Mert a szakszervezeti vezetők megsértődtek. Eddig jól elvoltak a kvaterkázással, pár havonta beugrani Kohlhoz egy "Kanzlerrundé"-ra, elbeszélgetni a nagytőkésekkel, vagy csak úgy felhívni a kancellárt, ha adódik valami, hogyan is csináljuk ezt mostan, Helmut. Amikor így páran elintézik fent a dolgokat: ezt hívták "konszenzusmodellnek", s szerették is a németek. Büszkék voltak rá, hogy nem úgy,
mint marha franciák,
rohannak mindjárt utcára, ha nem tetszik nekik.
Helmut azonban legutóbb megmalmozta kicsit a munkásvezéreket. Úgy indult még tavaly, hogy "Szövetség a munkáért", egy egyezmény, munkahelyekért cserébe szociális engedmények. Jó, jó, mondogatták a többiek az asztal körül, aztán a kancellár még húzta a dolgot a tavaszi tartományi választásokig, ahol a kormánypártok túlnyerték magukat. A legközelebbi találkozón pedig elővett egy papírt, hogy most akkor viszont mégis inkább így lesz. Ez lett a német Bokros-csomag (lásd: A csomag), hosszú idő óta a legkeményebb megszorítások, de, mint látható, egészében
nem nagy durranás
S attól mindenképpen messze van, amire Németországban szükség lenne: a szociális állam átfogó reformjától.
Az amúgy is sértett szakszervezetek, a média és az ellenzék támogatásával, nyomban "a szociális állam leépítéseként" interpretálták a dolgot, azzal vádolva a kormányt, hogy "a munkaadók szolgálatába állt". A konkrétumokat sikerült általában megnevezni, másik nyelvi mezőbe csúsztatni; a csomagról ettől kezdve szinte csak ilyen értelemben esett szó. Beindultak a szakszervezeti tüntetések, csúcspontként az említett bonni demonstrációval.
Nagyon fasza egy ilyen szociális állam - amíg van rá pénz. De a gyenge konjunktúra és a volt NDK miatt küszködik a költségvetés, bajban van a társadalombiztosítás, az amúgy is magas járulékok súlyosan terhelik a bérköltséget. És a mocsok tőkés még mindig olyan, hogy ott akar befektetni, ahol nagyobb a haszon. Menekül a pimasz, s foglalkoztat inkább ügyes,
fürge távol-keleti leányt,
mint kúrát kedvelő, nyaralni sem rest németet.
Az, hogy gáz van, nem is jött olyan nagyon rosszul a pártoknak és az érdekszervezeteknek. Az egymáshoz sápadt arcok ismét kaphatnak valami színt. A kormánypártok, különösen a liberálisok, megint a piacgazdaság őrzőiként, a szocdemek, a zöldek a szociális állam védelmezőjeként kvalifikálhatják magukat. A szakszervezetek is mutathatják, hogy van értelmük. A szocdemek remélhetik, hogy újra mögéjük állnak a szakszervezetek. A munkaadók a gyenge konjunktúrára, a nehéz helyzetre mutogatva adócsökkentéseket, kedvezményeket követelhetnek. A kancellár pedig, ha sikerül neki, mint mondják,
második Erhardként
törhet ki jövőre, arccal a 98-as választások felé.
Kicsit meghökkentek azért ott fönt a szakszervezetek beindulásától. Helmut Kohl a tévé képernyőjére kúszott, s mondta, hogy az még neki is fáj, hogy a nők 65 évig. Meg hogy vele lehet beszélni. Emelni azért így is fogják, csak pár évvel később, és még lesz néhány kisebb engedmény. Egészében pedig az időszerű lyukat majd csak betömik valahogy a költségvetésben.
Aztán tovább élnek a hazugságokkal. A szakszervezetek azzal, hogy a magas béreknek semmi közük a munkanélküliséghez. A munkaadók azzal, hogy megmutatnák ők, ha nem lenne olyan nagy az adó. A kormány azzal, hogy lesz még itt növekedés, munka mindenkinek. Az ellenzék, hogy jobban csinálná. A németek meg, hogy tényleg van okuk a panaszkodásra.
Sausic Berlin
A csomag
Amin a szakszervezetek leginkább berágtak: a munkavállalóknak betegségük első hat hetében nem fizetnék tovább teljes bérüket, mint eddig, hanem annak csupán nyolcvan százalékát. A rákövetkező táppénz is csökkenne tíz százalékkal. Csakhogy: a bér továbbfizetését mindenekelőtt szakszervezetek és munkaadók bérmegállapodásai szabályozzák, akármilyen törvényt hoz is a koalíció. A betegség idején csökkentett bért pedig még az állami munkaadóknak sem sikerült keresztülvinniük a közalkalmazotti szakszervezettel most kötött egyezményben. Ugyancsak a vállalkozónak kedvez, hogy megszüntetik a vállalati vagyonadót és az ipari tőkére kivetett adót. A felmondási törvény az eddigi öt helyett ezentúl csak a tíz alkalmazottnál többet foglalkoztató vállalatok dolgozóit védi.
A társadalombiztosítás és a költségvetés szociális kiadásainak csökkentésére jövőre elmarad a családi pótlék, a munkanélküli-segély és a szociális segély emelése. A nyugdíjkorhatár fokozatosan 65 évre növekszik nők és férfiak számára egyaránt, a jelenlegi 60, illetve 63 évről. A nyugdíj kiszámításakor az eddigi hét helyett csak három évet vesznek figyelembe a tanulmányi időből. Egy márkával emelkedik az önrészesedés a gyógyszerek árában, és megszűnik a fogpótláshoz nyújtott támogatás. Kevesebb pénz jut a munkaügyi hivatalok munkahelyteremtő és továbbképző programjaira. A jövedelemadó 7,5 százalékáról 5,5 százalékra csökken ugyanakkor a mindenki által fizetett úgynevezett szolidaritási hozzájárulás a volt NDK újjáépítéséhez.
A szociális állam
A kapitalizmus első szociális állama Németország volt. Bismarck vezette be a múlt század nyolcvanas éveiben az első állami beteg- és nyugdíjbiztosítást - nem minden hátsó gondolat nélkül - az erősödő szociáldemokrácia láttán. Újabb ugrás az ötvenes években, a német gazdasági csoda idején következett: a tőkét társadalombiztosítási hozzájárulásra kötelezték. A nyugdíjbiztosítás 1957-ben bér és nyugdíj szintjének összekapcsolásával nyerte el mai alakját. A hetvenes években, a szociálliberális koalíció idején pedig csak úgy záporoztak a szociális juttatások. A végeredmény: 37 különféle hivatal 152 fajta támogatást képes szétosztani manapság a polgárok között.
