Külpol

A szeptember 21-én megtartott bosznia-hercegovinai helyhatósági választások az elűzötteket - összesen vagy két és fél millió fő - voltak hivatva visszahelyezni jogaikba. Az EBESZ által kidolgozott szabályok értelmében ugyanis a menekültek eredeti és mostani lakhelyeik szerint is szavazhattak. Sok településen így kettős hatalom jött létre: a betelepültek által gyakorolt tényleges mellett egy csak papíron létező is, amelyet az elűzöttek választottak meg. Így történt ez Drvarban, abban a nyugat-boszniai kisvárosban is, ahonnan az EBESZ magyar megfigyelője küldte tudósítását a Magyar Narancsnak.

Ha a voksukra nem is, a cigányokra azért még fontos szerep várhat a választásokon. Kovászai lehetnek a helyi közösségeknek, ellenükben pártállástól függetlenül felsorakoztathatók a népek; bármely bizonytalan jövőjű polgármesternek csak meg kell pendítenie, hogy gond van a cigányokkal, és újraválasztási esélyei az egekbe ugranak. Két dologra kell csak ügyelnie. Ne bonyolódjon nagyon bele, elégedjen meg az egyszer már világméretekben bizonyított genetikai érvekkel, cigánynak vérét, tele sötét hajlamokkal, mindenki el tudja képzelni. Ha úgy érzi, hogy a helyi adottságok megengedik, és ő sem zavarodik bele, akkor mutatkozhat kicsit felvilágosultabbnak is: a kultúra általi meghatározottság gondolata a kollektív jogok és a kisebbségi önkormányzatiság világában abszolút szalonképes, mégis mindenki tudni fogja, hogy arról a kutyáról beszél, amelyikből sose lesz szalonna. De ami elég egy kocsmában, kevés lehet a választási győzelemhez. Azért meg is kell harcolni, vívni a rábízott közösségért, bátran képviselni helyi érdeket akár az országos sajtóban is. Sajnos a cigány erre a szerepre már alkalmatlan, ha csatára kerül a sor, elsunnyog, inkább külön ballag, elköltözik a városból, nem komoly ellenfél. Nem úgy az emberjogi harcosok, azok direkt ezért kapják a pénzüket. Itt van például az ombucman, egyáltalán, micsoda név az, hogy ombucman, meg hogy intézmény, amikor egyszerű cigánybérenc. De most megkapta, végre a pofájába merte vágni valaki, hogy coki neked jogi nyavalygás, egy a valóság, és azt mi lakjuk.

A lengyelek a vasárnapi parlamenti választásokon legelőször is a padlóra küldték a Waldemar Pawlak vezette Parasztpártot (6,9 százalék), amivel megszabadultak a posztkommunista-parasztpárti koalíciótól, kizárva e rossz emlékű házasságnak még az elméleti lehetőségét is. Aztán a választás formális győzelmét a Szolidaritás Választási Akciónak (AWS, 32,8 százalék) juttatva adtak egy jókora maflást a Demokratikus Baloldali Szövetségnek (SLD, 26,6 százalék) is, amelyet azonban 1993-hoz képest csaknem 6 százalékkal meg is jutalmaztak; azzal pedig, hogy a Szabadság Uniót (14,6 százalék) komoly középpárttá emelték, két legyet is ütöttek egy csapásra: egyrészt nem engedték, hogy a politikai inga túlságosan jobbra lendüljön, másrészt biztosították azt, hogy Leszek Balcerowiczból, a sokkterápia atyjából előbb vagy utóbb miniszterelnök legyen.

Szeptember elején Magyarországon járt Süleyman Demirel, a török köztársaság elnöke. Ha programját valószínűleg sokkal előbb rögzítették is, útja jól illeszkedett a török diplomácia legújabb offenzívájába. A hazájában kiemelkedően népszerű politikus, akit az utca embere csak Baba (Apa) néven emleget odahaza, nem tétlenkedett Magyarországon. A szabadkereskedelmi egyezmény aláírásán és számos jelképes protokolláris rendezvényen túl az elnök szót kapott az Országházban is. A lényeg: Törökország örömmel üdvözli Magyarország NATO-felvételét. Nem fenyeget immár a török vétó veszélye.

Franciaország és afrikai holdudvara között évek óta feszül, romlik a viszony, és amikor Alain Richard francia védelmi miniszter hosszas diplomáciai előkészületek után augusztus végén a Közép-afrikai Köztársaságban bejelentette, hogy távoznak az országból a francia katonák, ezzel jelképesen is lezárt egy nehézkes, halódó élettársi kapcsolatot.

A jó öreg európai ruhásszekrényekből egymás után potyognak ki a csontvázak. Pár éve Belgium került reflektorfénybe a gyermeklányokat megrontó és megerőszakoló, gyilkosságtól sem visszariadó pedofil bandák lebukása kapcsán. Tavaly kelt híre először, hogy Svájc amolyan "pénzmosoda" szerepét játszotta egykori náci vezérek vagyonának átmentésében, idén tavasszal pedig az "alvó számlák" kapcsán vetődött árnyék az alpesi köztársaságra. Augusztus végén újabb botrány verte föl Svájc csöndjét, ám ennek hullámai elérték Ausztriát és több skandináv államot is.

Agnes Gonxha Bojaxhiu, egy vallásos macedóniai albán család leánya 1928-ban, tizennyolc évesen Indiába érkezik, ahol európai rendjének öltözékét húsz évvel később kékkel szegélyezett fehér szárira váltja. 1950-ben a Vatikán húzódozását legyűrve új irgalmas kongregációt alapít, amely otthont nyújt Kalkutta nyomorultjainak, elhagyatottjainak és haldoklóinak. Az Irgalom Misszionáriusai ma mintegy négyezren mintegy hatszáz intézményben gondoskodnak azokról, akik magukról gondoskodni már képtelenek, a világ szinte valamennyi országában.

Hivatalosan 98, szemtanúk szerint két-háromszáz embert mészároltak le egy éjszakán az algériai főváros közelében. Az egyre gyakoribb és egyre pusztítóbb terrorakcióknak ez volt a legtöbb áldozatot követelő rekordja; de a pontos számok már nem is érdekesek, mert a lefojtott polgárháború - túlnyomórészt civil - áldozatainak száma öt év alatt a hatvanezres nagyságrend magasságában mozog.

Az 1995. novemberi elnökválasztás arról árulkodott, hogy Lengyelország - politikai értelemben legalábbis - a felinél kettérepedt: majdnem annyian szavaztak az antikommunista keresztes vitézt alakító Lech Walesára, mint a minden közép-európai reformkommunista álmait megtestesítő Aleksander Kwasniewskire. A parlamenti választások előtti politikai helyzetet éppenséggel értelmezhetjük úgy is, mint ennek a megosztottságnak a folytatódását: a posztkommunista baloldal szembenállását a keresztény-nemzeti jobboldallal, középen a kicsiny liberálisokkal (akik ott nem kormányoztak együtt a volt kommunistákkal) és a pici parasztocskákkal (akik viszont igen). Mintha Orbán Viktor álmodta volna az egészet, viccen kívül.

Magyarországon leginkább a határőrök meg a vámosok tudhatják, hogy a japán úti okmányokban van egy passzus, miszerint az adott dokumentum érvényes a világ valamennyi országára és területére, "kivéve Észak-Koreát". A japán-(észak)-koreai kapcsolatok hagyományosan feszültek, ami az őstörténeti és az eredetmítoszokat körüllengő frusztrációk mellett leginkább a koreai félsziget 1910-es japán megszállására és 1945-ig tartó gyarmatosítására, illetve a Japánban élő koreaiak hátrányos megkülönböztetésére vezethető vissza.

Július elején véresen levert tüntetések, most pedig, másfél hónappal később, gyújtogatások, gyilkosságok jelzik: az év végén esedékes választások előtt a kelet-afrikai ország annyira feltöltődött feszültségekkel, hogy a jövő bizonytalanabb, mint valaha; az adottságok és a két évtizeddel ezelőttről örökölt lehetőségek nem mutatnak semmiféle kibontakozás felé.

"Negyven éven át dolgoztunk, hogy országainkat a jelenlegi szintre emeljük, s akkor egyszer csak idejön valaki pár milliárd dollárral, és két hét leforgása alatt szinte mindent tönkretesz" - háborgott július végén Malajzia miniszterelnöke, a már-már diktátor hírében álló Mahathir Mohammad.

Richard Holbrooke utolsó boszniai útját akár eredményesnek is nevezhetnénk - elvégre egységes nemzetközi telefonhívószáma lesz az országnak -, de egyelőre semmi sem valósult meg az előzetes várakozásokból, hisz a háborús bűnösök még szabadlábon vannak. Igaz az is, hogy útjának fő üzenete az volt: az USA ott van és figyel.

A legalacsonyabb adókulcs 26 százalékról 15 százalékra, a legmagasabb 53 százalékról 39 százalékra csökkent volna, s összesen 30 milliárd márkával több maradt volna az adófizetőknél - még úgy is, hogy közben töröltek volna egy csomó adókedvezményt. A reformot az ellenzék fúrta meg, kihasználva többségét a szövetségi tanácsban, a törvényhozás tartományi kamarájában.