Eddigi megnyilvánulásainak fényében persze kevéssé volt meglepő, hogy újból tényként szögezte le: a bolívari forradalom vezetőjét az imperialisták fertőzték meg a rákbetegséggel. Sajnos Maduro nélkülözi azt a szegényebb rétegekre ható vonzerőt, más megközelítésben a bohóckodás képességét, amellyel Chávez képes volt élőben és rendszeres televíziós fellépései során akár órákra magához kötni hallgatóságát. Ez pedig nagy baj (viszont annál inkább fenntartja vörös sapkás elődje jó emlékezetét), mivel Venezuela gazdasága immár olyan állapotba került, hogy elkerülhetetlennek látszanak bizonyos, nem feltétlenül népszerű intézkedések. A harminc napon belül megválasztandó végleges államfőnek tehát mindenképpen lépnie kell, akár Maduro lesz az, miként inkább valószínűsíthető, akár - meglepetésre - egy ellenzéki jelölt. Éppen ezért még az is elképzelhető, hogy a leginkább esélyes potenciális kihívó, az októberi elnökválasztáson Chávezzel szemben alulmaradt, bár a minden elődjénél jobban szereplő Henrique Capriles Radonski inkább
kihátrál a versengés elől
és bojkottot hirdet, amire kétségkívül lesz jogalapja, hacsak Maduro nem tesz komoly erőfeszítéseket a választás tisztaságának biztosítása érdekében (v. ö. Olajozott rendszer, MaNcs, 2012. október 11.).
A problémák közül a leglátványosabbként a közbiztonság katasztrofális állapotát szokás említeni, amit a gyilkosságok egyre növekvő száma jelez - különösen Caracasban, ahol éjszaka az autósok támadástól félve már nem hajlandók a piros lámpánál megállni. Az esetek elsöprő többsége felderítetlen marad - van, aki biztonsági szervezeteket is gyanít a drogkereskedelemmel összefüggő bűnözés hátterében. A hatóságoktól nem lehet pontos felvilágosítást szerezni a részletekről. Az igazi, hosszú távú veszélyeket rejtegető bajok forrását azonban a gazdaságban kell keresni. A jelenlegi ismeretek szerint a venezuelai olajtartalékok a világon a legnagyobbak közé tartoznak - ha nem a legnagyobbak. Ez kétségkívül olyan helyzeti előny, amely lehetővé tehet olyan, unortodox gazdaságpolitikát, amely fittyet hány a piaci törvényekre - de csak bizonyos határok között. Chávez rendszere pedig nem tartotta érvényesnek ezeket a határokat, és úgy fordította a szegény lakosság szociális helyzetének javítására az olajbevételeket, hogy eközben a "21. századi szocializmus" kissé kiérleletlennek tűnő víziója jegyében lerohasztotta az ország gazdaságát. Szinte
egész iparágakat
(cementipar, kohászat, élelmiszeripar, távközlés stb.) államosított, de a fejlesztésükre nem költött, a megmaradt magánvállalatok pedig a bizonytalan jövőtől tartva szintén tartózkodtak a beruházásoktól. Ez értelemszerűen hatékonyságcsökkenéssel járt, következésképpen egyre több árucikket olcsóbbnak bizonyult külföldről beszerezni - a bolívari forradalom olajalapú exportja keretében. Venezuela a világpiacinál olykor jóval alacsonyabb áron adott el olajat a térség országainak - különféle árucikkek fejében. Ezek között egyre fontosabb szerepe lett az élelmiszereknek, hiszen a szintén kisajátított nagybirtokokon jelentősen visszaesett a termelés. (Mindezzel kapcsolatban nehéz pontos adatokhoz jutni, a rendszer adatszolgáltatása ugyanis évről évre szűkmarkúbban adagolta az információt.) A belső ellátás egyfelől szélesebb rétegeket ért el, másfelől viszont egyre több problémával küszködött: a szegények számára létrehozott olcsó boltok áruválasztéka szűkült, mindennapossá váltak a szünetek az áram- és vízszolgáltatásban.
Amit a "chávista" rendszer javára szokás írni, az a szegénység enyhítését célzó komoly intézkedések látványos eredményessége, és hatalmas tömegek kiemelése a társadalmi hierarchia legaljáról.A szegények fölemelése több tucat projekt (a rezsim hangzatos elnevezésével: "misszió") keretében zajlott, amelyek az analfabetizmus visszaszorításától kezdve lakáskiutalásokon, képzésen, egészségügyi ellátáson, olcsó élelmiszer biztosításán keresztül egészen a közvetlen pénzjuttatásokig nyújtottak segítséget a rászorulóknak - és ágyaztak meg a pazarlásnak, a korrupciónak. A missziók működése hírek szerint sok területen akadozik vagy befulladt - az olcsó boltokban például immár évek óta nehéz tejhez jutni, a kórházak állapota katasztrofális, aminek látványos példája, hogy abban a gyógyintézetben, ahol Chávezt is kezelték, évek óta várnak javításra daganatos betegek gyógykezeléséhez szükséges készülékek. Mindamellett az eredményekhez sem fér kétség: azoknak az aránya, akik kevesebb mint napi két dollárból élnek, az 1999-es 23 százalékról 2006-ra 13 százalékra csökkent - azóta nincs megbízható adat. Megjegyzendő, hogy a szegénység enyhülése egész Dél-Amerikára jellemző volt ebben az időszakban, vagyis a chávista rendszer nagyjából olyan eredményekkel dicsekedhet, mint például a sokkal kiegyensúlyozottabb, a piac szerepét elfogadó, jóllehet ugyancsak baloldali brazil gazdaságpolitika. Ami pedig a gazdaság általános állapotát illeti, még látványosabbak a különbségek. Az elmúlt évek válságából Venezuela lassabban keveredett ki, mint a térségbeli államok, költségvetése deficites, az infláció már évi 25 százalék körül mozog, nemrégiben pedig több mint harminc százalékkal leértékelték a nemzeti valutát, a bolívar fuertét, amely így a nevét meghazudtolva aligha mondható erősnek.
A szociális programokat az állami olajbevételekből finanszírozták, amelyek a világpiaci olajárak meredek emelkedésének köszönhetően jelentős mértékben megnőttek a kétezres években. Az olajtársaság, a PdVSA állapota eközben
ugyanúgy lepusztult,
mint számos más iparágé, nem költöttek eleget új technológiára és berendezésekre, úgyhogy az újabb és újabb lelőhelyek felfedezése ellenére is 13 százalékkal csökkent a kitermelt mennyiség Chávez hatalomra kerülése óta. Ezzel párhuzamosan - és ez különösen aggasztó - tovább nőtt Venezuela függősége az olajbevételektől: külföldi számítások szerint immár az export 95 százalékát teszik ki. A többi iparág elsorvadása és mindaz, ami ebből hosszabb távon következhet, természetesen kevéssé nyomasztja a jelen kedvezményeit élvező milliókat.
Megjegyzendő, hogy az utóbbi években egyre csak keményedő Amerika-ellenes retorika mellett az Egyesült Államoknak Venezuela a negyedik legfontosabb olajszállítója, Venezuelának viszont egyenesen a legfontosabb olajpiaca az imperializmus fekélyének fészke. A második helyezettről nincsenek pontos adatok, tény, hogy Chávez hosszú évekre elkötelezte magát Kínával szemben, amelynek lényegében elzálogosította olaja egy részét, amennyiben - azóta rejtélyes körülmények között elköltött - hitelek fejében ígért jövőbeli szállítmányokat. Nem kizárt, hogy - tekintettel a máris megkezdődött elnökválasztási kampányra - jelenleg is folyamatban vannak a tárgyalások további hasonló ügyletekről. A térség országait - az Egyesült Államoktól minden értelemben független - haladó egységben látó bolívari vízió jegyében Venezuela voltaképpen mindeddig késleltette a rossz gazdasági helyzetben lévő Kuba esetleges belső reformját, fenntartva a Castro fivérek hatalmát (vagyis a szegénységgel párosuló félpuha diktatúrát). Ennek eszköze természetesen ismét csak az olcsó kőolaj volt, amelyért Kuba szakképzett munkaerővel, ezen belül nagyszámú egészségügyi dolgozóval fizetett a megfelelő misszió kiépítéséhez. A gazdasági konszolidációnak kézenfekvő módja - vagy inkább késleltetője - volna az ilyen és hasonló, ideológiai alapokon nyugvó kedvezmények visszametszése. Kétségtelen viszont, hogy az eszmei alapú segítségnyújtás megerősítette Venezuela latin-amerikai elismertségét. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy ez az elismertség segítette elő a baloldali pártok sikereit Dél-Amerikában. Aligha képzelhető el tehát, hogy Chávez rendszere egyhamar elveszti vonzerejét - és ezzel hazai ellenzékének is számolnia kell.
