Hirtelen vége a kétsávos útnak; egy nagy üres parkoló után előbukkannak a betonoszlopok közé szerelt, barnára festett kapuk, amelyek félreérthetetlenül jelzik, eddig tartott az út. Kilisben járunk, pontosabban a Kilistől négy kilométerre lévő Bab Al-Szalam határátkelőnél. Nemrég még az egyik legfontosabb belépési pont volt Szíriába – négy hónapja zárva van. A határ túloldalán Aleppo alig ötven kilométer. Szíria második legnagyobb városának s az ország északi részének kereskedelmi forgalmát e határátkelőn bonyolították le. Most ez a barna kapu múlt időbe teszi mindezt.
A bezárt kapuk előtt soksávossá szélesedő út mellett csak néhányan lézengenek. Egy cigaretta- és teaárus jelenti az egyetlen kapaszkodót. Adnan pumpálós termoszokból csapol. „Ez neked túl édes lenne” – és már tölti is a cukrozatlant. Valaki odalép hozzánk, s mutatja a nyakában lógó igazolványt. Ahmed Taleb a Kék Félhold nevű humanitárius szervezetnek dolgozik. „A menekülttáborba jöttél?” Igen, de nincs engedélyem. „Azért megpróbálhatod. Ott a bejárat” – mutat az út túloldalára, a forgókapus gyalogbejáró és a dupla sorompóval védett kocsiút felé. A kilisi menekülttábor bejárata közvetlenül a lezárt határátkelő mellett van. Belesimul a szürreális rendszerbe, olyan, mintha maga is határátkelő lenne.
Ahmed aleppói, de már három éve itt él Törökországban. Az nem derül ki, mit is csinál itt a határátkelőnél. Mindenesetre átkísér az út túloldalára. Közvetlen a tábor bejárata mellett egy konténerekből összerakott épület árnyékában vagy húsz ember üldögél a földön, főleg asszonyok. Az épület előtt gyerekek fociznak. Kiderül, hogy az egyik nő éppen hazaindul, vissza Szíriába. Ahmed látja, hogy nem értem a dolgot. „A határ ugyan zárva, de a menekültek hazamehetnek. Utána viszont nem jöhetnek már vissza hivatalosan.”
Az asszony Mareába készül. A férje és a fia otthon maradtak harcolni a lázadók hadseregében, neki meg elege lett a tábori életből. Marea Aleppo és a határ között van, az utat végig a lázadók ellenőrzik, a Szabad Szíriai Hadsereg. Persze ez bármikor megváltozhat.
A’zaz az első nagyobb város a határ után, úgy hét kilométerre. Egy enklávé központja; nehéz bejutni, kijutni még nehezebb. Több százezer keletről, az Iszlám Állam elől menekülő ember szorult ide. Nekitolták őket a lezárt török határnak. Délről az Aszad-rezsim hadserege vágta el az összeköttetést Aleppóval, nyugatról pedig a kurdok szorongatják A’zazt.
A kilisi határt Szíria felől hivatalosan csak olyanok léphetik át, akik rajta vannak a török hatóságok listáján, általában orvosok, helyi vagy nemzetközi humanitárius szervezetek munkatársai. Aki nincs rajta a listán, de mégis jönne, mert tarthatatlannak érzi a helyzetét, annak marad a zöldhatár és a csempészek. De a teljes határzár óta megugrottak az árak, hiszen tűzparancs van érvényben a török–szír határ teljes hosszán. És a parancsot teljesítik is a török határőrök. Lőnek mindenre, ami mozog. Aki menekülni akar, annak fizetnie kell. Nekem egy ezerkétszáz dolláros ajánlatot tettek – egy útra, s azzal a megjegyzéssel, hogy négy az egyhez, hogy lelőnek bennünket. Ahmed, a kék félholdas fickó erősen invitál, hogy menjek be vele Kilisbe, a szervezet irodájába, ám a miértre csak egy csésze teát tud mondani. Abban maradunk, hogy igyekeznem kell Gaziantepbe, ami majdnem igaz is, s így udvariasan el lehet kerülni az ugrást a bizonytalanból a még bizonytalanabba. Mert külföldinek nem életbiztosítás ezen a környéken kóborolnia. Gaziantep kétmilliós nagyváros, itt alakult ki a szíriai polgárháború fő lerakata Törökországban: menekültek, titkosszolgák, humanitárius munkások, újságírók, dzsihadisták városa, ahova mindenki megérkezik és ahonnan mindenki elindul. A felújított karavánszerájban, a város közepén fekvő Beyhazhanban négy étterem szolgálja ki a vendégeket, a belső udvaron este hét után elfogynak a szabad asztalok. A nemzetközi szervezetek embereinek törzshelye ez, a hangulat gyarmatias, a túlárazott étlapokat unottan forgatják a törzsvendégek. Mindenki törzsvendég, a második napon már én is. Itt találkozom az amerikai-francia Maya Hautefeuille-jel, a Független Orvosok nevű szervezet sajtósával és egyetlen nem szíriai munkatársával. A Független Orvosok a frontvonalakon keresztül próbálnak segítséget nyújtani az ellátás nélkül maradt civil lakosságnak. Ötven szakképzett doktor, ápolók, mentősök, asszisztensek. Elsősorban Szíria észak-nyugati részén dolgoznak, olyan helyeken, ahonnan már vagy elmenekültek a kollégáik, vagy megölték őket. Szíriában orvosnak lenni ugyanis veszélyesebb, mint a fronton harcolni. Naponta éri találat a kórházakat – régen nem gondolja senki, hogy véletlenül. Maya hivatalosan átléphet a török–szír határon.
„Néha átmegyek, de egyre veszélyesebb a mozgás, különösen nekünk. A rezsim szisztematikusan üldözi az orvosokat. Most, amióta A’zaznál beragadtak a menekültek, különösen nehéz a mozgás. Az A’zaz és a határ közötti út egyetlen nagy, egybefüggő menekülttábor, a két oldalán végtelenül sorakoznak a sátrak. A lakóik úgy próbálnak túlélni, hogy közben alig kapnak valamiféle segítséget” – meséli.
Rami Jarra, az ANA Press főnöke amolyan helyi celebritás. A harmincéves szíriai újságíró, amíg lehetett, folyamatosan tudósított internetes élő adásaival Aleppóból. Elképesztő történeteket mutatott be, amikor az oroszok háborúba lépése után elkezdődött a város lakónegyedeinek terrorbombázása. Végül a törökök elégelték meg, hogy Rami ki-be járkál a határon, és letartóztatták.
„Itt, Gaziantepben jöttek értem” – mutat a város külső kerületében lévő társasházra, ahol irodája van az egyik lakásban. „Adanába vittek, ez két és fél órás út. Ott beraktak egy börtönbe, de nem mondták meg, miért. A börtön egyik felében az Iszlám Államhoz tartozók, a másik oldalán meg a felkelők voltak. Az iszlamisták között volt egy kínai gyerek, aki állandóan sírt. Aztán másnap odajött egy kameruni drogdíler és megkérdezte, hogy én, ugye, híres ember vagyok. Nem értettem, hogy mit akar. Aztán kiderült, hogy látott a tévében. Tőle tudtam meg, hogy a barátaim kampányba kezdtek az interneten a kiszabadításomért. Másnapra meg is lett az eredménye: ahogy bevittek, úgy el is engedtek.”
Rami hírügynökségének emberei ott vannak Szíria összes fontosabb helyén. Van egy online rádiójuk is, közben fejlesztik az angol nyelvű oldalukat. A Londonban felnőtt Rami soha nem kért angol állampolgárságot; most meg itt billeg a legalitás és illegalitás határán, mert az útlevelét még nem kapta vissza. Viszont a határon túli helyzetről mindent tud. „Úgy látom, a dolog már túlment azon, hogy valamiféle megbékélés vagy kiegyezés következzen. Aszad eldönthette, hogy minél több embert megöl vagy elüldöz. Erről szólnak ezek az évek óta tartó blokádok is. Daraya, Mudaya, Douma, több százezer ember kiéheztetése zajlik, akik semmiféle segítségre nem számíthatnak.”
Átkelés az Eufráteszen
Amerikát a 2015. szeptember 30-án kezdődő orosz beavatkozás katasztrofális következményei ébreszthették fel. Nyomkodjuk a telefonon a térképet, és nézzük a vonalat, ahogy a kurdok által ellenőrzött terület egyre nagyobb lesz. Hol van már Kobani, amikor az Iszlám Állam első lendületből akarta elfoglalni a török határ mellett fekvő várost! Ekkor, 2014-ben még úgy festett, hogy Kobani elesik, és a szíriai kurdoknak befellegzett. Ám a kurdok nemcsak megtartották Kobanit, de megerősödtek, összekapcsolták Kobani és Dzsazíra kantonokat, s dél és nyugat fele is bőven átlépték az etnikai határokat. A törökök figyelmeztetése ellenére átkeltek az Eufráteszen, s folyamatosan foglalják vissza az Iszlám Állam ellenőrizte területeket. Céljuk világos, összekapcsolni mind a három kurd többségű régiót – úgy tűnik, ehhez megszerezték az amerikaiak támogatását is. Nemcsak fegyvereket kaptak tőlük, de beszálltak az Egyesült Államok speciális szárazföldi erői is. Washingtonról pedig leperegnek a NATO-szövetséges török kormány képviselőinek kirohanásai, miszerint terroristákat támogat. A szíriai kurd területeken nyomuló gerillahadsereg, a Kurd Népvédelmi Egység (YPG) és politikai szárnya, a Demokratikus Unió Pártja (PYD) valóban a Kurd Munkáspárt (PKK) meghosszabbított karja. Törökország kurdok lakta délkeleti fertályán pedig a PKK és az ankarai kormány között bő egy éve nem is olyan alacsony intenzitású polgárháború zajlik.
Abdulbari Othman a Szíriai Demokratikus Unió Központi Bizottságának tagja. A 2012-ben alakult pártszövetség – Iraki Kurdisztán elnöke, Maszud Barzáni támogatásával – a szíriai kurdok politikai képviseletére pályázik, s valamiféle politikai ellensúlyra törekszik a polgárháborúban megerősödött PYD-vel szemben. A PYD ugyanis politikailag letarolta a szíriai kurd területeket. Othmanék egyelőre partvonalon túlról, innen, Gaziantepből figyelik az eseményeket. „A legfontosabb most az, hogy valahogy megállítsuk Rojava (a szíriai kurd területet nevezik így a kurdok – K. Gy.) elnéptelenedését. Ha nem tudjuk megállítani az elvándorlást, hiába a terület de facto autonómiája, teljesen fenntarthatatlan lesz” – mondja Othman. A kurd egység csak kívülről tűnik sziklaszilárdnak, közelebbről már jól látszanak a regionális politika, a hatalmi játszmák okozta mély törésvonalak. Sokat Barzáni elnök sem tud tenni a háború logikája ellen: az irányítja a politikát, aki erősebb a harcmezőn. Az pedig a PYD, nincs mese.
A gaziantepi Plaza első generációs bevásárlóközpont, a 90-es évek elején élte fénykorát. Mára egy szabóság és egy fodrászszalon maradt benne mutatóba, minden üzlet átköltözött a város újabb, szebb és tágasabb bevásárlóközpontjaiba. A helyükön most irodák vannak, három szinten: szíriai civil szervezetek, oktatási, képzési projektek, politikai pártok székelnek itt. Meg a földszinten egy – mekkai zarándoklatra specializálódott – nagyobb utazási iroda. Az első emeleten lakik az Igazságosság és Alkotmány Nemzeti Pártja (Waad). A szervezet 2013-ban alakult Isztambulban, s hamar elterjedt róluk, hogy a Muszlim Testvériség fedőszervezete. Ezt azóta sem győzik cáfolni. A párt főtitkára, Szaad Al Wafai szívesen fogad, már kapom is a kötelező teát. „Annyi talán még Európából is látszik, hogy a legtöbb belső menekültet az Iszlám Állam megjelenése okozta. Ugyanakkor nem akarom kisebbíteni az Aszad-rezsim hadseregének és az oroszoknak a bűneit sem, hisz a legtöbb halálos áldozat az ő lelkükön szárad. Amíg nincs széles körű megállapodás, a civil lakosságot kellene valahogy megvédeni” – értékeli a kialakult helyzetet a főtitkár. „A nemzetközi beavatkozás két dolgot tudna elérni: repüléstilalmi övezet kijelölését Aleppo környékén és biztonsági zónákat, ahol a belső menekültek életét nem fenyegetik harci cselekmények és hozzájutnak az alapvető életfeltételekhez. Harmadiknak az oktatás biztosítását mondanám. Ha hiszi, ha nem, a legtöbb szíriai nem a közvetlen életveszély miatt hagyja el az országot, hanem mert a gyerekét nem tudja iskolába járatni. Ezért szöknek át az életveszélyessé vált török határon, és ezért indultak tovább Európába, amíg volt rá lehetőség.”
Aztán Al Wafai belemelegszik a geopolitikába. Az oroszok egyértelmű célja a Földközi-tengeri kikötőjük biztosítása, de ez nem egyszerű, mert az Aszad-rezsim a katonai sikerek ellenére is ingatag lábakon áll. „Hosszú távon az oroszoknak nem lesz Szíriában kikötőjük. Teljesen elképzelhetetlen.” Felmerül az is, hogy egy ilyen konfliktus után egyáltalán újra összerakható-e Szíria. „Belülről semmiképpen. Ez egy tökéletesen lerombolt és szétszaggatott társadalom, csak kívülről építhető újjá” – summázza, majd arra biztat, jöjjek vissza másnap délután, akkor itt lesz a Szíriai Ideiglenes Kormány néhány hete megválasztott elnöke is.
Egy szívsebész Aleppóból
Másnap, még a találkozó előtt felkeresem a Szíriai Gazdasági Fórum irodáját, ahol Tamam Albarudi vezérigazgató fogad. A szervezet pontos információkkal bír a szíriai gazdasági helyzetről, és ami még ennél is fontosabb, szinte mindent tudnak a kereskedelmi mozgásokról. Benzin, olaj, liszt, alapvető élelmiszerek – hova mi kell. Albarudi egy napja jött vissza Katarból. Nem kérdezem, de elmondja: a gázvezeték miatt járt ott. Szerinte a tervezett katari gázvezeték is motiválja az orosz beavatkozást. „A katariak LNG-technológiája a legfejlettebb a világon, de a kitermelt gázt mégiscsak vezetéken lenne a legolcsóbb eljuttatni a fogyasztókhoz Európába. A tervek is megvannak. A vezeték Szírián ment volna keresztül, és ha elkészül, komoly konkurenciát jelentene az európai piacon eladott orosz gáznak.” Térképet tesz elém, nézegetjük a katari gázvezeték tervezett nyomvonalát, de amíg az Aszad-rezsim ellenőrzi azokat a területeket, ahol áthaladna, úgysem lesz belőle semmi.
Mire a Waad központjába érek, dr. Dzsavad Abu Hatab már a pódiumon ül. Jó nevű szívsebész Aleppóból, akit május 16-án az ideiglenes kormány elnökének választottak meg. Normális helyzetben egy ilyen találkozót hetekig szokás szervezni – Dzsavad Abu Hatab viszont mosolyog, köszöni, hogy itt vagyok, van is épp tizenöt perce rám. Az éppen összeomló genfi béketárgyalásokról kérdezem. „Nekünk a humanitárius helyzettel kell foglalkoznunk, azzal, ami Szírián belül történik. Hogy Genfben összeomlik az, amit úgysem tartanának be, arra nincs nagyon időnk. Ülnek az embereink a tárgyalóasztalnál, miközben tudják, hogy azok, akik velük szemben ülnek, hordóbombákat dobatnak lakónegyedekre.
Hogy tudnánk komolyan venni ezt?”
Abu Hatab nem igyekszik a nagypolitika nemzetközi játszóterére, s mélységes gyanakvással és bizalmatlansággal tekint Európára és az Egyesült Államokra. Legfontosabb feladatának az önkormányzatok támogatását nevezi. Szírián belül jelenleg több mint 450 demokratikusan választott helyi tanács próbálja megszervezni a közellátást, az oktatást, a segélyezést. Ha éppen a front útjába kerülnek, végük, ha az Aszad-rezsim visszafoglal egy területet, ott ilyen tanácsok nem működhetnek.
„Öt évvel ezelőtt, amikor azt kérdezték, mennyi idő alatt győzhet a forradalom, azt válaszoltam, hogy legalább öt év kell még. Most újra azt mondom, a békéhez még öt év kell. Nem hiszem, hogy Európa vagy az Egyesült Államok bármiféle pozitív változást hozna. Azt nem lehet elfelejteni, hogy amikor harci gázt vetettek be Ghoutában a civil lakosság ellen, akkor nem tettek semmit. Pedig a vegyi fegyver használata volt az amerikaiak szerint az a vonal, amit nem léphettek át. Aszad átlépte, és nem történt semmi.” Abu Hatab szerint nincs varázslat, nincs gyors megoldás. „Aszad bukása sem lenne az. Szíria romhalmaz lett, a lakosság fele elmenekült, a lakóingatlanok több mint fele megsemmisült, az ipari és mezőgazdasági termelés lenullázódott. Innen kellene elindulnunk, ha véget érnének a harcok. De addig kár is beszélni az újjáépítésről.”
Letelik a tizenöt percem, a szomszéd szobában már várnak Abu Hatabra. A végén még meghív Damaszkuszba, a szabad Szíria kikiáltásának ünnepére. Ez nem a jövő héten lesz, szögezzük le mind a ketten. Mégis elfogadom a meghívást.
(Kilis-Gaziantep)
