Afrika: Egy hatás alatt álló kontinens

szerző
Khwowa Csithiboo,- mj -
publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Franciaország és afrikai holdudvara között évek óta feszül, romlik a viszony, és amikor Alain Richard francia védelmi miniszter hosszas diplomáciai előkészületek után augusztus végén a Közép-afrikai Köztársaságban bejelentette, hogy távoznak az országból a francia katonák, ezzel jelképesen is lezárt egy nehézkes, halódó élettársi kapcsolatot.

Franciaország és afrikai holdudvara között évek óta feszül, romlik a viszony, és amikor Alain Richard francia védelmi miniszter hosszas diplomáciai előkészületek után augusztus végén a Közép-afrikai Köztársaságban bejelentette, hogy távoznak az országból a francia katonák, ezzel jelképesen is lezárt egy nehézkes, halódó élettársi kapcsolatot.

A tények természetesen összetettek, ellentmondásosak, és ily módon makacsul ellenállnak az egyenes vonalú sorbarendezés előfeltevésektől roskadozó kísérleteinek. Az elfogultságok (francia paranoia, afrikai sértettségek és a külső szemlélők káröröme) tovább bonyolítják az ügyet. De az utóbbi négy év néhány eseménye jól jelzi azért a viszony erővonalait.

Zónagazdaság

Tizennégy afrikai ország tartozik a frank-zónába, aminek felőlük nézve a Párizs által garantált átváltási arány az előnye. Ez az arány 1948-tól négy és fél évtizeden át változatlan: 100 afrikai (CFA, vagyis afrikai pénzügyi közösségi) frank két francia frankot ért egészen 1994-ig. Ekkor leértékelték 50 százalékkal, amit a nyolcvanmillió érintett katasztrófaként, sunyi árulásként élt át, hiszen ez azért nagyjából ugyanilyen értékű életszínvonal-romlást jelentett Dakar és Bangui között.

Más kérdés, más olvasat, hogy a lépést a franciák a Valutaalap és a Világbank ajánlására és támogatásával tették meg, és a logikus következmény a frank-zóna országaiból származó export azonnali növekedése volt. Felgyorsult az övezet országaiban a gazdasági növekedés, két év alatt lényegében megállt az infláció. 1994 előtt a tizennégy ország közül háromban futtatott segélyprogramot a Világbank és a Valutaalap, azóta tízben, és a maradék néggyel is folynak a tárgyalások. A segélyegyezményekben mindenütt szerepelnek privatizációs tervek, és tény, hogy a versenytárgyalások kiírásával a francia gazdaság elesett néhány biztos piactól, viszont a nyílt versenyben francia cégek is szereztek pozíciókat, ami, ha máshoz nem, legalább tisztább gazdasági körülményekhez vezethet, igaz, nem máról holnapra.

Rosszkor, rossz oldalon

A további események már katonai vonatkozásúak. 1994 áprilisa után, amikor a Párizsból támogatott és felfegyverzett hutu rezsim emberei legalább félmillió embert mészároltak le, a békefenntartási céllal odaérkezett francia csapatok egy olyan lakosság-különválasztási akciót kezdeményeztek, amelyet fél Afrika a gyilkosok védelmének értelmezett. Nem csoda, hogy az új tuszi rezsim egyik első intézkedése az angol nyelv hivatalossá iktatása volt (a francia és a kinyarwanda mellé).

1996-ban a Közép-afrikai Köztársaságban háromszor volt zendülés, háromszor akadályozták meg francia katonák, hogy a lázadók megrohamozzák a demokratikusan választott, majd a korrupció sötét szélsőségeibe merült Patassé elnök palotáját. A harmadik alkalommal a korábbiaknál valamivel idegesebben, mert előzőleg két bajtársuk elesett, most viszont több polgári személy is áldozata lett a törlesztésnek. Ez nem jól vette ki magát, ráadásul a francia nyelvű Afrika ellenzéki köreiben ismét felerősödött a meggyőződés, hogy Párizs csak beszél a demokráciáról, ha viszont lépnie kell, az épp uralmon lévőkért töri magát.

Ugyanezt a benyomást erősítették az év eleji zaire-i események, amikor a francia diplomácia az utolsó előtti pillanatig úgy ítélte meg, hogy a helyzet stabilizálására csak a - mellesleg amerikai támogatással hatalomra jutott - harminc éve országló korrupt diktátor, az immár halott Mobutu képes. Az afrikai sajtó ezt a tényt Párizs immár rendszeres mellényúlásainak csúcsaként értékelte.

Természetesen Franciaország afrikai kivonulásának mindez még így együtt sem volt elsőrendű oka. Sokkal inkább egy diplomáciai felfogás talajvesztéséről van szó.

Befejezetlen frankofónia

A francia Afrika-diplomácia évtizedeken keresztül lényegében egyetlen személy, egy háttérember, Jacques Foccard nevével jelentett egyet. Foccard tata - így emlegették - idén márciusban, 85 évesen halt meg, és hosszú élete során államfők egész sorát mozdította el vagy éppen ültette hatalomba. Tevékenységének értelme és célja a francia hegemónia fenntartása, szilárdítása volt a frankofónia jegyében.

A frankofón gondolat a múlt század végén született, egyfajta sajátosan francia baloldali nacionalizmus jegyében. A lényege a francia forradalom eszméinek mindenekfeletti igazságába és véglegességébe vetett önfeledt hit, és az a meglehetősen kézenfekvő felismerés, hogy a megváltást hozó republikánus nézetek terjedésének a francia nyelv, a francia kultúra exportja a legjobb útja. Ez a törekvés többek között egy Franciaországban kinevelt gyarmati elit hatalomba helyezésével öltött testet. Ez az elit a frankofóniát akkor is az elmaradottságból való kiemelkedés eszközeként tekintette, amikor a - legalábbis forma szerint lezajlott - függetlenné válás élvonalában állt, mint a szenegáli Léopold Sédar Senghor vagy az elefántcsontparti Félix Houphouet-Boigny. Mindketten francia képviselőként kerültek függetlenné váló országuk élére, ahol mozdíthatatlanul álltak életük végéig. Ezt népszerűségüknek éppúgy köszönhették, mint Párizs politikai támogatásának, amely bármilyen vészhelyzetben katonai segítségnyújtásban öltött volna testet, ahogy ez az évek során hasonló helyzetekben Togóban, Csádban, Gambiában vagy a Comore-szigeteken többször is megtörtént.

A frankofón gondolat politikai hatékonysága az elmúlt években lényegében nullára csökkent, ahogy a célországokban árnyaltabbá váltak a belpolitikai viszonyok, felerősödtek a demokratikus vagy ilyennek látszó törekvések, és a szemben álló felek közül valamelyiknek szükségképpen alul kell maradnia a francia kegyekért vívott konkurenciaharcban. Ennek ellenére Chirac elnök a novemberi, Hanoiban rendezendő frankofón tanácskozáson a mindeddig informális mozgalom köré intézményi kereteket kíván építeni, állítólag Butrosz-Gháli volt ENSZ-főtitkárral a csúcson. De ez már csak tét nélküli presztízsjáték.

A franciák afrikai visszahúzódásának hátterében van egy konkrét katonai ok is, a francia haderő tervezett átalakítása, hogy hivatásszerű, mozgékony, de kisebb legyen. Ebbe a tervbe nyolc és fél ezer katona folyamatos afrikai állomásoztatása már nem fér bele. Patassé közép-afrikai elnök pedig máris megkezdte a tájékozódást Washington felé.

Khwowa Csithiboo

Egyezmények, beavatkozások

Franciaországnak nyolc volt gyarmatával (Comore-szigetek, Djibouti, Elefántcsontpart, Gabon, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Szenegál, Togo) van operatív, védelmi és segítségnyújtási szerződése. A megállapodások értelmében Párizsnak külső támadás esetében be kell avatkoznia az eseményekbe, de elvileg felléphet belvillongások lecsillapítása céljából is. A pontos helyzet nem világos, mert a szerződések részben titkosak. Eggyel alacsonyabb szintű, úgynevezett technikai katonai támogatási egyezményt tizenöt további fekete-afrikai országgal kötött Párizs 1960 és 1979 között. A szerződések megkötése óta egyetlen afrikai országban jelentek meg francia egységek külső fenyegetés miatt: Csádban, ahol Líbia erőszakos egyesülési rohamai okoztak több ízben válságot, riadalmat, polgárháborút. Az elmúlt húsz év beavatkozásai belviszályok esetében történtek a Comore-szigeteken, Djiboutiban, Gabonban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Ruandában, Togóban és Zaire-ban.

Béke, fenntartásokkal

Annak idején Laurent Kabila lázadó csapatai még csak caplattak gumicsizmáikban a főváros, Kinshasa felé, amikor az első, amerikai üzletembereket szállító repülőgép már megérkezett a frissen elfoglalt/felszabadított Shaba tartományba. A landolás után derült ki, hogy a vendéglátók akadályt tudnának ugyan a gép elé gördíteni, de lépcsőt nem, mert nincs. Végül az amerikai küldöttség tagjai lekászálódtak a gépről, az üzletek megköttettek, és nem vitás, hogy megérte; a Kongói Demokratikus Köztársaság - az akkori Zaire, nevétől függetlenül - aranyban, gyémántban és mindenféle lehetetlen nevű ércben felettébb gazdag; ezekért a világpiacon hol sok, hol kevesebb pénzt adnak.

Augusztusban kilenc országból (Lesotho, Dél-afrikai Köztársaság, Malawi, Zambia, Uganda, Mali, Guinea Bissau, Kamerun, Ruanda) katonák és civilek vegyes csoportja a floridai Fort Hulburt támaszpontra utazott, ahol a légierő Különleges Műveletek Iskolájában két héten át a katonai és civil kapcsolatokról okították őket. Másfél hónappal korábban az Ugandai Népi Védelmi Erők (UPDF) 4. hadosztályának parancsnokhelyettese, Nakbius Lakara alezredes egyéves ösztöndíjat kapott a Fort Bragg-i támaszponton működő parancsnoki iskolába (annak elvégzése után még bármi lehet belőle, az a diploma biztosnak tűnő megélhetést kínál: az intézmény hallgatója volt Paul Kagame őrnagy, az ugandai katonai hírszerzés volt aligazgatója is, aki Ruanda felszabadítójaként és új, teljhatalmú uraként vált széles körben ismertté).

A múlt hónapban két republikánus képviselő avval vádolta meg Bill Clinton elnököt, hogy feladta a semleges Angola-politikát, és a kormányzó Angola Felszabadító Népi Mozgalomnak (MPLA) hat darab C-130 Herkules repülőt ad el, hátrányos helyzetbe hozva így a fegyveres ellenzéket, a Savimbi vezette UNITA-t.

Na szóval, véletlenül történik-e mindez?

Az Egyesült Államok módosított Afrika-politikáján, és aktívabb lett - annak ellenére, hogy többen azt jósolták: a hidegháború elmúltával elveszítette stratégiai érdekeit a kontinensen. A változásokat akárki láthatta, feltéve, ha elolvasta a hírügynökségi jelentéseket vagy a helyszínre utazott: Kampalát megjárt forrás már az év elején elmondta a Narancsnak, hogy az ugandai fővárosban megszaporodtak az amerikai katonai tanácsadók.

Clinton elnök júniusban öt pontból álló, a gazdasági növekedést és a lehetőségek fejlesztését megcélzó partnerséget ajánlott Afrikának. A terv lényege, hogy az USA - az importkvóták és a vámtételek módosításával - még jobban megnyitja piacát azon afrikai országok előtt, amelyek a legtöbb gazdasági reformot hajtják végre (az afrikaiak ettől nem hatódtak meg; állításuk szerint az USA most is többet kereskedik a Dél-afrikai Köztársasággal, mint Oroszországgal). Az Egyesült Államok serkentené az infrastrukturális beruházásokat és lendületet adna a magánvállalkozásoknak - ennek finanszírozására két, összesen hatszázötvenmillió dolláros alapot hoz létre. A legszegényebb államok tartozásait elengednék (és van miből engedni, Fekete-Afrika több mint kétszázmilliárd dollárral tartozik, akinek csak lehet). Az elnök sietett leszögezni: mindez nem jelenti az afrikai segélyezési programok leállítását.

Clinton egyebet is tett: a júniusi denveri G7 (+ 1, Oroszország) csúcstalálkozón ismertette az Afrikai Válságkezelő Kezdeményezést (ACRI), aminek fontos eleme lenne egy ötezer fős, vegyes összetételű (kilenc ország, Uganda, Szenegál, Etiópia, Ghána, Malawi, Mali és Tunézia lett megnevezve), békefenntartó vagy humanitárius feladatokra gyorsan bevethető katonai alakulat - az USA katonái közvetlen részvétele nélküli, stabil szub-szaharai övezetről álmodik, nem utolsósorban az északi szövetséges Egyiptom érdekében.

Nem sokkal ezután az Egyesült Államok hozzá is látott ennek megvalósításához.

Július 22-én Ugandába érkezett az észak-karolinai Fort Braggben állomásozó Különleges Erők (Zöldsapkások) 3. csoportjának hatvanfős különítménye. Feladatuk az UPDF harcedzett 3. zászlóaljának kiképzése (a zászlóaljparancsnok Sula Semakula őrnagy, az Öngyilkos). A két hónapos kiképzés során az amerikaiak konvojok biztosítására, aknák hatástalanítására, a checkpointon célszerű eljárásokra és a helyi lakossággal való bánásmódra oktatják az ugandaiakat, akiknek lehetőségük lesz megismerkedni a korszerű katonai felszerelésekkel is. A kiképzés szeptember közepén, egy közös, Mubende város közelében tartandó gyakorlat után ér véget.

Ugandán kívül Szenegálba is elutaztak a Zöldsapkások, hasonló feladattal. Biztosan nem tudható, de valószínű, hogy három másik államban (Botswana, Namíbia és Zimbabwe) más program szerint dolgoztak: hetvenheten szeptember elején fejezték be a zimbabwei hadsereg Kommandó Ezredének, az Ejtőernyős Ezredének és a Különleges Légi Szolgálatának (SAS) negyvenöt napos kiképzését a Harare melletti Inkomo támaszponton.

Érdekes módon az USA megnövekedett és újszerű katonai jelenlétét még azokban az országokban sem fogadták kitörő lelkesedéssel, amelyek hosszú távon profitálhatnak ebből. A kampalai parlament magyarázatot követelt a kormánytól, mire Amama Mbabazi védelmi államminiszter elmondta, hogy szerinte a kormánynak nem kell előzetes engedélyt kérnie a parlamenttől, ha külföldi csapatokat hív kiképzőnek, és hogy a kormány direkt konszenzust keresett akkor is, amikor erre a törvény nem kötelezte, ilyen jófej az ugandai kormány.

Az afrikai államok újabb elszigeteltségtől tartanak. Kalonzo Musyoka kenyai külügyminiszternek nem kimondottan tetszik az önálló afrikai békefenntartó különítmény gondolata, hisz az ENSZ már rendelkezik egy konfliktuskezelő struktúrával. Az Afrikai Egységszervezet (OAU) is az ENSZ-hez illesztené az ACRI-t.

Az érintett államok attól is félnek, hogy a költségeket nekik kell állniuk: az ugandai és szenegáli kiképzés költségeit abból a tizenötmillió dollárból fedezik, amit tavaly hagyott jóvá az amerikai Kongresszus. Ehhez Clinton még tizenötöt kér - a jövő évi programra -, de a republikánusok úgy vélik, hogy felesleges, mivel a britek és a franciák hasonló kiképzést végeznek Dél-, illetve Nyugat-Afrikában. Az ellenérv: azok csak kétoldalú kapcsolatok, míg az ACRI multilaterális program, egyébként London és Párizs is rábólintott.

Arra, hogy Afrikát talán nem csak felfegyverezni, kiképezni és elfelejteni akarják, íme még egy példa: Maurice Tempelsman, a Lazare Kaplan International cég elnöke békét igyekszik kieszközölni az angolai kormány és az Unita között. Persze nem önzetlenül: mindenkinek szívesen fizetne egy kis összeget a béke fejében, csak azért, hogy nyugodtan használhasson egy gyémántbányát. Ami, ha belegondolunk, jelentős változás Frederick Forsyth A háború kutyái című könyve óta.

- mj -

szerző
Khwowa Csithiboo,- mj -
publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...