Az osztrák államfőválasztás második fordulójának estéje olyan hosszúra nyúlt, hogy csak hétfőn derült ki: a szavazást alig harmincezer voksnyi előnnyel a zöldpárti Alexander Van der Bellen nyerte. A holland–orosz menekültcsaládból származó közgazdászprofesszor nem sokáig örülhetett a győzelmének, mert a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje, Norbert Hofer több száz oldalas beadványban támadta meg az eredményt. A bécsi alkotmánybíróság végül az FPÖ-nek adott igazat: a levélszavazatok összeszámlálásakor olyan formai hibák történtek, hogy ősszel meg kell ismételni a második fordulót. Hofer áldozatként várja a megmérettetést: az FPÖ-s mese szerint ő a „nép” jelöltje, akitől az „elit” el akarta venni a győzelmét. Hogy éppen az egyik legelitistább intézmény, az alkotmánybíróság adott az FPÖ-nek igazat, nem számít. Az FPÖ kezdettől a „fent” és a „lent” küzdelmének állította be a választást, s Hofer azt is az előnyére fordította, hogy egyetlen ismert ember sem állt ki mellette. Ezzel szemben Van der Bellen mögött a második fordulóra valóban felsorakozott a politikai, kulturális és gazdasági elit nagy része; a zöldek mellett a liberálisok és a szocdemek (SPÖ) többsége is mellette állt ki, s a konzervatív Néppárt (ÖVP) három volt elnöke is a zöldpárti politikust támogatta. Norbert Hofer eközben az egyszerű emberek jelöltjeként hirdette magát. Az ő „népe” persze szintén nem az egész Ausztriáé.
Ausztriát, amelynek II. világháború utáni sikertörténetét éppen a konszenzusra törekvés határozta meg, ezúttal éles társadalmi szakadék osztotta meg. Míg az egyetemet végzettek majdnem 90 százaléka Van der Bellenre szavazott, Hofer a munkásszavazatok több mint 70 százalékát szerezte meg. A regionális különbségek is jelentősek: a katolikus Vorarlberget magasan vitte Van der Bellen, a keleti Burgenland az FPÖ fellegvára lett. Az FPÖ-nek eközben nemcsak a korábban szocdem munkásszavazók között sikerült immáron a legnépszerűbbé válnia (Bécsben a külvárosok népe masszívan a szélsőjobbra voksol), de a konzervatívok alól is kicsúszni látszik vidéki bázisuk. Szétfoszlóban a hagyományos osztrák modell, amelyben a vidéket képviselő Néppárt és a munkásokat megjelenítő szocdemek együttműködése fedte le a politikai életet. „Emberek, most kéne megérteni, ennek vége van” – írta már az államfőválasztás második fordulója után a bécsi zsurnalizmus fenegyereke, a liberális NZZ.at főszerkesztője, Michael Fleischhacker. Pedig akkor még úgy tűnhetett: hajszálnyival, de sikerült az FPÖ előretörését megakadályozni. Persze már ez sem a régi, nagykoalíciós Ausztria sikere volt: Van der Bellen maga is ellenzéki jelölt volt, akinek első fordulós húsz százaléka ugyanúgy az elégedetlenségről szólt, mint Hofer harminchét százaléka.
Munkások és bankárok
A második forduló végül igazi választási krimivé vált: csak a hétszázezer levélszavazat összeszámlálása után lett egyértelmű Van der Bellen győzelme. A megosztott országban az FPÖ először nem akarta tovább feszíteni a hangulatot, és maga Hofer kérte a híveit, hogy fogadják el az eredményt. Az FPÖ Facebook-oldalát azonban elárasztották az összeesküvés-elméletek, s a párt végül mégis megtámadta az eredményt. Az alkotmánybíróság számos esetben megállapította a szabálysértést: például egyes borítékokat már a választás estéjén kinyitottak, vagy a sajtót a részeredményekről is tájékoztatták, holott ez elvileg tilos. Heribert Franz Köck, a bécsi jogi kar korábbi dékánja szerint azonban a döntés jogi nonszensz, ugyanis az alkotmány értelmében csak választási csalás gyanúja esetén kell a választást megismételni. A testület a döntésében azonban e gyanút nyomatékosan kizárta – és mégis új választást rendelt el. Szerintük a jogállamba és a demokráciába vetett hitet erősíti, ha formai hibák felett sem hunynak szemet. Kicsit rejtői helyzet: a bécsi alkotmánybíróság el akarja kerülni a pánikot, és nyugalomra int, mire tényleg kitör a pánik. A döntés egyetlen nyertese ugyanis az FPÖ, amely egy általa kezdeményezett jogi eljárás győzteseként készülhet az őszi újrázásra.
Nem valószínű, hogy Norbert Hofer újabb híveket szerez addig – de mivel az ő tábora egységesebb és kitartóbb, az FPÖ jelöltje ősszel tényleg bevonulhat a Burgba. Van der Bellen nem harcos típus: lassú, tépelődő, önmagával is vitatkozó figura, akit láthatóan fárasztott már a tavaszi kampány is. Ráadásul az ő tábora sokkal heterogénebb: zöldek, szocdemek, liberálisok, de még konzervatívok is szavaztak rá, akiket nem feltétlenül a programja vagy személye, hanem az FPÖ elutasítása tart csak össze.
Hofer eközben a legszimpatikusabb arcát mutatja. A politikus, aki az osztrák nemzet létét is tagadó ún. deutschnational táborból jön, ezúttal osztrák zászlót lobogtat, és ügyesen igazítja a mindenkori közeghez az üzeneteit. Míg a sörsátrakban az EU vagy a menekültek ellen heccel, az olasz Corriere della Serának már úgy nyilatkozott, hogy csak a török csatlakozás esetén lépne ki az EU-ból. A 21. századi jobboldali populizmust éppen az különbözteti meg a hagyományos szélsőjobbtól, hogy kerüli a konkrét megfogalmazásokat. A hordón idegenellenes, a sajtóban gyorsan visszatáncol, hogy aztán a sörsátorban ismét „a média áldozataként” ünnepeltesse magát. Az FPÖ e kettős beszédnek köszönhetően ma toronymagasan vezeti a pártok népszerűségi listáját. Majd’ az ország fele fogékony a diszkontáruházak esztétikájával megfogalmazott üzeneteire, és csak egy nagyon széles, a bécsi érsektől a kommunista értelmiségiig terjedő összefogás képes felvenni vele a versenyt.
Félrevezető lenne Hofer sikerét holmi gazdasági problémáknak betudni. Ausztria továbbra is az EU negyedik leggazdagabb tagállama, a skandinávok mellett egyedüliként őrizte meg a jóléti állam számos vívmányát, Bécs a világ legélhetőbb városa, és az FPÖ szavazói sem feltétlenül a társadalom legszegényebb rétegei közül kerülnek ki. Mi a gond akkor?
Egy próbát megér?
Igen, Ausztriában elmaradt a németországihoz hasonló társadalmi múltfeldolgozás és politikai nevelés, azaz a társadalom egy jelentős hányada eleve fogékony náci üzenetekre is. E viszonylag jómódú, nyárspolgári közeget ábrázolták a nemrég elhunyt Manfred Deix karikatúrái vagy Ulrich Seidl filmjei. Persze ahogy a szavazatszámlálók, úgy az osztrák „nácik” is slendriánabbak, mint, mondjuk, a németek: az FPÖ tüntetésein gyakorta fordul elő, hogy öregurak tapsikolnak az idegenellenes szólamoknak, majd a környéken futkározó török kisgyerekeknek adnak FPÖ-s plüssmacikat. Maga a párt sem éppen tiszta árja: az FPÖ a szerb bevándorlók között kifejezetten erős, a bécsi városházára a párt vitt be először szerb képviselőt, és a bécsi parlament egyetlen zsidó képviselője is az FPÖ frakciójában ül. Az FPÖ ugyanis nem csupán egy kispolgári „náci” párt, és igazi ereje ebben rejlik: számosan, akik kívül érzik magukat a szocdemek és konzervatívok mindent lefedő nagykoalícióján, az FPÖ-re szavaznak. Már Jörg Haider mögött sem csak SS-veterán nagypapák vagy frusztrált, külvárosi prolik álltak, hanem öltönyös bankárok is. Talán nem mellékes szempont éppen az alkotmánybírósági döntés után, hogy a jogászi világban kifejezetten jelentős az FPÖ támogatottsága.
Az FPÖ ugyanis csak a plakátjain szociális; a programja számos tekintetben neoliberális. Amikor 2000 és 2006 között a párt hatalmon volt a konzervatív ÖVP oldalán (2002-ben az FPÖ egy része kiszállt, és csak a BZÖ nevű szakadárpárt maradt a koalícióban), nem a szélsőjobboldali rémuralom, hanem a dilettantizmus, a korrupció és neoliberális államtalanítás tombolt. A párt akkor 25 százalékról 8-ra zuhant, mert a munkások, az ún. kisemberek elpártoltak tőle. Egyesek szerint most is csak azzal lehetne hatástalanítani az FPÖ-t, ha kipróbálnák. Az FPÖ-s államfő azonban még nem a puding próbája, Hofer ugyanis az állam élén is a kívülálló, ellenzéki „áldozat” szerepét játszhatná. A lufi nem kipukkadna, hanem még nagyobb lenne.
