Külpol

Úgy tűnik, mintha Hongkongban visszafelé vetítenének le egy filmet, amit valaha - de nem oly rég - még Kelet-Európában forgattak. A (volt) városállam, mely a brit uralom alatt viszonylagos szabadságot élvezett, és csak a "kínai nacionalizmus", illetve a "kommunista felforgatás" eszméit sújtotta cenzúrával az akkori hatalom, most furcsa feltételeit keresi-kutatja az alternatív szólásszabadságnak.

Amikor két női álruhába öltözött IRA-fegyveres június közepén agyonlőtt két rendőrt egy Lurgan nevű kisvárosban, leginkább azt lehetett sejteni, hogy a vég kezdődött el, mint már annyiszor Észak-Írországban: az 1969 óta szokásos nyarak egyike, a felvonulásokkal és a felvonulásokat követő erőszakkal és ellenerőszakkal, és hogy az 1996 elején elindult "békefolyamatból" az idén nyáron lesz végérvényesen holt betű. De lehet, hogy rosszul lehetett így sejteni.

Dennis Rosst várták egy darabig, aztán nem várták tovább: nagyjából a jeruzsálemi robbantás másnapján kellett volna a terepre érkeznie, a merénylet azonban elnapolta az amerikai közvetítő utazását. Több amerikai vezetőben fel is merült a gondolat, hogy a legokosabb volna abbahagyni az egészet, ezek között képtelenség közvetíteni - ehhez azonban túlzottan nagy érdekek forognak kockán. Olyannyira nagyok, hogy most már nem is Rosst, hanem magát Albright külügyminisztert várják, hogy megpróbáljon rendet teremteni izraeliek és palesztinok között.

Miután vasárnap megkapta Khamenei ajatollah legfőbb vallási vezető ünnepélyes jóváhagyását, hétfőn letehette a hivatali esküt az iráni törvényhozás, a madzslisz előtt az Iszlám Köztársaság változásokra sóvárgó szavazói többsége által május végén megválasztott új államfője, Mohammed Khatami.

Ha valaki azt hiszi, hogy a bécsi Die Presse július 24-i számában közreadott elemzés - időzítését tekintve - csak a véletlen műve, az téved. Nem a forgandó balszerencse dobta a köztudatba most ismét a szomszédaival szemben "agresszív Magyarország", továbbá a "sovinizmus és nacionalizmus" jegyében egy húron pendülő magyar parlamenti pártok képzetét, illetve a renitens magyar kisebbségek jelentette kontinentális veszélyt. Miként az sem véletlen, hogy az orosz diplomácia épp most indította el nagyszabásúnak és kisstílűnek egyként nevezhető akcióit Nyugaton, és igyekszik bizonygatni segítőkészségét és nélkülözhetetlenségét azon államok előtt, amelyek végül mégis kimaradtak a NATO-bővítésből.

Dennis Ross amerikai békeközvetítő a hírek szerint úgyszólván el is indult már, és két hét múlva a térségbe érkezik, továbbá David Levy izraeli külügyminiszter Brüsszelben tárgyalt Arafattal, lehet miben reménykedni. Illetve lehetne, ha egy 65 lakásos társasház vagy lakópark, vagy ahogyan ezeket nevezik, tervei el nem homályosítanák a horizontot.

Két hét múlva ünnepli India fél évszázados függetlenségét. Azt viszont már erősen vitatják ott is, külföldön is, valóban van-e mit ünnepelni. Elismerésre méltó demokratikus intézmények, ígéretes jelei a régóta késő gazdasági fellendülésnek, ugyanakkor egymást gyorsan váltogató, ingatag kormányok, politikai botrányok sora, változatlan szegénység, nyomorúság, mély társadalmi szakadékok.

Amikor a kilencvenes évek elején néhány eseti jelenség néhány átfogólagos elemzője megbizonyosodott afelől, hogy a demokrácia végső győzelme Afrikában is elkerülhetetlen, Mali volt a mintaországok egyike. 1996 októberében az akkori amerikai külügyminiszter, Warren Christopher oda is látogatott, és a "szabadság oázisa", valamint a "demokrácia bajnoka" címet adományozta a félszaharai országnak. Talán ezért is a meg-megújuló igyekezet különféle választások rendezésére. A legutóbbi a jelek szerint az elmúlt hétvégén fulladt kudarcba.

Ranariddh herceg, a kambodzsai miniszterelnökök miniszterelnökebbike alighanem túlcselezte magát, Hun Sen másodkormányfő viszont jól használta khmer, paraszti és kommunista eszét, vagyis Kambodzsa - legalábbis a fővárosa, Phnom Penh - egy hete lövöldözésbe, káoszba és fosztogatásba süllyedt, adományozói nem adományoznak, ezzel szemben hátha végre rend lesz, hogy az a rend kinek lesz jó, ez is egy kérdés, amit viszont Kambodzsában miért is tennének fel éppen most, és ha netán igen, kinek jutna eszébe, hogy a kérdező szándéka őszinte.

aA madridi NATO-csúcs után beindult a gépezet: úgy tűnik, a boszniai békefenntartás és a délszláv háborút követő - továbbra is akadozó, a valódi bűnösök nyilvános megnevezésével és elítélésével adós - igazságszolgáltatás új fejezetének lehetünk tanúi; a szövetség beváltotta fenyegetéseit, és - igaz, másfél évi boszniai piknikezés után - keményen fellép a háborús bűnösök felett ítélkező hágai Nemzetközi Törvényszék által körözött személyek ellen.

Lapzártakor egyedül a Banja Luka-i bakter volt még a helyén - ha azóta le nem mondatták; az elnök menesztette a belügyminisztert, feloszlatta a parlamentet és szeptember elsejére választásokat írt ki, a parlament ezt nem fogadta el, és az elnök megbuktatásán mesterkedik. A Nyugat Plavsicot támogatja, és nem tudni, mit lép a boszniai szerbek hadserege.

A vasárnapi mexikói választások első eredményei a várt fordulatot hozták az ország életében: a hatalommal emberöltőkön át összenőtt kormánypárt egyeduralmának hosszú agónia után a jelek szerint lassan, de vége. Mexikóváros új polgármestere, Cuauhtémoc Cardenas pedig elindulhat azon az úton, amely 2000-ben akár odáig is vezethet, hogy évtizedek után először talán nem az Intézményes Forradalmi Párt adja Mexikó államfőjét.

Lapzártánkkor úgy tudni, hogy Berisha elnököt is elütötte a tiranai rendező pályaudvarra némi késéssel befutó varsói gyors: a balkáni bakter végül is hiába próbálkozott a sínek felszedésével.

Az 1992-es Rio de Janeiró-i környezetvédelmi világtanácskozás mostani New York-i utókonferenciájára már eleve csak legyinteni lehetett. Az öt évvel ezelőtti nagy és nemes elhatározásokból alig valami vált valósággá, és a résztvevők csak ennek a ténynek a beismerésében értettek egyet.