Tüntetések és erőszakhullám Amerikában

Nem kapnak levegőt

Külpol

Amerika karanténból ébredő nagyvárosait elementáris erővel rázta meg a rendőri brutalitást ábrázoló leg­újabb videó. Miért robbanhatott most ekkorát a mélyben szunnyadó feszültség?

„Nem kapok levegőt” – könyörgött többször is az életéért George Floyd, de a nyakán térdelő rendőr nem mozdult. A fegyvertelen, 46 éves fekete férfire azután hívták ki a minneapolisi rendőrséget, hogy a közeli kis boltban hamisnak tűnő húszdolláros bankjeggyel fizetett. A kamerafelvételek tanúsága szerint Floyd nem akadályozta az intézkedést, mégis több mint nyolc percen át a földön tartották – egészen a mentők kiérkezéséig, amikor már eszméletlenül feküdt. Egy órán belül halott volt, az újabb rendőri túlkapást dokumentáló videó nyomán pedig az utóbbi évtizedekben látottaknál jóval kiterjedtebb tüntetéssorozat és erőszakhullám kezdődött szerte az Egyesült Államokban.

A fekete férfiak által elszenvedett aránytalan rendőri erőszak az elmúlt években rendszeresen vezetett tiltakozásokhoz. A mobiltelefonokba épített kamerákkal egyre több hasonló esetről készül felvétel, ezek nyilvánosságra kerülése pedig értelemszerűen és jogosan vált ki felháborodást. Maga a „nem kapok levegőt” kifejezés a 2014-ben a New York-i rendőrök intézkedése következtében meghalt Eric Garner utolsó szavaiból vált a Black Lives Matter anti­rasszista mozgalom egyik szlogenjévé. Pár héttel később egy hasonló esetet követően a Missouri állambeli Fergusonban is zavargások törtek ki, majd 2015-ben ez Baltimore-ban is megismétlődött. Az viszont új, hogy egyetlen eset hatására az Egyesült Államok szinte összes nagyvárosában egyszerre robbanjanak ki a tüntetések: ehhez minden bizonnyal több körülmény sajátos együttállása kellett.

 

Hosszúra nyúlt múlt

A legfontosabb kiváltó ok a diszkriminatív rendőri erőszak továbbélése. Bár a rendőri vezetők minden egyes alkalommal azt hangsúlyozzák, hogy csak egy elszigetelt esetről van szó, túl sokszor ismétlődik meg ez ahhoz, hogy ennyivel el lehetne intézni. A bajok forrása a rendszerszintű rasszizmus fennmaradása: miközben a feketék fél évszázada kivívták a polgárjogi egyenlőséget, ez nem vetett véget az intézményekhez és szolgáltatásokhoz való egyenlőtlen hozzáférésnek és az ebből adódó különbségtételnek. Számos városban a korábbi szegregációs vonalak a mai napig meghatározzák a lakhatási viszonyokat, az elvileg semleges infrastruktúra (autópályák vagy a tömegközlekedés nyomvonala) pedig segített bebetonozni a társadalmi eltéréseket. A többnyire színesek által lakott, a múltban „rosszabb hírű környéket” másképpen kezelik a bűnüldöző szervek is, és hasonló szintű kihágásokért súlyosabb szankciókat szabnak ki, mint ugyanannak a városnak egy gazdagabb elővárosi részén.

Donald Trump elnöksége ráadásul olaj a tűzre. Trump sosem titkolta, hogy a kemény rendőri fellépés híve: 1989-ben az utóbb ártatlannak bizonyult „Central Park-i ötök” elhíresült ügye kapcsán egész oldalas újsághirdetésben követelte a halálbüntetés visszaállítását és a durvább rendőri módszerek alkalmazását. A 2016-os kampány során a „nem kapok levegőt” fordulattal gúnyolódott republikánus elődje, Mitt Romney állítólagos gyengeségén – ezt nem volt nehéz a fehér nacionalista támogatók felé tett kiszólásként is dekódolni. 2017-ben, immár elnökként, a charlottesville-i neonáci vonulásra azzal reagált, hogy „mindkét oldalon” rendes emberek voltak, tavaly nyáron pedig színes bőrű demokrata képviselőnőknek üzente meg a Twitteren, hogy „menjenek haza”.

A mélyben meghúzódó strukturális okok és Trump megosztó retorikája mellett a koronavírus-járvány lehetett a konfliktus belobbanásához vezető harmadik faktor. A több hónapos karantén eleve feszült hangulatot teremtett, a gazdasági és társadalmi hatások pedig még szinte felmérhetetlenek (George Floyd is éppen munkanélküli volt, ugyanis korábban egy étterem biztonsági felelőseként dolgozott). Ráadásul a hangzatos „mindnyájan együtt vagyunk ebben a helyzetben” kijelentések dacára hamar kiderült, hogy a vírus csak felerősítette a meglévő társadalmi különbségeket: az otthonról dolgozás lehetőségével élni nem tudó, a zsúfolt üzemekben, raktárakban, tömegközlekedési járműveken megforduló, eleve rosszabb egészségi állapottal rendelkező, főleg színes bőrű réteg jobban kitett a fertőzés veszélyének, és a halálozásokban is felülrep­rezentáltak. Adam Serwer, a The Atlantic szerzője ezt a jelenséget – Charles Mills filozófus kifejezését használva – a láthatatlan amerikai „faji szerződés” láthatóvá válásaként írta le: „Amint az amerikai pénzügyi-politikai elit számára világossá váltak a járvány egyenlőtlen hatásai, sokan a növekvő halálozási számra már nem mint országos katasztrófahelyzetre, hanem mint kellemetlenségre tekintettek.” A fekete és barna életek könnyen feláldozhatóvá válnak, ha rajtuk a gazdasági visszaesés elkerülése vagy egyszerűen csak a megszokott mindennapok fenntartása múlhat.

 

Eltérő bánásmód

A koronavírus-járvány azt is felszínre hozta, hogy mennyire más elbírálás alá eshet a hasonló szintű normaszegés az elkövető bőrszínétől, társadalmi helyzetétől függően. Nagy visszhangot váltott ki, hogy a New York-i rendőrök keményen felléptek a kijárási korlátozásokat megsértő feketékkel és latinókkal szemben, miközben Manhattan egyes parkjaiban a főleg fehér látogatók a kötelező távolságtartást figyelmen kívül hagyva háborítatlanul üldögélhettek. Amikor fehérek tüntettek a karanténszabályok ellen, akkor azt a Fox Newson az amerikai szabadságvágy megnyilvánulásaként értékelték, és még elnöki támogató tweeteket is kaptak, ám amikor a rendőri erőszak ellen békésen vonulók szegnék meg a kijárási tilalmat, a Trumpot támogató média egyből az aktív rendbontókkal és bűnözőkkel azonosítja őket. A rendőrség tétlenül nézte a karanténellenes fehér fegyveres milíciák megjelenését a michigani törvényhozás épületénél, ám akár fegyvertelen tüntetők is aránytalan erőszakkal szembesülhetnek.

Mindeközben sem a tüntetők, sem a rendőrök oldala nem egységes. A héten rengeteg egyértelműen aránytalan hatósági erőszakot bemutató videófelvétel látott napvilágot, ám tény, többször a rendőrök is kísérletet tettek a helyzet csillapítására. Minneapolis rendőrfőnöke a CNN élő adásában beszélt George Floyd családtagjaival, és elismerte, hogy mind a négy, a gyilkosságnál jelen lévő – azóta elbocsátott – rendőrt felelősség terheli. (Eddig csak a Floyd­ra rátérdelő rendőr került őrizetbe.) Houston rendőrkapitánya maga is csatlakozott az egyik tüntetéshez, majd érzelemdús beszédben ítélt el mindenfajta erőszakot, és állt ki a faji, nemzetiségi vagy bármilyen más alapú megosztással szemben. New Yorkban és más városokban rendőrök is letérdeltek, illetve „Black Lives Matter” feliratú transzparenseket emeltek magasba, hogy kifejezzék együttérzésüket.

Ezeket a megnyilvánulásokat a tüntetők vegyesen fogadták: voltak, akik a jó irányba tett lépésként üdvözölték, mások viszont nem gondolják, hogy őszinte lenne ez a néhány gesztus, amíg a túlmilitarizált rendfenntartó erők minden egyes este aránytalan erőszakot alkalmaznak, és a rendőri vezetők nem néznek szembe a rendszerszintű rasszizmus jelenségével. A demonstrálók azonban megosztottak az éleződő erőszakkal kapcsolatban is: sokuk szerint a gyújtogatások és a fosztogatások csak lejáratják az egyébként többségében békés megmozdulásokat, és végső soron a rendpárti politikusokat erősítik.

Bár nem kétséges, hogy a meglévő feszültségek önmagukban táptalajt biztosítanak a forrongásoknak, több város vezetője arról is beszélt, hogy a legerőszakosabb tiltakozók valójában a városon vagy akár az államon is kívülről érkeztek. Erre eddig még nincs egyértelmű bizonyíték, de az több felvételen látható, hogy a kirakatokat betörő vagy egyéb rongálást elkövető rendbontókat más demonstrálók igyekeznek visszafogni. A tüntetések a korábbiaknál vegyesebb tiltakozó tömegeket hoztak össze, és sokszor a helyi feketék az óvatosabbak, akik bizonyára inkább érezhetik azt, hogy az ő bőrükre megy a játék.

Minnesota állam demokrata vezetői és a Trump-adminisztráció tagjai abban egyetértettek, hogy a rendbontások nagy része az államon kívüli szereplők műve volt. Ám míg a demokrata politikusok egyes fehér felsőbbrendűségpárti provokátorok jelenlétét gyanították, addig Trumpék az „Antifa” – ami valójában egymáshoz lazán kapcsolódó mozgalmak gyűjtőfogalma – baloldali aktivistái szervezett akciójáról beszéltek. Maga Trump néhány vagdalkozó tweetet leszámítva feltűnően néma maradt, mialatt Amerika nagyvárosai lángokban álltak. Nem is nagyon lenne mit mondania, ismerte el egy fehér házi tisztviselő a The Washington Postnak nyilatkozva, és valóban nehéz elképzelni, hogy bármilyen módon hozzá tudna járulni a kedélyek lenyugtatásához. Néhány megjegyzésével viszont tovább tudja szítani a konfliktust, ami az idei elnökválasztást figyelembe véve akár a célja is lehet (lásd keretes írásunkat a választásokról).

 

Forradalom a szavazófülkékben?

Barack Obama viszont hétfőn este közzétett esszéjében egyértelműen az erőszakkal szemben és a politikai folyamatokon keresztül történő változás mellett állt ki. Az más kérdés, hogy ezzel mennyire győzi meg a radikális tiltakozókat: végső soron az ő elnöksége alatt volt szükség a Black Lives Matter mozgalom elindulására, és – ahogy Trump folyton hangsúlyozza – a legsúlyosabb konfliktusok jelenleg is demokrata vezetésű városokban és államokban vannak. Hiába fekete demokrata politikus Minnesota vagy New York főügyésze, ha mélyen gyökerező problémákra kellene megoldásokat találni.

„Az amerikai mészárlás itt és most véget ér” – ígérte Trump a beiktatásakor. Több mint három évvel később – és egy alkotmányos vádemelés után – azonban a mérlege százezer koronavírusos halott, rekord munkanélküliség és lángoló városok. Bár ezen problémák egyikét sem Trump idézte elő, és mind messze túlmutat a személyén, de mindegyik esetben súlyosbította a helyzetet, és mindegyik krízis bebizonyította, hogy alaposan meghaladja a képességeit az elnöki poszt betöltése. A kérdés már csak az, hogy a megtartása érdekében mire képes ő és pártja.

Újra 1968?

Súlyos belföldi és nemzetközi konfliktusok, futótűzszerűen terjedő zavargások: a közelgő elnökválasztás okán több elemző 1968-hoz hasonlította a jelenlegi amerikai helyzetet. Rendpárti üzenetével Richard Nixon akkor magabiztosan nyerte el az elnökséget, a demokraták pedig belső válságba süllyedtek. Trump egyértelműen a Nixon-szerepre játszik: a demokratákat a baloldali, „felforgató” aktivistákkal igyekszik összekapcsolni, miközben a hadsereg bevetésével fenyegetőzik a rend helyreállításának érdekében. Csakhogy lényeges különbség, hogy amíg Nixon kihívóként állt elő ígéreteivel, addig Trump hivatalban lévő elnökként már most is tehetne lépéseket, ehelyett egyelőre inkább a konfliktus szításával van elfoglalva.

Bizonyos nézőpontból Joe Biden van közelebb Nixon akkori helyzetéhez: volt alelnökként az amerikai politika kiszámítható szereplője, aki a mostani káoszhoz képest egy nyugodtabb időszak emlékét idézi. Biden persze annyiban nem Nixon, hogy – már csak politikai okokból is – jól felfogott érdeke a tiltakozók megszólítása: nem véletlenül látogatta meg a delaware-i tüntetések helyszínét a karantén utáni egyik első nyilvános szereplése során. Emiatt is különösen érzékeny kérdés, hogy kit választ alelnökjelöltjéül. Az utóbbi napok itt is átrendezhetik az esélyeket: bár Kamala Harris kiválasztása szimbolikus gesztus is lenne, korábbi ügyészi tevékenysége miatt éppen a fekete közösségben vannak ellenzői. Amy Klobuchar szintén ügyészi múltja miatt szinte biztosan kiesett, Val Demings képviselőnő személyében viszont új, titkos esélyes is színre lépett: a Trump elleni vádemelés egyik korábbi szóvivője ugyanis Orlandóban egyike volt Amerika kevés fekete női rendőrkapitányainak. De Elizabeth Warrennel is számolni kell, aki a járvány alatt meglepően szorosan együttműködött Bidennel.

Neked ajánljuk