Meddig tart a viszonylagos béke a szerbiai Horgoson?

Az embercsempészek órákig tartó tűzharca után készenléti rendőri egység települt októberben a szerbiai Horgosra. A falu központjában páncélozott harcjármű áll, a helyiek örülnek visszakapott nyugalmuknak. A szerb belügyminisztérium nem árulja el, meddig tartja fönn ezt az állapotot.

 

Partvissal és lapáttal lép be a kommandós a horgosi könyvtár olvasótermébe. Kitakarította a szobájukat, hozza vissza a szerszámokat a könyvtárosnőnek, köszöni szépen. Hetvenen vannak elszállásolva a művelődési ház emeletén. Ez a zsandarmerija egysége. A szerb szót a horgosiak csendőrségnek fordítják magyarra, de a felszerelés alapján ez inkább készenléti rendőrség. A parkolóban a terepjáróik mellett páncélozott harcjármű áll – húsz ­méterre az emlékműtől, amelynek felirata az ’56-os magyar forradalomra, a leverés után idemenekült emberekre, az őket fogadó horgosi polgárokra emlékezik.

Az ötezer lakosú szerbiai, észak-bácskai település 18 kilométerre található Szegedtől, a trianoni határhúzás előtt sok szállal kötődött hozzá. Amikor édesanyja Szegeden tanított, Bartók Béla egy barátjával Horgoson járt, és ott készített először hangfelvételt énekelt népdalokról, 1906-ban. A híres szegedi Kárász utcát a horgosi Kárász família ottani házáról nevezték el. A szegedi városkép fontos szecessziós épületét, a Reök-palotát építtető Reök Iván ugyancsak horgosi birtokos volt. A most Magyarországhoz tartozó Öttömös lakóit az első világháború végéig a horgosi jegyző anyakönyvezte. A hatvanas–hetvenes években a szegediek Horgosra vagy Szabadkára jártak át farmert, rizses csokit és Cezar meg Napoleon konyakot venni. Hétvégén a magyar oldalon is szokás volt hallgatni a vajdasági rádió magyar nyelvű kívánságműsorát. Amikor kitört a jugoszláviai polgárháború, a behívó elől sok ­fiatal férfi csak Szegedig menekült, hogy mihelyst alkalom adódik, haza tudjon látogatni. Horgosról manapság naponta járnak át iskolába, dolgozni Szegedre. Horgos és Röszke között egy közúti és egy autópálya-határátkelőhely is működik, évente egymillió ember halad itt át legálisan.

A nyuszi is visszalő

A két település neve most a magyar határkerítésnél zajló események tudósításaiban szerepel gyakran. Az afgán, szíriai, marokkói és máshonnan érkezők a Horgoshoz közeli tanyákon, elhagyott házakban, sőt az átkelőnél lévő üres üzlethelyiségekben húzták meg magukat, s várták a kedvező alkalmat az átjutásra. Vásároltak a horgosi élelmiszerboltokban, a kínai ruhaüzletben vettek kabátot, bakancsot, a gazdaboltban ásót, hogy a kerítés alatt lyukat vájhassanak, munkáskesztyűt, hogy átmászhassanak a drótkerítés tetején (lásd: Félelem és akciós létra Horgoson, Magyar Narancs, 2021. november 24.). A falubeliek egy része tartott a sötét bőrű emberektől, mások tudomásul vették a jelenlétüket, és nem is rájuk haragudtak, hanem a magyar államra, amely az átjutókat elfogja, visszaküldi a szerbiai oldalra, noha tudhatják Budapesten, hogy itt is magyarok élnek. A szerb államra meg azért haragudtak, mert nem toloncolja ki a migránsokat, hanem visszaviszi őket a befogadóállomásra, aztán hagyja, hogy elmenjenek onnan, és szabadon járjanak-keljenek az országban.

Tavaly ősszel a szerbiai Kelebia közelében már fegyveres összecsapás zajlott a migrációból hasznot húzó csempészek között, szinte napra pontosan egy éve pedig Horgos főutcáján dörögtek a fegyverek, s egy húsz év körüli ázsiai férfit mellkasi sebekkel vittek kórházba. A rendőrség akkor összegyűjtötte a jövevényeket, elszállította őket befogadótáborokba. Később – mondják most a horgosiak – továbbra is erre vitt az útjuk, de már nem jártak be a faluba, hanem a környéken sátrakban, a földeken lévő szerszámoskamrákban, tárolóhelyiségekben húzták meg magukat, mielőtt megpróbálkoztak a kerítéssel. Azok a falubeliek, akiknek nem volt földjük, csak az autópályán találkozhattak velük és a taxikkal, amelyek Szabadkáról szállították őket ide.

 

 

Isten hozott Horgoson

Fotó: Kuklis István

Az úton lévő emberekből továbbra is próbálnak megélni egyesek, a tőlük beszedhető pénz a tétje a fegyveres összecsapásoknak is. A horgosiak úgy tudják, a határhoz közeli területet az afgánok és a szírek osztották fel: aki át akar haladni a másik náció területén a kerítéshez menet, annak fizetnie kell. A gazdálkodóktól – a földek tulajdonosaitól – nem kértek még pénzt, de mégsem akad össze szívesen senki ezekkel az őrszemekkel.

Jellemző horgosi történet – nem nyomoztuk ki, kivel történt meg –, hogy egy helybeli vadász nyúlra lőtt, és valaki a nyúl irányából visszalőtt rá. ­

Arról, hogy egy Szabadka melletti erdőt is ­idegen fegyveresek szálltak meg, idén október 7-én közölt riportot a Népszava.

Október 27-én órákig tartó tűzharc zajlott a Horgos melletti Szelevényi-erdőben. A tudósítások szerint afgán fegyveresek lőttek szír és marokkói emberekre, akik fizetés nélkül akarták megközelíteni azon a területen a kerítést. Hárman meghaltak. Erre a maga módján reagált a magyar és a szerb kormány is.

Magyarországon Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője bejelentette, nyilvánosságra hozatja azt a magyar titkosszolgálati jelentést, amely a déli határon kialakult helyzetről szól. Tudnia kell mindenkinek, hogy a helyzet súlyos, világszerte ismert terrorszervezetek, Kabulból, Gázából ideérkezett terroristák irányítják a déli határon az embercsempész-hálózatot. Ezért Brüsszel migrációs politikája a hibás Kocsis szerint, de a jelentés a szerb hatóságokat is hibáztatja. A Népszavának név nélkül nyilatkozó szakértők beleverték a csúfot a jelentésbe, mondván, komoly titkosszolgálat nem fogalmaz feltételes módban, és kétséges, hogy tényleg tálib terroristák lennének az erdőben: a szerbek aligha tűrnék ezt el, miközben Bosznia-Hercegovina vagy Koszovó közelében nagyon odafigyelnek a Közel-Keletről ­érkező iszlamistákra.

Ásotthalmon november 11-én tüntetett a Mi Hazánk, sürgette a magyar kormányt, vezényelje a határra a honvédséget, mert magyar oldalon is láttak fegyveres bandákat. November 14-én Pintér Sándor belügyminiszter egy bizottsági meghallgatáson elmondta, hogy egy magyar rendőrnek a fegyverét kellett használnia a határon. Azt nem árulta el, hol és mikor. Annyit közölt, hogy az az eset halállal végződött, de a rendőr szabályosan járt el.

Terrorista vagy maffiózó?

A szerb kormány október 28-án, a Szelevényi-erdőben lezajlott lövöldözés másnapján Horgosra vezényelte a zsandarmeriját, el­szállásolva a művelődési központ emeleti ter­mei­ben. Bár a vajdasági sajtó azt írta, a déli befogadóközpontokba szállított migránsok egy-két nap múlva visszatérnek, Horgos térségében most viszonylagos nyugalom tapasztalható. A készenléti rendőrök folyamatosan ­átfésülik a település melletti búvóhelyeket, és mindenhonnan elviszik a bevándorlókat. A beszámolók szerint összehangolt akció zajlott, érintve Szabadka, Zombor, Nagykikinda környékét is. Két hét alatt közel ötezer migránssal szemben intézkedtek, lefoglaltak kilenc gépkarabélyt, 1600 lőszert, és találtak valamennyi kábítószert is.

Horgos mellett azóta is járják a határt. Az autópálya-felüljáró tetején is egy páncélozott harcjárművel posztolnak, a toronygéppuskáját mindenki láthatja, aki ott elhalad. Ez a jelenlét biztosan nem fölösleges, mert november 16-án a magyar oldalon négy határsértőt tartóztattak fel Bács-Kiskun megyében, Csongrád-­Csanád megyében pedig, a kerítésnél kettőt. Töröknek, illetve pakisztáninak mondták magukat, bár ezt nem tudták igazolni semmivel.

A szerb belügyminisztériumot hiába kérdeztük, nem reagált arra a kérdésre, igaz lehet-e, hogy az afgán fegyveresek tálib terroristák. Arra sem kaptunk választ, meddig marad Horgoson az odatelepített különleges egység. Ám Bratislav Gašić szerb belügyminiszter az állami hírügynökség írása szerint azt mondta, a szerb–magyar határ mellett elkobzott fegyverek az albán maffiától származnak. A tárca korábban azt közölte, mindaddig tart az akció, amíg a migrációt föl nem számolják. De hát egy dolog az akció és más a jelenlét. A horgosiak eredetileg azt hallották, két hétig lesz itt a csapat, de az az idő már letelt. Most a politikusok fejével gondolkodva azt latolgatják, lehet, hogy az előrehozott szerbiai parlamenti választásokig, december 17-ig marad itt a csapat.

Akiket az utcán megszólítottunk, arról beszéltek, édes mindegy, hogy terroristák, maffiózók vagy sima mezítlábas bűnözők lövöldöztek a falu mellett. Ők vissza akarták kapni a korábbi, biztonságosabb életüket, és ez október 28-án teljesült. Annál nagyobb gond ne legyen most már, hogy a művelődési ház programját kicsit át kellett szervezni, mert nem lehet használni az emeleti termeket az ott lakó rendőrök miatt. Seres Rezső nyugdíjas ofszetgépmester a Magyar Narancs kérdésére azt mondta, másokkal együtt szívesen venné, ha lenne itt egy állandó bázisa ennek az alakulatnak. A horgosiak attól tartanak, hogy ha elmennek a rendőrök vagy nem lesznek jelen ilyen nagy számban, akkor visszajönnek a migránsok, és velük együtt a belőlük élő fegyveresek is.

Arról, hogy meddig marad itt a zsandarmerija, Sors Róbertnek, a horgosi helyi közösség elnökének – a szerbiai önkormányzati rendszerben ez a polgármesteri tisztség megfelelője – nincs információja. Jellemző, mondja, hogy olyanok kérdezték tőle, nem nyomasztó-e a rendőri jelenlét, akik nem helybeliek, és nem tapasztalták meg, milyen volt itt az élet az utóbbi néhány évben.

Muszáj fölszedni

A Szelevényi-erdő, ahol a lövöldözés zajlott, korábban népszerű kirándulóhely volt. A jugoszláv időkben május 1-jén bográcsoztak a baráti társaságok, és Horgosról sokan oda jártak ki. A települést eredetileg ott alapították, csak a tatárjárás elpusztította, és arrébb építették fel újra. Azt a területet különleges természeti értékei, a ritka és veszélyeztetett növényfajok miatt – ilyen az a liliom, amelyet a szegedi Reök-palota homlokzatán is megörökített a tervező, Magyar Ede – 1997-ben védetté nyilvánították, Szelevényi Puszták Speciális Természeti Rezervátum a neve. Nem lehet már ott bográcsozni, táborozni főleg nem. Ezt az embercsempészeknek hiába magyarázták volna. A készenléti rendőrök most a rezervátumot is ellenőrzik.

Többé-kevésbé a külterületen is visszatért az élet a régi kerékvágásba. Horgoson ugyanolyan körülmények között folyik a termelés, mint a határ magyar oldalán.

Ez a Homokhátság, ahol a talajvízszint egyre lejjebb húzódik, öntözni muszáj, a gyümölcsfák között is működtetni kell a csepegtetőt.

A horgosi Fekete Anikó, aki mintegy 10 holdon gazdálkodik, almát és őszibarackot is termel, megmutatja nekünk a földjeit. Az egyiktől néhány száz méterre húzódik a határkerítés. Arról beszél, Szerbiában is lehet jégkárra biztosítást kötni, az emberek által okozott kárt azonban nem lehet elszámolni. Márpedig a gyümölcsösökben meghúzódó ázsiai és közel-keleti emberek leszedték az almát, a barackot, zölden is. Szomszédja sem tudja, kihez forduljon amiatt, hogy a jövevények elfoglalták a parcellára épített kisházat, megbontották az oldalát és a tetejét, hogy kimenjen a füst. Valahonnan hoztak bele egy szőnyeget. A bejárattól néhány méterre látjuk a szeméthalmot: energiaitalos, konzervesdobozok, zacskók. A kiserdőnél „idegenvezetőnk” egy hatalmas, hevenyészett sátor maradványait mutatja. Ott is rengeteg szemét maradt. Száz méterre áll egy másik megbontott épület, előtte, a szemétdombon egy birka feje, lába: „Egyszer itt bégetett egy birka. Ők hozhatták, aztán mégsem ették meg. Befogtuk, hazavittük, ne kóboroljon szegény.”

A horgosi gazdaasszony is örül annak, hogy itt vannak a készenléti rendőrök. Ahogy áthajtunk a barackosba menet a felüljárón, és szót vált a kocsit megállító tiszthelyettessel, látjuk, hogy más termelő is hálás: a harcjármű mellett ott egy láda alma.

„Évek óta nem jártam ki egyedül dolgozni – meséli Fekete Anikó –, ketten-hárman mentünk metszeni, permetezni, szüretelni. A rendőrök idetelepülése előtt napi szinten találkoztunk migránsokkal, akiket a taxisok kiraktak. Este és korán reggel lehetett látni, milyen sok embert hoznak ide. A magyarok meg itt, a közelben rakják vissza azokat is, akiket máshol fognak el, a betegeket is, ha már ellátták. Látni, ahogy jönnek vissza, bicebóca is van köztük. Van egy régi nagybirtok a gyümölcsösök mellett, annak az épületében tanyáztak egy időben, azt számolta fel a legelső lövöldözésnél a rendőrség. Azóta is előfordult, hogy ott mozogtak, vagy ha nem ott, az ilyen kis kunyhókban, amiket a földművesek építettek raktárnak. A gyümölcsösünkben is találkoztunk velük. Velem nem fordult elő, hogy amikor akartam, ne engedtek volna rá a földemre, de egy szomszéd úgy járt, hogy a bekerített gyümölcsösében dolgozott volna traktorral, de ahogy odament, megállította egy idegen, és azt mondta neki, forduljon vissza a traktorral, különben elmegy a fegyverért. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy vajon a politikusok tisztában vannak-e azzal, hogy mi nyolc-tíz órákat dolgozunk kinn ilyen körülmények között?”

Idén július 24-én a rekkenő hőségben Fekete Anikóék krumplit szedtek a barackos melletti parcellájukon, és a közelben lövések dördültek. A lövedékek fütyülését is hallották. Behúzódtak a kisteherautó takarásába, és hívták a horgosi menekültügyi felelőst, aki maga nem jött, de szólt a rendőrségnek. „Másfél óra múlva értek oda. Ez a sima rendőrség volt. Ki sem szálltak, hogy megkérdezzék, mi történt. Mentek egy kört lassan az autóval, aztán elhajtottak. Ők ezt megtehették, de mi nem akartunk hazamenni. A traktor kifordította a földből a krumplit, azt föl kellett szedni, különben megsül és tönkremegy. Egy idő után kijöttünk a kocsi mögül és folytattuk a munkát. Akik lőttek, úgysem minket akartak eltalálni.”