonkét szerb polgár földi maradványai, akiket egy darabig a kleckai börtönben tartottak fogva az U‚K gerillái, majd embertelen kínzások után kivégezték őket, tetemüket pedig egy közeli mészégetőben elégették. "Valószínűleg ez az első krematórium a második világháború óta", jelentette ki Bozidar Filic ezredes, a szerb rendőrség szóvivője. (Az analógia a szerb újságokban azóta számtalan alkalommal felbukkant ismét: hogy tudniillik Klecka Auschwitz lenne kicsiben.) A csontokon kívül az újságírók elé vezettek még egy Bekim Mazreku nevű, albán nemzetiségű fiatalembert, aki a helyszínen szintén megjelent vizsgálóbírónő kérdéseire elismételte azt, amit a nyomozás során bevallott: hogy tudniillik tagja az U‚K-nak, és tíz ember megkínzásában és agyonlövésében működött közre. Mazreku megnevezte azokat az állítólagos U‚K-parancsnokokat is, akik ezekre a cselekedetekre parancsot adtak. Később a belgrádi Studio B tévéállomás bemutatott egy interjút egy másik albán férfival, az előbbi rokonával, Ljuan Mazrekuval, aki önmaga és társai bűnlajstromához még szerb asszonyok és kislányok megerőszakolását is hozzátette.
Jakup Krasniqi, az U‚K szóvivője még aznap cáfolta azt az állítást, miszerint az U‚K szerb civileket végzett volna ki, és leszögezte, hogy a szerb propaganda-hadművelet a szerb rendőrség által az albán lakossággal szemben elkövetett gonosztettekről próbálja elterelni a figyelmet. Adem Demaqi, az U‚K politikai képviselője - és Ibrahim Rugova mellett, vagy inkább vele szemben, a másik legfontosabb kosovói albán politikai vezető - annak a meggyőződésnek adott hangot, hogy az U‚K-nak semmilyen indítéka nem lehetett a civilek lemészárlására, mert az U‚K-nak nem a szerb civilek, hanem a szerb rezsim az ellenfele. Az U‚K azért nem követhette el a mészárlást, mert az U‚K nem követ el ilyet. Tiszta beszéd.
Invitálás és önsebek
Másnap az Emberi Jogi Bizottság pristinai irodája felszólította a hágai nemzetközi törvényszéket, hogy küldjön egy csapat törvényszéki orvosszakértőt a tartományba, amely kivizsgálná nemcsak a kleckai esetet, de minden helyszínt, amellyel kapcsolatban felmerült a népirtás gyanúja. A szerb kormány erre speciel nem reagált, egyedül Vojislav Seselj, az úgynevezett csetnikvajda és miniszterelnök-helyettes jegyezte meg egy sajtótájékoztatón, hogy őfelőle jöhet bárki szaglászni, úgyis azokat a tárgyi bizonyítékokat kapja meg, amiket a szerb rendőrség a rendelkezésére bocsát.
Törvényszéki orvosszakértők egy csoportjától a jugoszláv kormány egyébként már fél éve megtagadta a vízumot, akkor, amikor először próbáltak beutazni Kosovóba. Ezzel szemben a szerb tájékoztatási miniszter (ott van ilyen is), Aleksandar Vucic meginvitálta a "világsajtó" tisztelt képviselőit, hogy a Szerb Újságíró-szövetség vendégeként és kíséretében látogassanak el Kosovóba, hogy tudósíthassanak a kleckai esetről. Rohanni fognak nyilván.
A szerb sajtónak és a szerb politikai pártoknak - amelyek a legcsekélyebb kétely nélkül vették készpénznek a rendőrség információit a kleckai esetről, sőt az áldozatok számát illető rendőrségi becslést túllicitálva, nyolcvan meg több száz halottról beszélnek, és gerjesztik a hisztériát - a halottak mintha egyenesen kapóra jöttek volna ahhoz, hogy ujjukat vádlón a "világsajtóra" szegezzék: most bezzeg kussoltok, tetvek. Az általános eufóriában, amelyben a szerbség önsebeire mutogatott, az egyetlen józan hangot egy bizonyos Zoran Stankovic ezredes ütötte meg. Stankovic orvosszakértő, aki a boszniai háború háromezerötszáz halottjának agnoszkálásában működött közre, s e szomorú szakma legnagyobb ottani tekintélyének számít. Az ezredes a B 92 független rádiónak adott nyilatkozatában arról beszélt, hogy a két vallomás nem elégséges bizonyíték semmire, és hogy a manipulációk megakadályozása érdekében "minden földi maradványnak meg kell találni a nevét"; egyelőre viszont az erre hivatott szerbiai intézmények semmilyen adattal nem rendelkeznek.
Stankovic szerint elengedhetetlen a külföldi szakértők közreműködése is ebben a munkában. A Vreme című független hetilap magukat megnevezni nem kívánó nemzetközi forrásai nem kétlik, hogy a halottak szerbek, de semmi egyébben nem biztosak: sem a számukban, sem pedig abban, hogy a csontok honnan és hogyan kerültek oda.
De ez a propagandistákat már nem érdekli.
Llulleta J. Johansson
(Pristina)
