Törölték-e Richard von Weizsäcker volt államfőt a kereszténydemokrata párt tagjai sorából, vagy nem? -e kérdés ébresztette nemrég a gazdasági reformok körüli huzavonába bódult német közéletet. Az elmaradt tagdíj mögött az államfői szerep értelmezése és a német demokrácia természetének megítélése rejtőzött.

Köztársasági elnöknek kívánni sem lehetne jobbat. Decens kiállás, előkelő vonások, kék szem, ezüstfehér haj, választékos stíl, mértéktartó fogalmazás, a liberális konzervativizmus maga, németként némi Wehrmacht-múlttal ugyan, tisztként az orosz fronton - de az emlékiratok szerint már akkor inkább Hitler képe a falon, semmint emberekre lődözött ez a finom ember.

Fotó: Daniel Bockwoldt / MTI/EPA

Weizsäcker memoárja megjelenését választotta újabb alkalomnak, hogy odadörgöljön Helmut Kohlnak, a nevével fémjelzett korszaknak, általában pedig a demokráciára telepedő pártoknak. A visszaemlékezések bemutatását kísérő Spiegel-interjúban nyilatkozta: "Most már mindenesetre igen régóta olyan politikai rendszerünk van a kormányzati felelősség hatókörében, amely a demokrácia által kínált eszközöket a hatalom megszerzésére és megőrzésére a perfekció eddig ismeretlen magasságaiba emelte. Az erők koncentrációja a hatalom megtartására messze felülmúlja a nyitott, koncepcionális úttörő munkát." Ilyen körültekintően beszélt régebben, köztársasági elnökként is a jó Weizsäcker (állítólag már képviselő korában ijedten néztek össze a parlamenti padsorokban, amikor szólásra emelkedett), Helmut Kohl pedig - miután elmagyarázták neki, mire céloz az államfő -megorrolt, ha ilyeneket hallott.

Az alkotmány által reprezentációra ítélt, néhány jogosítvánnyal azonban mégis felruházott köztársasági elnök elvileg két irányban törhet ki

az ország első, de tehetetlen

emberének nyomasztó szerepéből: a gyönge gyakorlati hatáskörök minél erőteljesebb kihasználásával vagy a pártok feletti erkölcsi bíráskodás végletekig csiszolásával. Néhány elődjével ellentétben Richard von Weizsäcker az utóbbit választotta.

Bár politikai pályafutásán Kohl indította el, s eredetileg a kancellár emberének számított, nézetkülönbségeik már röviddel a köztársasági elnök 84-es megválasztása után megmutatkoztak. Miközben Weizsäcker tabukat döntögető beszéddel villogott a német kapituláció 40. évfordulóján, Kohl a bitburgi SS-sírok előtt domborult Ronald Reagan társaságában.

Az egyesítést követő években, a kormánypártok szította menekültügyi pánik, a külföldiellenes erőszakhullám idején, amikor a kancellár főképpen az ország nemzetközi reputációjáért aggódott Bonnban, a köztársasági elnök vette magának a bátorságot, hogy felszólaljon egy több százezres berlini gyűlésen.

"Á, hagyjátok!"

- szólt oda a biztonsági embereknek, akik esernyőkkel próbálták óvni a feje körül süvítő agrárterményektől. Az öltönyt másnap tisztítóba kellett adni, s már a helyszínen sem mutatott valami jól rajta a lecsorgó tojássárgája, de civil kurázsiból és szerepfelfogásból példát mutatva más államfőknek is, Weizsäcker nem mozdult a helyéről, hanem megpróbálta elmondani beszédét - bár erőszakellenes felhívásának hatását némileg rontotta a gumibotok egyidejű pufogása az autonómok hátán. A tojásdobálók elleni eljárást a szövetségi ügyészségnek ki kellett adnia a kezéből: Weizsäcker nem engedélyezte, hogy "a köztársasági elnök meggyalázásának" vádjával indítsanak nyomozást.

Viszonya Kohlhoz akkor vált végképp fagyossá, amikor ´92-ben "a hatalomba feledkezettnek", "a hatalom megszállottjának" nevezte a politikai pártokat - köztük saját, a kancellár vezette pártját. Ezt a bírálatot pontosította most az idézett interjúban: "A hatalom klasszikus megosztása a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalomból indul ki. Hogy a pártok többé vagy kevésbé mind a háromra rátelepednek,

arról nem tudott Montesquieu,

s nem gondoltak rá az 1949-es alkotmány anyjai és atyjai sem."

Jó ember Helmut Kohl is persze, csak nem bírja, ha kritizálják. A Weizsäcker-interjú után is csupán a frakcióülésről szivárgott ki ez-az. Például, hogy "ez az úr már nem tartozik hozzánk", s hogy a hála mennyire hiányzik a politikában. "A hála nemes és fontos erény - kontrázott a volt államfő egy újabb interjúban -, csak nem szabad függőségi viszonnyá fajulnia." Néhányan ekkor a CDU-pártközpontban elérkezettnek látták az időt, hogy szó szerint vegyék Kohl kijelentését, s napvilágot látott a hír: "Richard von Weizsäcker nevű párttag nem szerepel nyilvántartásunkban."

Az elnöki székbe kerülve Weizsäcker, elődjeihez hasonlóan, valóban felfüggesztette, "pihentette" párttagságát, nem fizetett tagdíjat sem, ami - takarékos ember hírében állva - nem okozhatott jelentős fájdalmat neki. Ki is került emiatt a névsorból,

aki nem fizet, nem tag,

a CDU alapszabályzata nem ismer "nyugvó" tagságot, hallatszott az indoklás - csakhogy nem ismer mindenféle figyelmeztetés nélküli kizárást sem. Amellett Berlinben, egykori polgármestersége színhelyén inkább szájhagyomány útján fennmaradt egy - valahogy paragrafusokkal is alátámasztható - vélekedés, miszerint tagsága mégiscsak "pihen". Ahogy az ottani CDU-frakció vezetője, Klaus Landowsky fogalmazta: "Richard a CDU-ban nyugszik."

Miközben a kancellár még duzzogott, Weizsäckernek pedig továbbra se volt eszében tagdíjat fizetni, a kancellár bizalmasai a fejükhöz kaptak: mégse venné ki jól magát egy volt köztársasági elnök kihajítása a pártból. Így történt, hogy a kereszténydemokrata főtitkár, Otto Hintze két hete sejtelmes sajtónyilatkozatot tett közzé: "A CDU elnökével, dr. Helmut Kohl szövetségi kancellárral együtt az a véleményem, hogy tekintettel a köztársasági elnök kiemelt hivatalára, ez a kérdés nem formális kritériumok alapján is megválaszolható."