„Haradinaj egy kutya, amely megízlelte az emberi hús ízét, meg kell büntetni, hogy ne habozzon tovább a veszett szája.” Ez az államférfiúi eszmefuttatás Tomislav Nikolić kifutó szerb államelnök fejéből pattant ki, és vált aztán közkinccsé. Ramush Haradinaj, a Koszovó Jövőjéért Szövetség (AAK) vezetője, egykori koszovói miniszterelnök ugyanis azt találta mondani, hogy „ha Szerbia alkotmányában továbbra is szerepelni fog Koszovó és Metohija, akkor Koszovónak a reciprocitás elve alapján kell válaszolnia, és Szerbia egyharmadát beletennie a saját alkotmányába”.
A kétoldalú szívélyességhez hozzájárult az is, hogy Haradinajt, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) egyik volt vezetőjét a francia hatóságok többheti fogva tartás után végül mégsem adták ki Szerbiának. A valamikori gerillavezért Belgrád háborús bűnökkel vádolja, jóllehet a délszláv háborús bűnökben illetékes Hágai Törvényszék egyszer már felmentette őt. (Lásd cikkünket: Bűnök, amik voltak, Magyar Narancs, 2017. január 19.) A szerb vezetőket annyira azért nem viselte meg ez a döntés, hiszen ismét ki lehetett játszani az albán kártyát. Amikor éppen belpolitikai válság van, jöhet az adu ász, vagyis a nemzeti pánikkeltés a tornyosuló Nagy-Albánia miatt.
Miután Aleksandar Vučićot regnáló miniszterelnökként államfőnek választották (lásd: A mi Ácónk, Magyar Narancs, 2017. március 30.), s már épp azt gondolta, más dolga sincs, mint kiválasztania (mint pártelnöknek) utódját a kormányfői posztra, váratlanul tüntetéssorozat zúdult rá. Főleg fiatalok tiltakoznak a diktatúra és a választási csalások ellen, s bár a résztvevők száma fogyatkozik, mindez mégis rontott a róla alkotott összképen, amely eddig azt sugallta: Vučić a balkáni stabilitás letéteményese. Taktikusan nem reagált a tüntetésekre – nem követte például Slobodan Milošević példáját, aki a régi szép békeidőkben tankokat vezényelt Belgrád belvárosába –, de valamit azért tennie kellett. A francia hatóságok döntése után ki is tört a szerb–francia diplomáciai háború. Még ha kissé egyoldalúan is, a franciák ugyanis a rájuk oly jellemző flegmával vették tudomásul, hogy Belgrád kis híján hadat üzent nekik. Vučić visszarendelte nagykövetét Párizsból, a szerb elöljárók hetekig nem utazhattak hivatalos útra a hazát rútul orcán csapó Franciaországba. A pesszimistábbak már a franciák tiszteletére emelt I. világháborús emlékművet is féltették, de szerencsére a dolgok nem fajultak el ennyire.
Viszont a riogatás Nagy-Albániával, s a sűrű szövésű albánozás (ezúttal franciás körettel) megint bejött. Ki törődik immár a Vučić-ellenes tüntetésekkel?
Pristina vagy Tirana
Nem mintha Nagy-Albánia gondolata idegen lenne az albánok körében, ők is be szokták vetni, ha nem is nagy meggyőződéssel, a „minden albán egy hazába!” csatakiáltást. Különösen, ha úgy érzik, hogy akadozik az egyezkedés a Nyugattal, vagy amikor belpolitikai válság tör ki. Márpedig a minap Pristinában (is) kormányt döntöttek. Az eddig regnáló Koszovói Demokratikus Ligát (LDK) és miniszterelnökét, Isa Mustafát koalíciós partnere, a Koszovói Demokrata Párt (PDK) buktatta meg a parlamentben. Az LDK egyik alapítója Ibrahim Rugova író volt, a békés ellenállás 80-as évekbeli apostola, majd a függetlenedő tartomány első államelnöke. Az UÇK – majd a belőle kinőtt politikai pártok – Rugovát és az LDK-t túlzott puhasággal vádolták, s azzal, hogy lepaktál Belgráddal. A koszovói politika törésvonalait mind a mai napig a volt gerillavezérek konfliktusai határozzák meg: ám sem a volt mérsékeltek, sem az egykori radikálisok nem dicsekedhetnek azzal, hogy nevükhöz nem fűződik korrupció, rosszabb esetben fegyver- vagy kábítószer-csempészet. A mostani kormánybuktatás mögött mégis Isa Mustafa „engedékenysége” játszhatta a legnagyobb szerepet. Miniszterelnökként tárgyalásokba bocsátkozott Szerbiával (igaz, megtette ezt fő ellenlábasa, Hashim Thaçi államfő is, de ő érinthetetlen), és abba is beleegyezett volna, hogy Montenegróval megvonják a vitatott végső határvonalakat. Ez utóbbit szabta az Európai Unió feltételként a koszovói polgárokra rótt vízumkényszer eltörlésére. De mit számít a vízum, ha a hazát és a nemzetet kell védeni? A június 11-i soron kívüli választás kampányában pedig jöhet a duzzadó nemzeti tudat, jöhet Nagy-Albánia fantomja, s az elnyomott macedóniai, szerbiai, montenegrói, görögországi nemzetrészekért bemutatott aggódás. Szaporodnak is az efféle nyilatkozatok a koszovói államfőtől kezdve az albán miniszterelnökig (Tirana is köszöni: ott is kormányválság van). Pedig komolyan ezt egyikük sem gondolhatja. Albánia biztosan nem, hiszen egy ilyen egyesülés legnagyobb kárvallottja lenne. Pristina nemzetközi pozíciója, főleg az Egyesült Államok úgyszólván feltétlen támogatása arra jogosítaná fel a koszovóiakat, hogy a nemzet új centruma az ő fővárosuk legyen. Nagy-Albánia valójában senkinek nem szívügye, bárki is veszi elő, főleg választások idején, az ingujjából.
Macedónia
Látszatra az albán kérdés feszíti Macedóniát is – mely egyes forrófejű bajkeverők szerint egyenesen a szétesés szélére sodródott. Pedig csak arról van szó, hogy Nikola Gruevszki lemondatott jobboldali miniszterelnök velejéig korrupt garnitúrája semmi áron nem akarja kiengedni a kezéből a hatalmat, mert az a bíróság elé állítás veszélyével fenyegeti őket. A történet még 2015 májusában kezdődött, amikor az akkor már nyolcadik éve kormányzó Gruevszki-pártot (Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja, azaz VMRO-DPMNE) a titkosszolgálat önállósuló részének segítségével korrupciós és lehallgatási ügyekben leplezte le az ellenzék. Nem kell valami nagy dologra gondolni: az alig kétmilliós országban csak 20 ezer személyt poloskáztak be. Új választást hosszas huzavona és az unió nem kevés közvetítői erőfeszítései után 2016 decemberében tartottak, s ezt Gruevszki mindenek ellenére megnyerte: de 51 mandátumával kormányt már nem tudott alakítani. Az eddig vele kormányzó macedóniai albán pártok ugyanis hátat fordítottak neki, s összefogtak az ősellenség szociáldemokrata Zoran Zaevvel. (Macedóniáról lásd korábbi cikkünket: Talpig feketében, Magyar Narancs, 2017. március 9.).
Gruevszkiék bábelnöke, Gyorge Ivanov azonban egyértelmű alkotmányos kötelezettsége dacára sem akart mandátumot adni a Zaev vezette koalíciós többségnek, s arra hivatkozott, hogy az albán partnereknek tett engedmények a macedón nemzeti állam létét veszélyeztetik. Amikor az elnök, az ugyancsak VMRO-s Trajko Veljanovszki exházelnök és Gruevszki öt hónapos obstrukcióját megelégelve április 27-én este a parlamenti többség ki akarta nevezni Thalat Xhaferit, az egyik albán párt vezetőjét házelnöknek, Gruevszki verőemberei behatoltak a parlamentbe, és az ugyancsak VMRO-sított rendőrség asszisztálásával fizikailag bántalmazták Zoran Zaevet és több társát: az egyik felvételen konkrétan a megölésére biztatják egymást. Feltétlenül említésre méltó, hogy most azok óvják az albánoktól a nemzetet, akik évekig gond nélkül kormányoztak velük koalícióban: Xhaferi egy korábbi Gruevszki-kormányban volt védelmi miniszter, s Gruevszki – helyesen – az ország egyharmadát kitevő albán kisebbség nyelvi jogait sem korlátozta túlságosan. Ugyanakkor a szocdemek és az albán pártok közti mostani szövetség egyik alapfeltétele annak a különleges ügyészségnek a felállítása volt, amely nyugati segítséggel a Gruevszki-kormány korrupciós track recordját vizsgálná.
Aggódó tekintetedet Moszkvára vesd
A puccs a Szobranjében végül meghiúsult, a merénylők közül jó párat már elkaptak, s a helyzet csillapszik – nem függetlenül az unió és a NATO erőfeszítéseitől. Az EU (elsősorban Németország) szerepe világos: a jövőbeni csatlakozás reményét próbálja életben tartani ezekben a volt jugoszláv köztársaságokban. Még azt is elnézi például Aleksandar Vučić szerb kormányfő/elnöknek, hogy lábbal tiporja a sajtó- és szólásszabadságot. Csak maradjon meg a „balkáni stabilitás letéteményesének”, a médiája addig zavartalanul sorosozhat. Más a helyzet Macedóniában, ahol az EU egyértelműen a parlamenti többséggel rendelkező koalíció kormányra lépését követeli. Az amerikai Balkán-politika sem mutat irányváltást Trump beiktatása óta, Belgrád és részben Szkopje nagy csalódására. Koszovó függetlensége, úgy tűnik, továbbra is prioritás a Balkánon, akárcsak Clintonék idejében; s a nyugati szövetségesek épp a napokban tesznek szert egy újabb barátra, amikor Montenegró a NATO tagja lesz. A macedóniai események, a polgárháborús helyzet eszkalációja mögött éppenséggel nem nehéz az emiatt revansot és persze szilárd partnert kereső Moszkvát felfedezni. (A Kreml a leendő NATO-tagállamban még egy sikertelen puccsot is szervezett a legutóbbi választások előestéjén.) Macedónia mindeddig nem játszott komolyabb szerepet az orosz külpolitikában, most viszont a moszkvai kormány teljes mellszélességgel Gruevszkiék mellett állt ki. (Szerbia mellett azért nem kell, mert Belgrád minden héten hűségesküt tesz a Nagy Testvérnek, annak ellenére, hogy már másfél évtizede eurómilliárdokat kap az EU-tól. Moszkvától meg egy fityinget sem, legfeljebb kivénhedt MiG-eket.) Az pedig már a mi bajunk, hogy a magyar Balkán-politika kísértetiesen leköveti az oroszt. A magyar kormányok Slobodan Milošević bukása óta úgy igyekeztek jó viszonyt tartani a demokratikus Belgráddal, hogy támogatták Koszovó függetlenségét. Most viszont a magyar külügyminiszter Gruevszki és Vučić mellett vett részt a macedón és a szerb választási kampányban. Szerbia esetében még mondhatjuk azt, hogy Budapest igazodik az EU struccpolitikájához. Arra azonban aligha találnánk jóhiszemű magyarázatot, hogy Budapest miért hagyja el ezt az immár több évtizedes jó hagyományt az albánok rovására polgárháborús etnikai konfliktust szító, s az unió haragját is kivívó Nikola Gruevszki kedvéért.
