Drvar sok kárt nem szenvedett a háború négy éve alatt: jelentős harci cselekmények a városban és közvetlen környékén nem voltak; a Knin, a horvátországi rebellis szerbek központjának - mint kiderült: sikeres - ostromára készülő horvát armada két évvel ezelőtti átvonulása volt a legemlékezetesebb esemény. Ennek ellenére a nyugat-boszniai, jelenleg a bosnyák-horvát föderáció területén lévő kisváros háború előtti lakói - mintegy huszonötezer fő - közül szinte mindnek megváltozott a lakcíme. Merthogy szerbek voltak az istenadták.
Az 1995 őszén elmenekült szerbek szinte kivétel nélkül a háború előtti viszonyok szerint akartak szavazni. Bár jelenleg is több mint kétszáz szerb visszatelepülni vágyó van várólistán, mindössze nyolcvan szerb nemzetiségű él Drvarban, többségükben idős emberek, akik nem jelentenek veszélyt a horvát közösségre. (Szavazni ugyan nem jöttek el: egy képviselőjük közölte velem, hogy nem merik kitenni a lábukat a házukból, mert azt azon nyomban kifosztják vagy felgyújtják a helybéliek.)
A legerősebb szerb párt (Koalíció Drvarért) nem cirill, hanem latin betűkkel íratta magát a szavazólapra, így sok tudatlan horvát szavazó annak ellenére bejelölte, hogy evvel a döntésével a saját kiköltöztetésére voksolt. Egy esetleges szerb önkormányzat nem bánik majd kesztyűs kézzel az ott lakó horvátokkal, ezenfelül korlátlanul engedélyezi majd a hazatelepülő szerbek kérvényeit, amivel beláthatatlan konfliktusokba kényszeríti az ott élőket.
Az én szavazóhelyiségemben a most máshol élők szavazhattak: olyanok, akik más önkormányzati területekről jöttek Drvarba voksolni. Már a kezdés előtt sorban álltak az épület előtt, és ez a későbbiekben sem változott jelentősen. Bár az átlagos áteresztőképesség napi öt-hatszáz ember volt Bosznia-szerte, és ettől mi sem maradtunk el (az első nap ötszázötvenen szavaztak), a hisztérikus szerb roham (több mint ezer ember érkezett az első nap) miatt lassúnak és végeláthatatlannak tűnt a procedúra.
A kézhez kapott szavazólista ezerhatszázhatvankét nevet tartalmazott (a többség jelenlegi lakóhelyén is leadhatta szavazatát Drvarra, nem volt kötelező a helyszínre utazni), de sok szavazó nem volt képes hitelt érdemlő dokumentumokkal igazolni, hogy azonos a listán lévő személlyel. Egyesek harmincévesnél régebbi jogosítványokkal, fénymásolt születési anyakönyvi kivonatokkal próbálták igazolni magukat, de akadtak olyanok is, akiknek hófehér javítófestékkel volt kihúzva a név a személyijében és egy másik fölényomtatva. A legtöbb esetben nem a szavazó felelős az ilyen hibákért, a legtöbbjük szerencsétlen, szegény, megfáradt ember volt, akinek fogalma sem volt arról, hogy mi történt vele az elmúlt hat évben, sokuk még írni-olvasni sem tudott. Néhányan az azonosítás előtti UV-lámpás ellenőrzésnél estek ki: minden szavazónak csak UV-fénynél látható tintával fújták be a kezét, miután leadta voksát, elkerülendő a dupla szavazást.
Sok esetben kerültem összetűzésbe a horvát bizottsággal, legtöbbször a szabályokra hivatkozva javasoltam, hogy engedjék szavazni az illetőt, amire a bizottság, némi vita után, szinte mindig ráállt. A szabályok szerint például mindenki szavazhatott, aki legalább egy menekültigazolvánnyal rendelkezett és rajta volt a listán, annak ellenére, hogy ilyen igazolványt bárki részére kiállítanak a szerb hatóságok, minden bizonyíték felmutatása nélkül is (sokszor még a fénykép és a személyi szám helyét is hatóságilag üresen hagyják).
Az első napon hosszas huzavona után a helyi választási vezetőkkel központi akaratra a kötelező este hét helyett jóval tovább, körülbelül kilencig tartott nyitva a szavazóhelyiség (a horvát bizottság csak akkor volt hajlandó beleegyezni a túlórába, amikor megígértük nekik, hogy a többi hely is nyitva marad még egy kicsit). Végül mintegy ezerháromszáz ember szavazott a két nap alatt.
A szavazás sikeres volt. A folyamatosan jelen levő szerb pártmegfigyelő semmiféle visszaélést nem tett szóvá, s ugyanez volt a helyzet a nemzetközi megfigyelőkkel. A városban sem történt semmi komoly összetűzés, mindössze egy szerb személyautót rongáltak meg a helyiek. A szerbek a szavazás után azonnal elhagyták a várost. Valószínűleg hosszú, nagyon hosszú időre.
Szuly Ádám
(Drvar)
A drvari horvátok
A Drvarban lakó horvát menekültek - mintegy kilencezer fő meg a vagy kétezer fős katonai kontingens - többsége bonyolult vargabetűk után, Kakanjból, Varesből, Bugojnóból keveredett ide, olyan helyekről, ahol most a házukban mások, muzulmánok vagy szerbek laknak. És még nem egészen biztosak abban, hogy Drvar tényleg az övék marad, vagy egyszer - akkor, amikor a drvari szerbek visszatérnek - megint pakolniuk kell. Bár Drvarban a helyi önkormányzat - az emigráns helyi önkormányzat, egészen pontosan - minden bizonnyal szerb lesz, a városból elmenekült szerbek által megválasztott szerb képviselők egyelőre be sem tehetik a lábukat az elvben a gondjaikra bízott városba. "Sokan, főleg az egyszerűbb agyúja, attól félnek, hogy a szerbek választási győzelme miatt megint költözniük kell majd", mondja honfitársairól Borivoj Malbasic, a város horvát gubernátora (maga is menekült). "Engem nem zavar, ha a választások után szerb lesz itt a polgármester. Én átadom neki a helyem. De ha ez megtörténik is, a város még a föderációban marad, és az illetőnek a föderáció törvényei szerint kell viselkednie", vázolja fel az együttélés jövendő - és meglehetősen elméletinek tűnő - modelljét Malbasic.
A drvari szerbek vissza akarnak jönni. Bosznia sok más vidékének lakóitól eltérően őket nem tulajdon szomszédaik próbálták kiirtani, ennélfogva az átélt trauma is kisebb. Városuk új lakóit nem ismerik, lakásaikat ismeretlen, de hasonló sorsú horvát polgárok foglalták el. Drvarhoz túl sokan ragaszkodnak.
Egyébként nem is csoda, hogy Drvar felkapott helynek számít Boszniában. Kilencezer jelenlegi lakosából ezerötszáznak munkahelye van, jobbára a helyi fafeldolgozóban. A FINVEST - a rossz nyelvek szerint a vállalat gazdája a horvát kormánypárt, a HDZ - átlagosan havi ötszáz német márkát (mintegy ötvenezer forintot) fizet dolgozóinak; újjáépítette a porig rombolt szállodát is, saját középiskolát indított két osztállyal - és a cég védjegye látható a sebtében felhúzott katolikus templomtornyon is.
"Ott is egy szerb, ni!", mutat kéjjel két cekkeres öregemberre a helyi kocsma egyik törzsvendége. A drvari szerbek - legalábbis az itteni horvátok szerint - minden további nélkül visszajöhetnek a házukba. "Van, amelyik tíz napot is marad. Senki egy ujjal sem nyúl hozzájuk. Sőt vagy százötvenen közülük itt is laknak."
"Itt lakom, Drvarban, egy szép szerb házban", csavarodik a pohárra egy Ivo nevű illető. A tulaj Banja Lukában, valami barakkban tengeti a napjait - és Ivo meg is érti, hogy szar lehet neki, és hogy vissza akar jönni. De Ivo házában, valahol Közép-Boszniában, egy eredetileg is muzulmán többségű városban most egy muzulmán menekült lakik. Annak a muzulmánnak az eredeti házában meg egy szerb. "Hova menjek vissza, drága uram?"
Goran Vezic
(Drvar, STINA)
