Megismétlik az elnökválasztást Ausztriában

A közelmúlt árnyai

  • Techet Péter
  • 2016.08.07 11:07

Külpol

A bécsi alkotmánybírák érvénytelenítették a május végi elnökválasztás második fordulójának az eredményét. A szélsőjobboldal még közelebb került a végső győzelemhez.

Az osztrák államfőválasztás második fordulójának estéje olyan hosszúra nyúlt, hogy csak hétfőn derült ki: a szavazást alig harmincezer voksnyi előnnyel a zöldpárti Alexander Van der Bellen nyerte. A holland–orosz menekültcsaládból származó közgazdászprofesszor nem sokáig örülhetett a győzelmének, mert a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje, Norbert Hofer több száz oldalas beadványban támadta meg az eredményt. A bécsi alkotmánybíróság végül az FPÖ-nek adott igazat: a levélszavazatok összeszámlálásakor olyan formai hibák történtek, hogy ősszel meg kell ismételni a második fordulót. Hofer áldozatként várja a megmérettetést: az FPÖ-s mese szerint ő a „nép” jelöltje, akitől az „elit” el akarta venni a győzelmét. Hogy éppen az egyik leg­elitistább intézmény, az alkotmánybíróság adott az FPÖ-nek igazat, nem számít. Az FPÖ kezdettől a „fent” és a „lent” küzdelmének állította be a választást, s Hofer azt is az előnyére fordította, hogy egyetlen ismert ember sem állt ki mellette. Ezzel szemben Van der Bellen mögött a második fordulóra valóban felsorakozott a politikai, kulturális és gazdasági elit nagy része; a zöldek mellett a liberálisok és a szocdemek (SPÖ) többsége is mellette állt ki, s a konzervatív Néppárt (ÖVP) három volt elnöke is a zöldpárti politikust támogatta. Norbert Hofer eközben az egyszerű emberek jelöltjeként hirdette magát. Az ő „népe” persze szintén nem az egész Ausztriáé.

Ausztriát, amelynek II. világháború utáni sikertörténetét éppen a konszenzusra törekvés határozta meg, ezúttal éles társadalmi szakadék osztotta meg. Míg az egyetemet végzettek majdnem 90 százaléka Van der Bellenre szavazott, Hofer a munkásszavazatok több mint 70 százalékát szerezte meg. A regionális különbségek is jelentősek: a katolikus Vorarlberget magasan vitte Van der Bellen, a keleti Burgenland az FPÖ fellegvára lett. Az FPÖ-nek eközben nemcsak a korábban szocdem munkásszavazók között sikerült immáron a legnépszerűbbé válnia (Bécsben a külvárosok népe masszívan a szélsőjobbra voksol), de a konzervatívok alól is kicsúszni látszik vidéki bázisuk. Szétfoszlóban a hagyományos osztrák modell, amelyben a vidéket képviselő Néppárt és a munkásokat megjelenítő szocdemek együttműködése fedte le a politikai életet. „Emberek, most kéne megérteni, ennek vége van” – írta már az államfőválasztás második fordulója után a bécsi zsurnalizmus fenegyereke, a liberális NZZ.at főszerkesztője, Michael Fleischhacker. Pedig akkor még úgy tűnhetett: hajszálnyival, de sikerült az FPÖ előretörését megakadályozni. Persze már ez sem a régi, nagykoalíciós Ausztria sikere volt: Van der Bellen maga is ellenzéki jelölt volt, akinek első fordulós húsz százaléka ugyanúgy az elégedetlenségről szólt, mint Hofer harminc­hét százaléka.

 

Munkások és bankárok

A második forduló végül igazi választási krimivé vált: csak a hétszázezer levélszavazat összeszámlálása után lett egyértelmű Van der Bellen győzelme. A megosztott országban az FPÖ először nem akarta tovább feszíteni a hangulatot, és maga Hofer kérte a híveit, hogy fogadják el az eredményt. Az FPÖ Facebook-oldalát azonban elárasztották az összeesküvés-elméletek, s a párt végül mégis megtámadta az eredményt. Az alkotmánybíróság számos esetben megállapította a szabálysértést: például egyes borítékokat már a választás estéjén kinyitottak, vagy a sajtót a részeredményekről is tájékoztatták, holott ez elvileg tilos. Heribert Franz Köck, a bécsi jogi kar korábbi dékánja szerint azonban a döntés jogi nonszensz, ugyanis az alkotmány értelmében csak választási csalás gyanúja esetén kell a választást megismételni. A testület a döntésében azonban e gyanút nyomatékosan kizárta – és mégis új választást rendelt el. Szerintük a jogállamba és a demokráciába vetett hitet erősíti, ha formai hibák felett sem hunynak szemet. Kicsit rejtői helyzet: a bécsi alkotmánybíróság el akarja kerülni a pánikot, és nyugalomra int, mire tényleg kitör a pánik. A döntés egyetlen nyertese ugyanis az FPÖ, amely egy általa kezdeményezett jogi eljárás győzteseként készülhet az őszi újrázásra.

Nem valószínű, hogy Norbert Hofer újabb híveket szerez addig – de mivel az ő tábora egységesebb és kitartóbb, az FPÖ jelöltje ősszel tényleg bevonulhat a Burgba. Van der Bellen nem harcos típus: lassú, tépelődő, önmagával is vitatkozó figura, akit láthatóan fárasztott már a tavaszi kampány is. Ráadásul az ő tábora sokkal heterogénebb: zöldek, szocdemek, liberálisok, de még konzervatívok is szavaztak rá, akiket nem feltétlenül a programja vagy személye, hanem az FPÖ elutasítása tart csak össze.

Hofer eközben a legszimpatikusabb arcát mutatja. A politikus, aki az osztrák nemzet létét is tagadó ún. deutschnational táborból jön, ezúttal osztrák zászlót lobogtat, és ügyesen igazítja a mindenkori közeghez az üzeneteit. Míg a sörsátrakban az EU vagy a menekültek ellen heccel, az olasz Corriere della Serának már úgy nyilatkozott, hogy csak a török csatlakozás esetén lépne ki az EU-ból. A 21. századi jobboldali populizmust éppen az különbözteti meg a hagyományos szélsőjobbtól, hogy kerüli a konkrét megfogalmazásokat. A hordón idegenellenes, a sajtóban gyorsan visszatáncol, hogy aztán a sörsátorban ismét „a média áldozataként” ünnepeltesse magát. Az FPÖ e kettős beszédnek köszönhetően ma toronymagasan vezeti a pártok népszerűségi listáját. Majd’ az ország fele fogékony a diszkontáruházak esztétikájával megfogalmazott üzene­teire, és csak egy nagyon széles, a bécsi érsektől a kommunista értelmiségiig terjedő összefogás képes felvenni vele a versenyt.

Félrevezető lenne Hofer sikerét holmi gazdasági problémáknak betudni. Ausztria továbbra is az EU negyedik leggazdagabb tagállama, a skandinávok mellett egyedüliként őrizte meg a jóléti állam számos vívmányát, Bécs a világ legélhetőbb városa, és az FPÖ szavazói sem feltétlenül a társadalom legszegényebb rétegei közül kerülnek ki. Mi a gond akkor?

 

Egy próbát megér?

Igen, Ausztriában elmaradt a németországihoz hasonló társadalmi múltfeldolgozás és politikai nevelés, azaz a társadalom egy jelentős hányada eleve fogékony náci üzenetekre is. E viszonylag jómódú, nyárspolgári közeget ábrázolták a nemrég elhunyt Manfred Deix karikatúrái vagy Ulrich Seidl filmjei. Persze ahogy a szavazatszámlálók, úgy az osztrák „nácik” is slendriánabbak, mint, mondjuk, a németek: az FPÖ tüntetésein gyakorta fordul elő, hogy öreg­urak tapsikolnak az idegenellenes szólamoknak, majd a környéken futkározó török kisgyerekeknek adnak FPÖ-s plüssmacikat. Maga a párt sem éppen tiszta árja: az FPÖ a szerb bevándorlók között kifejezetten erős, a bécsi városházára a párt vitt be először szerb képviselőt, és a bécsi parlament egyetlen zsidó képviselője is az FPÖ frakciójában ül. Az FPÖ ugyanis nem csupán egy kispolgári „náci” párt, és igazi ereje ebben rejlik: számosan, akik kívül érzik magukat a szocdemek és konzervatívok mindent lefedő nagykoalícióján, az FPÖ-re szavaznak. Már Jörg Haider mögött sem csak SS-veterán nagypapák vagy frusztrált, külvárosi prolik álltak, hanem öltönyös bankárok is. Talán nem mellékes szempont éppen az alkotmánybírósági döntés után, hogy a jogászi világban kifejezetten jelentős az FPÖ támogatottsága.

Az FPÖ ugyanis csak a plakátjain szociális; a programja számos tekintetben neoliberális. Amikor 2000 és 2006 között a párt hatalmon volt a konzervatív ÖVP oldalán (2002-ben az FPÖ egy része kiszállt, és csak a BZÖ nevű szakadárpárt maradt a koalícióban), nem a szélsőjobboldali rémuralom, hanem a dilettantizmus, a korrupció és neoliberális államtalanítás tombolt. A párt akkor 25 százalékról 8-ra zuhant, mert a munkások, az ún. kisemberek elpártoltak tőle. Egyesek szerint most is csak azzal lehetne hatástalanítani az FPÖ-t, ha kipróbálnák. Az FPÖ-s államfő azonban még nem a puding próbája, Hofer ugyanis az állam élén is a kívülálló, ellenzéki „áldozat” szerepét játszhatná. A lufi nem kipukkadna, hanem még nagyobb lenne.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.