Magyar Narancs: Az elmúlt tíz évben látványosan fordult ellenségesből barátivá a belarusz–magyar kapcsolat. 2011-ben a magyar diplomácia még kiemelt szerepet játszott abban, hogy az uniós diplomaták bojkottálták az elcsalt választás után Aljakszandr Lukasenka elnöki beavatását. Emiatt a magyar diplomáciának komoly problémái lettek a belarusz titkosszolgálattal: minden valószínűség szerint tőrbe csalták a magyar nagykövetség tanácsosát, és szexuális együttléteiről készült videókat osztottak meg róla az interneten, később a nagykövet feleségéről jelentettek meg olyan kompromatokat, amelyek azt a látszatot keltették, mintha házasságon kívüli viszonyt folytatott volna. 2020-ban ezzel szemben azt láttuk, hogy a magyar nagykövet egyike volt annak a két uniós diplomatának, akik a járvány kellős közepén kilátogattak a belarusz katonai parádéra. A koronavírus-járvány csillapultával pedig a magyar miniszterelnök sort kerített a rendszerváltás utáni első hivatalos magyar kormányfői látogatásra Minszkben. Mi vezetett ehhez a változáshoz?
Haraszti Miklós: A magyar diplomata említett ügye egy tipikus KGB-s módszerre enged következtetni (Fehéroroszországban még mindig a szovjet elnevezést viselik a titkosszolgálatok – a szerk.). Aljakszandr Lukasenka a 90-es évek közepén még szabad választáson nyerte el az elnökséget, de utána egy emberrablással és terrorral körített úgynevezett népszavazáson megváltoztatta a rendszert, és megalapozta a teljhatalmát – amelyet részben a minősített többség, részben pedig a népszavazással szentesített alkotmány látszik legitimálni. Húsz év óta kizárólag Lukasenka kinevezettjei ülnek a parlamentben, ez idő alatt összesen két ellenzéki képviselőt engedtek be a törvényhozásba, amely csak jóváhagyja a törvényeket, a javaslattevés az elnöki apparátus dolga, ha Lukasenka belefárad a rendeleti kormányzásba. Már a 2010 decemberében rendezett elnökválasztást is hasonló botrány övezte, mint az ideit, három elnökjelölt börtönben végezte, ezreket tartóztattak le, és a csikorgó hideg télben verték az embereket az utcán. Ekkor hördült fel először a nemzetközi emberi jogi közösség, amely azt hitte, hogy Belarusz valamelyest lenyugodott diktatúrává vált, amely túllépett a kezdeti, ellenfeleket eltüntető időszakán. Éppen ezért az ENSZ emberi jogi tanácsa 2012-ben Genfben létrehozott egy jelentéstevői mandátumot – ezt én kaptam meg, és 2018-ban adtam át az utódomnak. A belarusz–magyar kapcsolat javulása pedig természetesen a 2014-es tusnádfürdői beszédben meghirdetett ideálokhoz kötődik. Lukasenka rendszerének egyik állandó jelzője a világsajtóban, hogy „Európa utolsó diktatúrája”, pedig Belarusz valójában az első posztszovjet illiberális diktatúra volt – minden hasonló rendszer Lukasenka nyomdokaiban lépked, Vlagyimir Putyin Oroszországát is beleértve. Belarusz fantasztikus laboratóriuma azoknak a módszereknek, ahogyan megtartják ugyan a választást, de valójában minden demokratikus intézményt díszletté változtatnak, s persze maga a választás sem zajlik tisztességesen. Ez nem kerülhette el Orbán Viktor és Szijjártó Péter rokonszenvét sem. Az illiberális vonzódáson, az Európai Unió bosszantásán és Putyin kiszolgálásán túl szerepet játszanak a gazdasági érdekek is. Belaruszban ugyanis hatalmas üzletek köttetnek politikai szinten. Becslések szerint a gazdaságban 60–80 százalék körül van az állami részvétel, teljességgel ismeretlen a közbeszerzés, egyszóval itt nyílt sisakkal olyan a gazdasági döntéshozatal, amilyen nálunk elfátyolozva. Ennek köszönhető, hogy Szijjártó Péter – aki elsősorban külgazdasági, és csak másodsorban külügyminiszter – jóval gyakoribb vendég Minszkben, mint Orbán Viktor.
MN: Azt mondja, régóta megvan a szimpátia, de igazán látványosan csak az idén fűzték szorosra a szálakat.
HM: Ez csak Orbán látogatása miatt tűnik úgy. Amiről meg kell említeni, hogy a szokásos balfácán kampánytámogatás is volt a magyar miniszterelnök részéről, hiszen éppen a választást megelőző jogsértések idején ajándékozta meg Lukasenka propagandáját azzal, hogy az EU-ban is vannak barátai. De már a 2014-es tusnádfürdői beszéd előtt is voltak jelei a közeledésnek. Lukasenka 2012-ben, az új budapesti nagykövet kinevezése kapcsán azt mondta a belarusz állami hírügynökségnek: „Magyarország szocialista ország volt. Jó barátságban voltunk vele. Nagyon közeli kapcsolatunk volt velük. Miután beleuntak a »demokráciába« és a piacgazdaságba, kijózanodtak.” Egyébként Lukasenka ideológiája valóban nagyon hasonlít a kádári Magyarországéra. Azt üzeni a népnek, hogy Belarusz a legboldogabb sziget a boldogtalanság óceánján, alternatívája a fájdalmas orosz sokkterápiának, a nyugati karvalytőke-privatizációnak, vagy a görög eladósodási válságnak.
MN: Mondja, hogy Belarusz volt az orosz és a magyar rendszer előképe. De nem különbség, hogy utóbbi két országban mégiscsak létrejött valamiféle demokrácia a 90-es években, és abból estek vissza?
HM: Szerintem tévedés az illiberális rezsimeket valamifajta visszaesésnek láttatni. E rezsimek lényege, hogy igazodnak a demokrácia kötelezettségéhez, és ezen belül, tehát új módon szervezik meg a demokrácia elrablását. Persze a hosszas diktatórikus múlt ezt könnyebbé teszi, de mégis leginkább a demokrácia tapasztalatlansága az, ami először a hatalomrablás szabadságát hozza ki – így volt ez Nyugaton is annak idején. Heller Ágnes joggal nevezte bonapartizmusnak ezeket a demokráciaeltérítéseket, de nevezhetjük weimari típusú gyermekbetegségeknek is. Lukasenka korrupcióellenes programmal nyerte el az első elnöki mandátumát, még szabad választáson. Az 1996-os első népszavazással viszont úttörője lett a felhatalmazásos, ha úgy tetszik, alkotmányos diktatúrának. Ezt variálja minden illiberális vezető, Orbán a választásos, Putyin a népszavazásos legitimációt kedveli. Tulajdonképpen innovatív a belarusz rendszer. A szabadságjogok egy hármas szűrésen mennek keresztül. Először is minden nyilvános tevékenység állami engedélyre szorul – legyen szó a sajtó működéséről vagy a gyülekezési és az egyesülési jog gyakorlásáról. A kettes számú szűrő, hogy az engedélyt nem lehet megkapni – csak akkor, ha azt a hatóságok is akarják. Tehát nincs normatív eljárás, minden totálisan önkényes. Pártok, egyesületek, sajtótermékek tömege évek óta újra és újra beadja a kérelmét, ezeket pedig újra meg újra elutasítják. És a harmadik szűrő, ami a csúcsa a rendszernek: bűncselekménynek számít, ha valaki engedély nélkül tesz bármit is a nyilvánosságban. Amíg jelentéstevő voltam, lefokozták ugyan ezeket a bűncselekményeket ún. adminisztratív vétségekké, de a büntetés ugyanaz maradt, mint korábban, csak éppen most már az adminisztratív bírósági rendszer szabta ki a büntetéseket. Egy kisétálásért, egyszemélyes tiltakozásért vagy akár egy nemszeretem-póló nyilvános viseléséért már kétheti elzárás jár. Mi több, az is elég, ha az erről készült szelfit felnyomják az internetre – ez is engedély nélküli gyülekezés, hiszen törvény van az egyszemélyes tiltakozás – ezt „piketnek” hívják – engedélyezéséről. Két nagyobb rendőrterror között emberek ezreit zárják be „adminisztratív” két hetekre, és emiatt mondhatja Lukasenka, hogy a tüntetők jelentős részben büntetett előéletűek. Hiszen ezek priuszt maguk után vonó procedúrák, s a polgári életben is számtalan következménnyel járnak. Ily módon újra és újra minden nemzedék megtanulta, hogy tilos élni a szabad nyilvánosság lehetőségeivel.
MN: Miért pont most sikerült a tömegeknek ennyire látványosan szembeszállniuk a rendszerrel?
HM: Szerintem több oka is van, hogy a tüntetések hatásosak voltak, és komoly változást hoznak: egyrészt olyan fiatalok tüntettek, akiknek még a szülei is fiatalok – 40 és 60 év közöttiek –, s korábban maguk is elszenvedői voltak a megtorlásoknak. Azóta végbement egy IT-forradalom is, a fiatalok már az interneten élnek, és nagyon nehéz őket elzárni a külvilágtól. A vezetés próbálkozik ugyan az internet korlátozásával, de teljes egészében nem tudja megtenni. Lukasenka két évvel ezelőtt kiberbiztonsági indokokra hivatkozva elrendelte ugyan az internet lezárhatóvá tételét – amit fel is használt a választást követő napokban –, de még mindig nem sikerült az országnak egy olyan nemzeti intranetet létrehozni, ami például Kínában vagy Iránban a cenzúra alapja. Ezenkívül fontos kiemelni, hogy a koronavírussal a mostani nemzedék újraélte Csernobilt: kiderült, hogy az abszolút hatalomba vetett hit nemhogy biztonságot nem jelent, de az életüket veszélyezteti. Lukasenka a 80-as évek szovjet rendszeréhez hasonlóan először elhazudta, majd félrekezelte a válságot. Ez mélyen érintette a társadalmat: rengetegen megbetegedtek, és nem remélhettek segítséget. Az elnök ugyanis a szokásos, népieskedő pofátlanságával reagált: azt javasolta a polgároknak, hogy vodkázzanak, szaunázzanak és traktorozzanak, akkor nem esik bajuk. Végül pedig az ellenzéktől jövő legitimáció is megszűnt: korábban az ellenzék veszekedéssel és egy normális demokráciát játszó, pártok közötti versennyel maga is részt vett ugyanis a rendszerben, és legitimálta a diktatúrát. Ez most megszűnt. Szvjatlana Cihanouszkaja (Lukasenka Litvániába menekült kihívója – a szerk.) vezetésével gyakorlatilag egy új „színes forradalom” (a szovjet utódállamok demokráciapárti tüntetéseinek közkeletű elnevezése – a szerk.) kezdődött el, még ha ennek a mostaninak még találgatják is a színét és a nevét. Most már az ellenzéki választó nem tűri el, hogy a diktatúrát ellenző pártok egymás közötti belharcokkal odázzák el a rendszerváltást. A csalásba eddig alternatíva híján belenyugodtak, most kinyílt a rendszert ellenzők szeme: megértették, hogy ők vannak többségben.
MN: Belarusz tagja az EU keleti partnerség programjának, bár az európai politikai vezetés és Lukasenka között minimális az együttműködés, még a megerősített gazdasági kapcsolatok alapjául szolgáló legalacsonyabb szintű szerződést, a partnerségi és együttműködési megállapodást sem léptették érvénybe, holott ezt a felek 1995-ben írták alá. Mi a szerepe Európának abban, hogy egy ilyen elnyomó rezsim működhet közvetlenül a szomszédjában?
HM: A partnerségben Georgia, Ukrajna és Moldova idővel az EU tagja szeretne lenni, míg Azerbajdzsánnak, Örményországnak és Belarusznak nincs ilyen terve. Utóbbiak esetében azt az európai mantrát hallani, hogy egy ilyen partnerséggel hozzájárulunk a jogállamisághoz és az Európai Unióval való normális kapcsolatok kiépítéséhez. Reális geopolitikai cél, hogy ne engedjék a Szovjetunió újraépítését. De ennek nem lehet eszköze az emberi jogok kiárusítása, arról nem is beszélve, hogy a gazdasági leválasztás illuzórikus cél. A térség kulturálisan is ezer szállal kötődik Oroszországhoz. Sőt, ha Oroszországot leszámítjuk, akkor Belarusz a legoroszabb az utódállamok közül – nyelvileg és etnikailag is többségben vannak itt az oroszok –, és kialakult egy tandemgazdaság is, hiszen az olajat Oroszország adja, de Belarusz finomítja.
MN: De közben romlott a kapcsolat Putyin és Lukasenka között is.
HM: Ez részben igaz, részben színjáték. Erre látványos bizonyítékot szolgáltatott, hogy Lukasenka a tüntetések nyomán végül is Putyinhoz fordult segítségért, holott egy héttel azelőtt még a tüntetőket is azzal vádolta, hogy az orosz hatalomátvétel ügynökei. Az elmúlt években Lukasenka átvette az ellenzéke nacionalizmusát, belarusz nyelven is elkezdett szónokolni, és pro forma függetlenedni kezdett Moszkvától. Ennek az átpozicionálásnak része volt, hogy nem ismerte el a krími hódítást, és helyet adott Minszkben az Ukrajnával kapcsolatos béketárgyalásoknak. Minszk mellesleg házigazdája a Hegyi-Karabah kérdésben Örményország és Azerbajdzsán között közvetítő tárgyalásoknak is, mindezzel egyfajta európai pozícióra tett szert. De gazdaságilag, katonailag és titkosszolgálatilag is megmaradt a nagyon erős függőség. Putyin az elmúlt években rá is pörkölt a belarusz szövetségi államra, jelezte, itt lenne az ideje, hogy felgyorsuljon az Eurázsiai Gazdasági Unió integrációja, és elinduljon egyfajta forgó elnökség a Szojuzon belül. Oroszországból bármikor megdönthetnék Lukasenkát belső puccsal, de a nyomásgyakorlás a mostani helyzetben óvatos is próbál lenni, hiszen Putyin nem akar egy demokráciapárti mozgalmat sem táplálni, sem nemzeti mozgalommá változtatni, maga ellen fordítani. Éppen ezért Putyin hallgatott, és csak a kormányt szolgáló sajtón keresztül ment az üzengetés. Az orosz médiában például olyan véleményeket olvashatunk, miszerint a belarusz választást elcsalták, és itt lenne az ideje, hogy valaki a határon túlról odamenjen, és rendet tegyen.
MN: Kifejtené, hogy miért problémás Európa szerepe?
HM: Hiába figyelt fel a nemzetközi közösség 2010 után a súlyos emberi jogi sérelmekre, az EU szinte azonnal hajlandó lett volna Lukasenkának emberi jogi zöld utat adni, ha elengedi a lefogottakat. A belarusz rezsim játékában Európa nagyon is partnernek mutatkozik: Lukasenka rendre, ciklikusan bebörtönöz embereket, politikai foglyokat gyárt, majd utána kiengedi őket. Ezt Európában úgy értékelik, mintha gesztust tenne a Nyugat felé. 2016-ra az EU lényegében eltörölte a szankciókat, miközben a jelentéseimben rendre kimutattam, hogy semmi nem változott a szabadságjogok terén. Emiatt kis híján meg is szüntették a mandátumomat, de volt néhány állam az EU-ban, amelyeknek mégis fontos volt, hogy lehessen a helyzetről önmanipuláció nélkül és nyilvánosan hallani. Nagy probléma az is, hogy nehezen születnek döntések, az EU konszenzusszabálya lebénítja a külpolitikát. Az ENSZ-ben és az Európa Tanácsban az Európai Unió rendszerint közös álláspontot alakít ki emberi jogi ügyekről, Belarusz esetében viszont ezeket már határozati javaslat formájában megvétózta Orbán diplomáciája, a brüszszeli szankciókat pedig minden erővel gyengítette. Most viszont látni jelét némi változásnak. A múlt héten végre először az EU részéről is kijelentették, hogy nem fogadják el a választás eredményét – még ha odáig nem is merészkedtek el, hogy kijelentsék: Lukasenka nem tekinthető az ország elnökének. Eljutottunk arra a pontra, hogy politikai változás nélkül az EU és Belarusz kapcsolata már nem javulhat. Most minden azon múlik, hogy leáll-e a népi tiltakozás. Erre vár Putyin, Orbán és Lukasenka, és ezt vizslatja az Európai Unió is. Én azt gondolom, hogy nem fog leállni a mozgalom. Ez a forradalom folytatódni fog. A sztrájkolók és a tüntetők békés rendszerváltást követelnek, ennél lejjebb nem fogják adni. Tehát virtuálisan vége van a rendszernek, az eddig megszokott hatalomgyakorlás már nem vihető tovább.
