Agnes Gonxha Bojaxhiu, egy vallásos macedóniai albán család leánya 1928-ban, tizennyolc évesen Indiába érkezik, ahol európai rendjének öltözékét húsz évvel később kékkel szegélyezett fehér szárira váltja. 1950-ben a Vatikán húzódozását legyűrve új irgalmas kongregációt alapít, amely otthont nyújt Kalkutta nyomorultjainak, elhagyatottjainak és haldoklóinak. Az Irgalom Misszionáriusai ma mintegy négyezren mintegy hatszáz intézményben gondoskodnak azokról, akik magukról gondoskodni már képtelenek, a világ szinte valamennyi országában.
A nyolcvanhét évesen elhunyt Teréz anya azt mutatta fel a katolicizmusból, ami a legnemesebb, legtámadhatatlanabb oldala: a teljes mértékben önzetlen felebaráti odaadást. Olyan hittel és olyan meggyőződéssel, amely nélkülözhetetlen annak, aki egész életét nem töltötte mással, mint hogy szembenézzen a nyomor, a reménytelenség mélységes rettenetével. Olyan hittel, amely viszont éppen egyetlen ügyű rendíthetetlensége miatt más ügyek híveinek ellenérzéseibe is ütközött.
Teréz anya árvaházakat is nyitott, ahonnan aztán jómódú családok adoptálták a gyerekeket, megkerülve az indiai törvények által szabott hivatalos utat. Amikor emiatt vádak, bírálatok érték, saját belső törvényeire hivatkozott az illetékeseknek: "Az Isten áldja meg önöket! Helyes, amit cselekszem!"
Szemére vetették, hogy miközben a rossz szociális lelkiismeretű Nyugat zavarában odáig mediatizálta, hogy egyaránt bejáratos lehetett az indiai miniszterelnökhöz, a pápához és az amerikai elnökhöz, kétes kapcsolatai is voltak. Például Enver Hodzsa albán és Duvalier haiti diktátor családjával, gyanús eredetű pénzek adományozóival. A tisztátalan forrásokból érkező alamizsnákat nem utasította vissza, és erőskezű menedzserként gondoskodott róla, hogy a külvilág semmit se tudhasson meg a rend anyagi ügyeiről, az adományok eredetéről és felhasználásáról. (A feltevések ötvenmillió dollár körüli összegről beszélnek.) De nincs ok, ami miatt kétségbe vonhatnánk, hogy nem érdekelték a politikai jelen ítéletei és előítéletei, csak az irgalmasság ügye, amely csak úgy lehetett ennyire fontos neki, hogy semmi más nem lehetett mellette fontos.
Miközben ő maga és rendje ha kellő orvosi ellátást nem is feltétlenül, szeretetteljes gondoskodást azonban mindenképpen biztosított a nyomornegyedek útszélein összeszedett félholtaknak, Teréz anya fogamzás és vetélés kérdésében már-már szeretetlen rendíthetetlenséggel foglalt állást, és nem az engedékenység oldalán. Az 1979-es Nobel-békedíjjal szerzett közismertségét, ahol csak lehetett, felhasználta merev álláspontja hangoztatására. Spanyolországban az Opus Dei nevű, szélsőjobbra húzó, befolyás-politikát szövögető katolikus szervezettel, az Egyesült Államokban a "pro life" hisztérikus és erőszakos abortuszellenzőivel, Franciaországban a nacionál-jobboldali Nemzeti Fronttal került nem egyszerűen közös platformra, hanem közvetlen kapcsolatba is. Indiában a nők elnyomása ellen küzdő liga vezetője elismerése és tisztelete mellett megjegyezte, hogy talán többet segített volna, ha Teréz anya megelégszik az irgalmassággal, és nem használja fel a lelkekre gyakorolt befolyását ezen túlmutató kérdésekben, különösen a túlnépesedéstől annyira szenvedő országban, mint amilyen India. A kalkuttai szent asszony ugyanis a fogamzásgátlás egyházi tiltása mellett is az első vonalban küzdött II. János Pál oldalán.
Nem akarta vallásos értékeitől elkülönítve szemlélni és elemezni az okokat, amelyek előidézik azt a nyomort. Csak éppen feláldozta saját életét a nyomor áldozataira. Olyan alapállás, amin azért el lehet rágódni hosszasan, innen is, és onnan is.
Mindenekfelett való tény viszont, hogy sok, nagyon sok ember Teréz anyától kapott egy utolsó utáni lehetőséget az emberhez méltó szenvedésre, a méltóságteli halálra, ami alighanem nagyobb súly a latban, mint bármilyen vélekedés, állásfoglalás. Vagy lehet, hogy mégsem. De akkor is: amit cselekedett, arról úgy tudta, hogy Istennek tetsző. Azaz jó.
- kovácsy -
