Idén tavasszal lesz tíz éve, hogy Zágrábban nagy nemzetközi csúcsot rendeztek, amelyen az európai vezetők első ízben villantották fel az uniós tagság perspektíváját az etnikai háborúkból és tekintélyelvű rendszerekből éppen csak kigázoló nyugat-balkáni országoknak. Alig egy évvel korábban, 1999 júniusában értek véget a NATO légitámadásai Kis-Jugoszlávia ellen, Kosovóban még füstölögtek a romok, Szerbiában a hidak helyén acél- és betoncsonkok konyultak a Dunába. Alig nyolc év leforgása alatt a kosovói volt a negyedik háborús konfliktus a Balkánon, és Nyugat-Európa egyikből sem bírt kimaradni. Az egyikben csak békeközvetítőként, a másodikban és harmadikban komoly presztízs- és emberveszteséget szenvedő békefenntartóként, a negyedikben pedig már harcoló félként lépett fel - s mindez cseppet sem volt az ínyére. Az ezredfordulóra az lett az uralkodó bölcsesség a nyugati fővárosokban, hogy átfogó, tartós politikai rendezés nélkül a Nyugat-Balkán állandó konfliktusforrás marad, amitől az unió nem tudja magát távol tartani. Ezt az analízist támasztották alá az akkori háborús utórezgések is: a dél-szerbiai Presevo-völgyben meg az Észak- és Nyugat-Macedóniában kitört albán szeparatista harcok.
Tíz munkás év
Ráadásul az unió a maga részéről ekkor már készen is állt a koherens politika kidolgozására. Lezárultak a 90-es évek nagy intézményi és koncepcionális átalakításai, Javier Solana külügyi főképviselő beiktatása után pedig lassan beüzemelt a közös kül- és biztonságpolitika intézményrendszere. Az EU biztonságpolitikusai úgy gondolkodtak, hogy a Nyugat-Balkánt nem lehet fegyverrel (hard power) pacifikálni, ehhez az EU politikai befolyása (soft power), az integrációs perspektíva szükséges, amely Közép-Európa esetében már bizonyította stabilizáló hatását.
E grandiózus, optimista megközelítésnek kedvezett, hogy 2000 első felében számos pozitív fejlemény látszott kibontakozni a Balkánon. Az integrációs csalogatás fő címzettje Horvátország volt, ahol Franjo Tudjman tízéves autokrata uralma után, 2000 elején kevésbé nacionalista, eurokonformabb politikai erők jutottak hatalomra. Szerbia is választásra készülődött, s élt a remény, hogy az egyesült ellenzék kibillentheti hatalmából Slobodan Milosevic elnököt. Sőt, még Boszniában is jobbra fordultak a dolgok. A nemzetközi közösség fegyverrel, pénzzel és politikai diktátumokkal a 90-es évek végére életet tudott lehelni a daytoni békefolyamatba. Közös állami intézményeket állítottak fel a háború alatt három részre szakadt országban, közös valutát vezettek be ott, ahol nemrégen még négyféle pénz volt forgalomban, egységes útlevelet és rendszámot bocsátottak ki.
Most, tíz évvel később visszatekintve e kezdeményezés egyáltalán nem tűnik meddőnek. Horvátország idén a csatlakozási tárgyalások célegyenesébe ért, év végére akár le is zárhatja az összes fejezetet, és 2012 elejére reális esélye nyílik a teljes jogú tagság elnyerésére. Macedónia már több mint négy éve tagjelölti státuszt kapott, s a csatlakozási tárgyalásokat csak azért nem tudja megkezdeni, mert vitája Görögországgal az ország elnevezéséről nem jutott nyugvópontra. További három állam (Szerbia, Albánia, Montenegró) már benyújtotta tagsági kérelmét - egy-két éven belül ők is tagjelölti státuszt kapnak, amit a csatlakozási tárgyalások követnek. Még a lenézett és nemzetközi felügyelet alatt álló Bosznia-Hercegovina is aláírt stabilitási és társulási megállapodással bír, melynek tagállami ratifikációja szépen halad előre. A legtöbb gondot Kosovo okozza, nem utolsósorban azért, mert öt tagállam (Spanyolország, Görögország, Ciprus, Szlovákia, Románia) a mai napig nem ismerte el a függetlenségét. A tavalyi svéd elnökség alatt fel is merült, hogy Kosovót ki kellene hagyni az integrációs folyamatból, de a bizottság őszi jelentése ezzel ellentétes álláspontot foglalt el, és Európa legfiatalabb országának is belengette a tagságot - egy távolabbi időpontban.
Az integrációt támogató korábbi biztonságpolitikai megfontolások mellé mostanra józan gazdasági érdekek is társultak. Olasz, német, osztrák és görög cégek jelentős befektetéseket hajtottak végre a Nyugat-Balkánon: a FIAT a szerbiai autóiparba ruházott be (Kragujevac), a görög Hellenic Petroleum megvette a macedóniai OKTA finomítót, az osztrák bankok (Raiffeisen, Volksbank, Hypo-Adria) az egész térségre kiterjedő hálózatot építettek ki. Az új tagállamok közül Szlovénia és Magyarország áll az élen a balkáni tőkekivitelben. Szlovénia elsősorban a kereskedelmi és biztosítási szektorban (Merkator, Triglav) van jelen, de a ljubljanai befektetési és nyugdíjalapok portfóliója tele van nyugat-balkáni cégek részvényeivel, ami miatt a régió jövője a szlovén átlagpolgár számára sem közömbös. Magyarországról elsősorban a nagy cégek (Mol, OTP, Magyar Telekom) érdekeltek ezekben az országokban, de csinos aktívumra tesz szert a magyar külkereskedelem is.
Hogy ott is lehessen keresni!
A teljes integráció leghangosabb támogatói éppen ebből a körből kerülnek ki. Athén a görög elnökség alatt (2003) tető alá hozta a theszaloníki nyilatkozatot, amely megerősítette, hogy a térség államai előtt nyitva az uniós tagság. Idén január végén pedig közös levelet fogalmazott meg Ausztriával a bizottsághoz arról, hogy a térség integrálása az EU-ba kiemelt célkitűzés kell maradjon. Athén pár hónapja 2014-et, az I. világháború kirobbanásának 100. évfordulóját jelölte meg a szimbolikus dátumnak, amikor pontot lehetne tenni a Balkán uniós csatlakozására. Ebbéli igyekezetük persze távolról sem önzetlen: a következő görög elnökség épp 2014 első felére esik, Hellász bajnokai tehát nemcsak a balkáni országok kezébe nyomnának európai menetlevelet ekkor, de saját fejükre is csinos koronát helyeznének. Eme dicséretes iparkodás szépséghibája, hogy éppen ők blokkolják legelszántabban a szomszédos Macedónia csatlakozási tárgyalásait. A névvita immár két évtizedes, s bár a görögök sokáig egy jottányit sem engedtek abból, hogy a Macedónia név (és Nagy Sándor öröksége) csak őket illeti, ma már az Észak-Macedónia elnevezéssel talán kibékülnének.
Nyolc tagállam 2009-ben közös levélben hívta fel a figyelmet arra a lehetetlen állapotra, hogy míg a Nyugat-Balkán polgárait Brüsszel hangzatos szólamokkal tömi, addig ugyane polgároknak egy egyszerű utazáshoz lélekölő, drága és időigényes vízumprocedúrán kell átesniük. Emiatt a térség fiatalságának jelentős része egyáltalán nem utazik, vagy legalábbis nem az unióba. Néhány nyugati belügyminisztériumi vezető a vízumliberalizáció ötletére gengszterek, terroristák és illegális munkavállalók hadát vizionálta saját országában, de aztán meghajoltak az érvek súlya alatt. Hisz a gengszterek már régen megérkeztek, a terroristák nem a Balkánról jönnek, és az meg mindenkinek jobb, ha a Nyugat-Balkán ifjúsága Európában, és nem Moszkvában vagy Teheránban okosodik. Ennek nyomán Szerbia, Macedónia és Montenegró biometrikus útlevéllel rendelkező polgárai 2010. január 1-jétől már vízummentesen utaznak az EU-ba; Bosznia-Hercegovina és Albánia még várólistás, de az engedményhez jutás az ő esetükben is csak idő kérdése.
Akadályok persze még maradtak a nyugat-balkáni államok útjában. A legjobban Horvátország áll, de az még számára sem elég, hogy legalább átmenetileg rendezte vitáját Szlovéniával a tengeri kijárat kérdése körül: most a 23., az igazságügyről szóló fejezet lezárásához kell csiszolnia együttműködésén a hágai törvényszékkel. Tény, hogy a nemzeti hősként tisztelt Ante Gotovina tábornokot elfogták, és kiadták Hágának, ám Zágrábnak most a tábornok által vezetett 1995-ös krajinai Vihar hadművelet tüzérségi naplóit kellene megküldenie (melyekből kiderülhet, hogy a horvát tüzérek vajon szándékosan lőttek-e szerb polgári célpontokra, vagy csak elszámították magukat). Szerbia továbblépése ugyancsak a háborús bűnökkel függ össze. Lehet, hogy a hollandok beadják a derekukat, és a stabilitási és társulási megállapodás ratifikálása még megkezdődhet Mladic tábornok elfogása nélkül, de Belgrád a kiadatást akkor sem úszhatja meg. Albánia jelenleg a bizottsági kérdőív megválaszolásával birkózik heroikusan, de ez csak a kisebbik gondja. Sokkal kényelmetlenebb, hogy az ellenzék nem hajlandó elismerni a tavaly nyári választások eredményét, és hónapokig bojkottálta a parlamenti munkát: ez pedig felettébb kínos eset, ha egy ország épp a demokratikus klub küszöbén toporog.
Bosznia-Hercegovina gondjai ennél is súlyosabbak. Az 1995-ös daytoni békeszerződés afféle protektorátust hozott létre az országban, melynek fő szerve, a nemzetközi Főmegbízotti Hivatal még mindig olyan döntéseket hoz, amelyek más országokban a szabadon választott népképviselők kizárólagos jogkörébe tartoznának. A bizottság és az Európai Tanács jelezte, hogy korlátozott szuverenitású országokat nem szívesen látna tagjelöltként. A Főmegbízotti Hivatalt tehát be kellene zárni ahhoz, hogy az ország beadhassa tagfelvételi kérelmét - miközben az Egyesült Államok és néhány EU-tagállam ezt még nem tartja időszerűnek, s egy nagyszabású alkotmányreformot sürgetne előtte. Erről azonban a három nemzeti közösség sehogyan sem tud egyezségre jutni. Kosovóban még cifrább a helyzet, hiszen ott egy olyan nemzetközi misszió (EULEX) tevékenykedik, amely még a jogállami alapok lerakásában hivatott segédkezni. Az egykori szerbiai tartomány csatlakozását a görögök által megpendített időpontban azonban senki sem gondolja komolyan.
S hogy a többiek mikor nyerhetnek bebocsátást?
A dilemma világos.
Ha az unió döntéshozói a régió stabilitását és az EU délkeleti határainak pacifikálását tekintik prioritásnak, akkor egy politikai döntéssel akár már 2014-ben bevonhatják az egész térséget. E 20-25 millió lakosú országcsoport szanálása közel sem lenne olyan megterhelő az egész unió számára, mint Kelet-Németországé volt az NSZK-nak, és anyagi következményei messze elmaradnának a török csatlakozás terhei mögött.
Ha viszont nincs ilyen szándék - és jelenleg nem sok jel utal arra, hogy lenne -, akkor marad a nehezebb út. A teljesítmény szerinti egyenkénti tagfelvétel, amely 2020-ig biztos elhúzódik - de legalább többé-kevésbé felkészült országokkal bővülne az európai államszövetség.
