Január utolsó hetétől lapzártánkig már több mint száz halálos áldozata volt a zavargásoknak a világ negyedik legnagyobb szigetén. Voltak, akikkel államfői utasításra végrehajtott sortűz végzett, mások az utcai összecsapások során haltak meg, ismét mások fosztogatás közben bennégtek egy áruházban.
A Magyarországnál hatszor nagyobb, húszmillió lakosú országból ritkán érkeznek hírek, de ilyenkor végletes politikai megosztottságról tanúskodnak - dicséretes kivétel ez alól az 1770-es évek közepe, amikor Benyovszky Móric egységbe forrasztotta a sziget sok kis királyságát, hogy francia gyarmati uralom alá kormányozza őket, mely nemes célkitűzés csak száz évvel később vált valóra.
De most szorítkozzunk inkább az utóbbi évtizedek eseményeire, amelyek lényege, hogy a hatvanas években még ígéretesen gyarapodó, immár független köztársaságot Didier Ratsikara elnök határozott gesztusokkal az államszocializmus útjára terelte, ügyesen lavírozva a keletnémet-észak-koreai tengelyen, de nem adva fel a jó viszonyt a franciákkal sem. Két évtized alatt a viszonylagos afrikai
élvonalból a sereghajtók közé
került az ország - érthető hát, hogy amikor 2001 végén Ratsikara kihívója, Marc Ravalomanana némi többséget szerzett az elnökválasztáson, elég hátszelet érzett ahhoz, hogy ne várja meg a második fordulót, hanem végleges győztesnek kiáltsa ki magát. Pár hónapig két párhuzamos kormány működött, a gazdaság teljesen szétesett, de aztán Washington gyorsan, Párizs némi habozással belátta, hogy jobban teszi, ha a gazdasági reformokat ígérő feltörekvő politikus mellé áll. Fel is lendült a gazdaság, hála a nyugati segélyekből finanszírozott reformoknak, a külföldi beruházásoknak és az idegenforgalomnak. Öt évvel később Ravalomanana simán nyerte az újabb elnökválasztást.
Csakhogy a fellendülés gyümölcsei - kevéssé szokatlan módon - nem oszlottak meg egyenletesen, jóllehet a hivatalos szegénységi szint alatt élők aránya nyolcvanról hetven százalékra csökkent. Ezzel szemben az államfő vállalatbirodalma (mára a legnagyobb belföldi konglomerátum) folyamatosan gyarapodott, a gyanú pedig egyre mélyült, hogy az államkassza és a TIKO cégcsoport között netán bizonyos egyirányú átszivárgások keletkeztek. Az elégedetlenség hullámai emelték 2007 végén a főváros, Antananarivo polgármesteri székébe az akkor 33 éves Andry Rajoelinát, aki függetlenként indult, majd új politikai szervezetet alapított Elszánt Ifjú Malgasok (TGV) néven. (TGV-Andrynak becézik, utalva egyszersmind a francia szuper-expresszvonat sebességével suhanó nyomulására is.) Azóta egyre keményebben bírálja a kormányzatot, az államfőt pedig diktátornak tartja, csatlakozva a visszafogottabb vélekedésekhez, melyek szerint Ravalomanana valóban kevéssé vonja be döntéseibe mondjuk a törvényhozást. Ráadásul egy kétmillió hívőt számláló helyi protestáns egyház világi vezetőjeként töröltette az ország alkotmányából az állam és egyház különválasztásának elvét.
Ami az események etnikai hátterét illeti, a szigetországban részben délkelet-ázsiai, részben afrikai eredetű népcsoportok élnek, meglehetős keveredésben, kiegészülve. (A nagy többség a malgas különféle nyelvjárásait beszéli.) Az elitet viszont inkább az előbbiek - a számszerű többségben lévő merinák - alkotják, akik jobbára (de távolról sem kizárólag) Madagaszkár belső területein, a felföldön, így például a kétmilliós fővárosban élnek, míg a szegényebb afrikaiak a partvidékeken. Időnként felizzanak az etnikai ellentétek, de a vallási különbségek keresztbe szelik ezeket a határvonalakat, és a megosztottság alapvetően szociális természetű.
Mindkét hősünk merina - erre utalnak határozottan ázsiai arcvonásaik -, és egyformán látványos karriert futott be. Ravalomanana házi készítésű joghurtjait árulta kerékpárról, és ebből fejlődött ki élelmiszer-ipari vállalkozása, országos politikai karrierje pedig szintén fővárosi polgármesterré történt megválasztásával indult. A bő húsz évvel fiatalabb Rajoelina dj-ből lett rendezvényszervező, majd reklámcég-tulajdonos és médiavállalkozó. Az utóbbi üzletágban az államfő is érintett, ketten együtt elég jól lefedik az étert.
A mostani konfliktus gyökere körül akár médiaügyi ütközésüket is orronthatnánk, ennél azonban többről van szó. TGV-Andry Viva-TV-je decemberben interjút sugárzott Ratsikara egykori elnökkel, aki annak idején megkésve fordult vissza a szocializmus útjáról, és most Franciaországban él, miután hazájában tízévi kényszermunkára ítélték azzal a váddal, hogy annak idején nyolcmillió dollárral rövidítette meg az államkincstárt. Az elnök leállíttatta az adót, mire a főváros népszerű polgármestere tömegmozgalmat generált, általános sztrájkot hirdetett, tömeggyűléseket szervezett. Január végére Antananarivóban teljesen
elvadult a helyzet,
a tüntetők feldúlták az államfő egyik rádió- és két tévészékházát, üzleteket kezdtek fosztogatni, a biztonsági erők a tömegbe lőttek, és tönkretették Rajoelina egyik rádióadóját. A hivatalos verzió szerint a polgármester Ratsikara megmaradt népszerűségét (és a szegényeket) akarja felhasználni politikai céljai érdekében, amelyeket látványosan be is jelentett, amikor a fenti események után államfőnek nyilvánította magát, és miniszterelnököt is kinevezett.
Rajoelina szerint a hadvezetés egy része mellette áll, amiben akár lehet is igazság, miután Ravalomanana látszólag előrelátó módon a rendőrséget fejlesztette a hadsereg rovására. Mozgalmának lendülete azonban kifulladni látszik: a malgasok érezhetően jobban tartanak a káosztól, mint Ravalomanana esetleges diktatúrájától, és inkább megvárnák a 2011-es elnökválasztást. Igaz, hogy hétfőn újabb, tízezres tüntetés volt Antananarivóban (másutt sztrájkok, fosztogatások), de a kinevezett "árnyékminiszterek" nem tudtak bejutni reménybeli, ámde lezárt munkahelyükre, pedig a rendőrök ezúttal csak a levegőbe lőttek. TGV-Andry előbb lakatosok bevetését, később új taktika alkalmazását ígérte a lendület fogyatkozása miatt elégedetlen híveinek.
