Húsz évvel ezelőtt a londoni alsóház egy fiatal tagja szokatlan, akkor még pimasznak ítélt módon merte szóvá tenni, hogy Westminster az adózási törvények újraszövegezésekor részrehajló és igazságtalan Skóciával szemben. Ez a fiatalember, miután rendre intették, sőt kivezettették a parlamentből, már a bejáratnál a sajtóhoz fordult, s ezzel megnyerte első csatáját. Ma Alex Salmond a második győzelmet mondhatja magáénak: ő lett az új skót kormány miniszterelnöke.
Skócia külön útjait mindeddig határozottan és céltudatosan, mindazonáltal kevéssé látványosan képviselte a mindenkori londoni kabinettel szemben. Általában a központi kormánnyal szembeni, ideológiailag ellentétes önkormányzás, illetve pártszínezet jellemezte az itteni politikai életet. Nem automatikusan voltak persze a skótok ellenzékiek - inkább arról volt szó, hogy a konzervatív és centralizáló erőkkel szemben többnyire munkáspárti elkötelezettségről tett tanúbizonyságot e terület. Így aztán jól megvolt a Nagy-Britanniát utóbb megreformálni kívánó Tony Blairrel, míg távolságtartóbb az előző konzervatív vezetéssel, különösen Margaret Thatcherrel, miközben annak kemény és liberális gazdaságpolitikáját jól kamatoztatta önnön javára. Most viszont a május 3-i választásokon a Skót Nemzeti Párt kiütötte a helyi hatalomból a Labourt, mi több: Skócia autonóm státusának olyan fokát valósította meg politikailag, amely sok tekintetben felér a tényleges függetlenséggel.
Londonban sokan vereségként élik meg az esetet, elenyészni látván Cumberland hercegének annyi vesződséget és főként vért felemésztő vállalkozását, melynek során végképp leverte a skót ellenállást, és integrálta a területet Nagy-Britanniába (1746).
Ám a királynő egyetértő reakciója - és Blair korábbi reformpolitikája, amely megteremtette a skót különválás feltételeit - egyként jelzik: annak a függetlenségnek, amelyben Skócia most újfent részesül, a mai körülmények között nem sok, sőt - hagyományos értelemben véve - egyre kevesebb értelme van. Szimbolikusan sokak számára hozhat felemelő pillanatokat, ám a való társadalom hétköznapjait szinte egyáltalán nem befolyásolja majd. Mindazonáltal az unió új feltételeket teremtett arrafelé is: nekik is sok mindent fel kell adniuk ahhoz, hogy ténylegesen önmaguk lehessenek. Giuseppe Tomasi di Lampedusával szólva: sok mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régi maradjon.
London józan - bár rezignált - fejbólintása a skót függetlenség irányába tett újabb lépés előtt nem több, mint annak beismerése, hogy a jövőben túl sokba kerülne neki a látszatok fenntartása. A skót lelkesedésnek viszont tényleges tartalmat ad az, hogy bár mostani győztes pártjukat "nemzetinek" nevezik, e párt programját egyáltalán nem a szimbolika uralja, hanem azok a tervek és projektek, amelyekkel a helyi vezetés a reformokat és a gazdaság dinamizálását ténylegesen végre kívánja hajtani. Amelyekkel messzebb lépne helyi szinten, mint ameddig Blair juthatott az országos nagypolitikában.
Hogy milyennek bizonyul majd Skócia új kormánya, hogyan őrzi meg választói bizalmát, ennek egyetlen mércéje már a közeljövőben programjának realizmusa lesz, azaz a gazdasági hatékonyság és a társadalmi igazságosság eredményessége. Persze, ami működtethető, az el is rontható. Kérdés, ellen tud-e majd állni az új skót kormány a kísértésnek, illetve meg tudja-e állni, hogy az elkerülhetetlen kudarcokat ne egyfajta - Kelet-Európában oly jól ismert - nemzeti túlteljesítéssel igyekezzen kompenzálni. Ám a szigetországban a választói szándékokat is más dramaturgia mozgatja. Ha sikerrel jár e kormány, akkor megtartják, ha nem, akkor nem, s visszaszavazzák Skócia élére - nagy valószínűséggel - a Labourt. Ez is mutatja, mekkora valós tartalma van e tekintetben a "nemzeti" jelzőnek - s hogy mennyire szerencsés az az ország, ahol a nemzeti párt a hatékonyságot veszi pártfogásba az indulatok helyett.
