Nagy nehezen megszületett a nyári elnökválasztás eredménye, de a helyzet távolról sem konszolidálódott. A megosztott latin-amerikai országban maga a kormányalakítás lesz az új államfő első erőpróbája. Nem kizárt, hogy a politika továbbra is az utcán marad.
*
Több mint két hónappal a júliusi urnazárás után a múlt héten megfellebbezhetetlenül döntött a Szövetségi Választási Bíróság: az elnökválasztás győztese a jobboldali Nemzeti Akciópárt (NAP) jelöltje, Felipe Calderón. Baloldali ellenfele, López Obrador (Demokratikus Forradalmi Párt - DFP) azonban választási csalásokra hivatkozva továbbra sem fogadja el az eredményt, és arra készül, hogy a hétvégi nemzeti ünnepen széles körű polgári engedetlenségi mozgalmat hirdet. Követői továbbra is a szavazatok teljes körű újraszámlálását követelik - "választókerületről választókerületre, szavazatról szavazatra" -, miután az elmúlt két hónap folyamán először tömeggyűléseken, majd a főváros központjában látványos sátorvárossá formálódott, állandósult ülősztrájkkal jelezték és jelzik mindmáig: nem törődnek bele a vereségbe. Szerintük maga a demokrácia volna a vesztes, ha Calderónt december elsején végül valóban beiktatnák - márpedig ez elkerülhetetlennek tűnik. Az ellentábor szerint természetesen
éppen ez a konokság
veszélyezteti a demokráciát - Obrador középosztálybeli és értelmiségi szavazói között is, akik a legszegényebbek helyzetén javító ígéretei miatt álltak mellé, sokan vannak, akiket már elidegenített tőle radikális engesztelhetetlensége. Tény, hogy mindössze félszázaléknyi szavazat döntött a versengésükben, amelyet az Intézményes Forradalmi Párt (IFP) színeiben harmadik helyen befutó Roberto Madrazo nem befolyásolt számottevően. Tény az is, hogy az időközben elrendelt 9 százalékos újraszámlálás négyezer szavazatnyival tovább szűkítette ezt a különbséget, de ez kevésnek bizonyult a teljes újraszámlálás elrendeléséhez. Tény továbbá, hogy a nemzetközi megfigyelők nem tapasztaltak semmiféle választási visszásságot.
A százmilliós országot hét évtizeden át kormányozta az IFP, amelyet - a neve se áll jól - bizton minősíthetünk állampártnak. A nyolcvanas évek második felétől fokozatosan újult meg egy új, szabadpiaci szemléletű technokrata generáció térfoglalásával, amely azonban csak 2000-ben jutott el odáig, hogy miután fokozatosan fellazult politikai-gazdasági és hadseregbeli egyeduralma, felhagyjon a választási eredmények aggálytalan manipulálásával. Ekkor Vicente Fox, a NAP jelöltje személyében végre ellenzéki politikus - jobban mondva topmenedzser - nyerte meg az elnökválasztást. A gazdasági mutatók tekintetében az elmúlt hat év nem sok kedvező változást hozott, a tervezett reformok jórészt papíron maradtak - nem Fox hibájából, hanem mert a parlament sorra és válogatás nélkül dobta vissza az előterjesztéseit. A legsúlyosabb probléma azonban az, hogy országos szinten csökkent ugyan néhány százalékkal, de még mindig 18 - vidéken 28 - százalék a létminimum alatt élők aránya. A vidék esetében a baloldali álláspont szerint döntő szerepe van ebben az ország részvételének a NAFTA-ban (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Szövetség), és a helyzeten a - nem elhanyagolható eredményeket felmutató - segélyprogramok csak enyhíteni tudnak, megnyugtató megoldást egyelőre nem kínálnak. Érthető hát, hogy a mexikóiak tömegesen keresik a megélhetésüket az Egyesült Államokban, ami mindenképpen megterheli a kétoldalú kapcsolatokat.
Vicente Fox hatévi országlásának mérlege tehát legalábbis ellentmondásos, bár a javára írandó, hogy kihozta Mexikót abból az állandósult csődközeli állapotból, amelyben korábban vergődött a gazdaság politikai befolyásoltsága következtében.
Július másodikán parlamenti választások is voltak az országban, amelyek a bal- és jobboldal pozícióit egyaránt javították - az IFP rovására. Főleg a NAP tudta növelni mandátumai számát, abszolút többséget azonban nem tudott szerezni, így Calderónnak más pártokkal - legalábbis részleges - egyet-értésben kell kormányoznia. Fox tapasztalatai nem sok jót ígérnek ebből a szempontból, hiszen az IFP keresztbe tett neki, ahol csak tudott. Mostani rossz választási szereplésük azonban némi alázatra sarkallhatja a mexikói politikai élet valamikori urainak szárnyszegett utódait.
A baloldal felől nézve az IFP és a NAP között nincsenek erőteljes választóvonalak: a régi (belső) és az új (külső, globális elkötelezettségű) elnyomók
a szegény nép ellen
szövetkeztek, és a múltban megszokott módon, csalással is maguknál akarják tartani a hatalmat. A DFP képviselői szeptember elsején a törvényhozásban megakadályozták, hogy Vicente Fox megtartsa utolsó helyzetértékelő beszédét, amelyet végül a televízióban mondott el. Ezt akár az állandósuló káosz jeleként is értékelhetnénk, amivel szemben csak az a kérdés áll, hogy mennyi szufla van még López Obrador protesztmozgalmában. A mexikóvárosi megmozdulások szervezését megkönnyítette, hogy korábban ő maga volt a főváros polgármestere, és a városházán változatlanul a DFP az úr. A már említett szeptember 16-i erőpróba kijelölheti a további események menetét: Fox elnök elállhat attól, hogy a baloldali tiltakozók által elfoglalt téren mondja el a szokásos ünnepi köszöntőt - a hadsereg viszont ragaszkodik az ugyanitt rendezendő díszszemléhez. Kérdés, mit akarnak a tüntetők, és mit mond majd López Obrador. (Meglehet, államfőnek nyilvánítja magát, ahonnan nem lesz könnyű visszahátrálnia a józan hétköznapokba.) A parlamentet biztonsági kordon védi, a rohamrendőrök bevetésre készen. Kisebb csetepaték eddig is voltak, megsuhant egy-egy gumibot, könnygáz is fehérlett. Ám a helyzet végül is Calderónnak kedvez: ha továbbra is békülékenységet, tárgyalókészséget mutat, kifoghatja a szelet a baloldal feszülni kész vitorláiból, és kezdődhet az érdemi munka. Van feladat bőven.
