2005 tavaszán, Hariri miniszterelnök meggyilkolása után százezrek tüntettek Bejrútban, egyesek a szíriai csapatok kivonását, mások a helyben maradásukat követelve. Az ENSZ nyomására az előbbi követelés mutatkozott sikeresnek, habár a több évtizedes szíriai jelenlétet nem lehetett egyik napról a másikra minden téren felszámolni: a hírszerzés alig leplezett jelenlétét szokták erre látványos példaként felhozni. A síita Hezbollah, amely Libanon egyik legjelentősebb politikai tényezője, akár Damaszkusz (és rajta keresztül Teherán) helyi kirendeltségének is tekinthető. Egy éve sincs, hogy a déli, izraeli határvidéken konfliktust idézett elő, amelyből egy hónapig tartó helyi háború kerekedett saját fegyveresei és a zsidó állam között. Ezt követően az egységkormány visszatért a megakasztott belpolitikai napirendhez, amelynek egyik lényeges pontja a Hariri-gyilkosságot kivizsgáló bíróság felállítása lett volna az ENSZ ellenőrzése mellett. A libanoni hadsereg négy Szíria-barát tábornokát gyanúsítják a merénylet kitervelésével és előkészítésével, ami természetesen a szomszédos ország érintettségének kérdését is fölveti. A kormány Damaszkusz iránt elkötelezett tagjai ekkor lemondtak, majd a Hezbollah hatalmas tömegtüntetéseket szervezett a kormány lemondását követelve. A megmozdulások az immár világszerte szokássá váló, folyamatos sátras tiltakozó akcióvá alakultak át Bejrút központjában, az ENSZ pedig hovatovább, a maga kimért módján azt fontolgatja, hogy saját hatáskörben hoz létre egy bírói testületet az ügy tisztázására.
A hónap közepén zajlottak le az első összetűzések a libanoni katonák és a Fatah al-Iszlám nevű szervezet néhány tagja között az ország északi részében fekvő Tripoliban, illetve a mellette lévő palesztin menekülttáborban. A csoport fegyveres bankrablások, majd robbantásos merényletek kapcsán került a hatóságok fókuszába. Kézenfekvőnek tűnik összefüggést keresni az új konfliktus és a szír érdekek között, mely utóbbiakhoz jól illeszkedne a belpolitikai zűrzavar elmélyülése, ami a meggyengült befolyás visszaszerzéséhez vezethetne. Szíria viszont ellenérdekelt provokációt emleget, mondván, hogy "valakik" ezen a módon gyakorolnak nyomást az ENSZ-re az említett nemzetközi törvényszék felállítása érdekében.
Libanonban a másfél évtizedes polgárháború 1990-es befejezése óta sem volt béke - a különféle Izrael-ellenes erők újra és újra háborúba sodorták az országot a támadó akciókat mindig keményen megtorló zsidó állammal. A belpolitikai stabilitás ezenfelül a vallási, illetve klánelkötelezettségekre épülő erők bonyolult egyensúlyozásának a függvénye mindmáig, amiből egyenesen adódik a külső szövetségesek keresésének a kényszere. Az első világháború után még keresztény többségű új államban ma már a mohamedánok vannak többen, ami a korábbi egyértelmű nyugati orientáció relativizálódását hozta magával. Az ország így szinte automatikusan részesévé válik a mindenkori közel-keleti konfliktusoknak és hatalmi versengéseknek, amelyekben mostanság is olyan nehézsúlyú szereplők viaskodnak, mint az Egyesült Államok vagy Irán.
A Fatah al-Iszlám már hónapok óta mutatja magát Tripoliban. A libanoni kormány szerint egyértelmű, hogy Damaszkuszból támogatják a szélsőségesen Amerika- és Izrael-ellenes szunnita csoportot, amelynek néhány százra becsült tagsága egy palesztin menekülttáborban sáncolta el magát, állig nehézfegyverzetben. Tagjai között nemcsak palesztinok, hanem több közel-keleti ország álampolgárai is vannak. Vezetőjük egy nyilatkozatából, illetve öngyilkos elszánásukból van, aki arra következtet, hogy egy al-Káida-szerű csoportról van szó, amelynek a törekvései nem kapcsolódnak szorosan a libanoni belső ellentétekhez.
Libanonban egy tavalyi felmérés szerint több mint 400 000 palesztin menekült él, és a menekülttáborok a maguk reménytelenségével, jövőtlenségével mindig is ideális fészkei voltak a különféle szélsőséges szervezkedéseknek. Annál is inkább, mivel egy 1968-as egyezmény szerint a libanoni hatóságok semmiféle formában nem ellenőrizhették a táborok életét, szemben például a szíriai titkosszolgálattal, illetve a különféle, egymással is konfliktusokba keveredő palesztin szervezetekkel. A Tripoli melletti Nahr el-Barid menekülttáborban különböző források szerint úgy harminc-negyvenezren élnek. Többségük elmenekült a tűzpárbajok közötti szünetekben, de még így is polgári személyek ezrei rekedtek benn, ami igencsak megnehezíti a hadsereg dolgát. Időközben a szélsőségesek a tűzszünet lehetőségére is céloztak - napok óta szórványos lövöldözéssel megszakított fegyvernyugvás van -, de Libanon szempontjából alighanem elfogadhatatlan volna egy olyan hosszabb távú megállapodás, amely lehetővé teszi az újabb fegyveres csoport jelenlétét.
A katonák ázsióját az is növeli, hogy míg korábban a keresztények és a mohamedánok túláradó harci szenvedélyének kellett útját állniuk, újabban inkább a szunniták és a síiták szembenállása látja el őket konfliktusmegelőző feladatokkal. A Tripoliban megjelenő szélsőségeseket a Hezbollah is elítélte, sőt a nagy palesztin szervezetek is csatlakoztak az általános egyetértéshez, amely a parlamenti pártok szintjén és a lakosság köreiben egyaránt övezi a hadsereg fellépését. Most minden a gyorsaságon és hatékonyságon múlik - csak sajnos legalább ennyire a vérontás elkerülésén is. A lakosság többsége tisztában van a polgárháborús veszéllyel, és mintha libanoni identitását előtérbe helyezné vallási vagy politikai elkötelezettségeivel szemben.
