Az elnökválasztási kampányt ősszel Sarkozy egy könyvvel indította, melyben provokatív módon publikálta programjának fontos céljait. A "provokatív" jelzőt a francia sajtó azért hangsúlyozta, mert az aspiráns a francia politikai élet és közgondolkodás több tabuját is igyekezett ledönteni. Az újító szándék különösen feltűnő volt a Chirac-korszak lagymatag politikai szellemiségében, amit számos közíró - a Brezsnyev-éra utolsó éveire célozva - máris a "pangás időszakának" nevez.
A Témoignage (a. m. tanúságtétel, vallomás) Franciaországban azonnal sikert aratott, s most alighanem számos nyelvre lefordítják. Az angol verzióban egy korábbi könyvének, a Libre-nek azon fejezetei is szerepelnek, amelyek a szerző politikai ébredését, ideológiai elköteleződésének folyamatát írják le.
Külföldön
Sarkozy gyökeresen másként képzeli el Franciaország nemzetközi tekintélyének és befolyásának visszaszerzését, mint gaulle-ista elődei. Szerinte az újbóli felemelkedés záloga a nemzetközi együttműködés és a beilleszkedés a globális folyamatokba, nem az egyéni megoldások keresése. Az eddigi francia kormányok - jegyzi meg - elutasították az unió nyitását a geostratégiai folyamatok felé, sőt az uniót is akadályozták ebben. Elnöki kampányának kezdetén még maga is úgy látta, hogy az EU trójai faló, melyben a globalizáció akadálytalanul belopózhat a tagállamokba. A második forduló azonban már a könyvben vázoltak szellemiségét tükrözte - s hogy a szerző komolyan is gondolja, mi sem mutatja jobban, mint az elmúlt napok találkozóin születő deklarációk. Az Angela Merkellel, Romano Prodival folytatott eszmecseréit s brüsszeli tárgyalásait is ez az új szellem inspirálta.
Sarkozy szerint Párizsnak változtatnia kell az USA-val szembeni rivalizáló politikáján, elvégre Amerika a francia forradalom eszmeiségének legautentikusabb képviselője a világban. A francia és amerikai társadalomszemléletet főként individualizmusuk és republikanizmusuk révén szoros rokonság fűzi egybe. Nem véletlen - állítja a szerző -, hogy a francia forradalom több nagy személyisége (például Lafayette tábornok, a korábbi La Fayette márki) George Washington oldalán harcolt, vagy más módon segítette az unió - mármint az amerikai - létrejöttét. Franciaország a jövőben ne keresse Washington ellenségeinek kegyeit, s hol Moszkvával, hol pedig Pekinggel társulva ne keresztezze Washington érdekeit. Ez már csak azért is értelmetlen, mert jelenleg az USA-val egyetlen nagyhatalom sem tudja felvenni a versenyt, ráadásul ezek az Amerika-ellenességben oly készségesen együttműködő partnerek semmi másban nem támogatják a francia érdekeket. Végül Sarkozy azért is fontosnak tartja stabilizálni e viszonyt, mert ez az Európai Unió biztonságának, stratégiai kapcsolatrendszerének legszilárdabb pontja. Párizs nem melegítheti fel a korábbi "kétszínű" Amerika-politikát - hacsak nem akar kiszorulni az európai jövő befolyásolásából. Az EU-ban jelentős súlyú Franciaországnak kötelessége befolyásolni az uniót, hogy normalizálja kapcsolatát az USA-val, mert - a felsorolt összekötő szálakon kívül - kül- és biztonságpolitikai kihívásaik is azonosak: ilyen a terrorizmus, a harmadik világbeli nukleáris fegyverkezés vagy éppenséggel a Kína, India és Brazília jelentette technológiai, gazdasági és migrációs kihívás. Párizs - érvel a későbbi elnök - a maga terveit Amerika, de egyben az unió rovására is a harmadik világ államaival való különalkukra építette, s ez sok esetben a demokratikus elvek, a humanizmus és az emberi jogok legócskább elárulásával ért fel úgy Afrikában, mint a Közel-Keleten. Pedig kisebb-nagyobb magánvállalkozások pillanatnyi érdekeinek nem vethetők alá a demokrácia általános érdekei. Figyelemre méltó a következő kijelentés is: "Izrael-politikánk nem függhet állandóan az arab világgal fenntartott hullámzó kapcsolatainktól". Párizs és Tel-Aviv viszonya még a sorozatos megaláztatások, cserbenhagyások dacára is mindig kiszámítható maradt, míg ugyanez nem mondható el egyetlen arab országgal kapcsolatban sem.
Otthon
Sarkozy számos belpolitikai javaslatot is megfogalmaz. Volt belügyminiszterként továbbra is határozott, rendpártiságot sugalló magatartást lát célszerűnek, s nem riad vissza a korábbiaknál is egyértelműbben vállalni a városperemi, elsősorban bevándorlókból álló fiatalkorú lakosság megfékezését. A franciák relatív többsége ma már támogatja az erősebb kezű politikát.
A gazdaságban Sarkozy egyfajta radikálisan liberális fordulatot sürget. Erre utalnak megjegyzései a túl rövid francia heti munkaidőről, az alacsony munka- és adózási morálról, a termelékenység hiányosságairól és a nemzetközi versenyben mutatott kevéssé adaptív francia hozzáállásról. Sokan máris Thatchert vizionálják, de Sarkozy - e könyvből s a megjelenése óta tett megjegyzéseiből ítélve - közel sem annyira konzervatív, és még kevésbé következetes, mint a Vaslady. Nem tartja ugyanis feltétlenül elvetendőnek az állami beavatkozásokat, mindazonáltal csökkentené ezek mai - amint írja, már a nacionalizmust is meghaladó, sovén és épp ezért kontraproduktív - mértékét és önigazolásait.
Annyi bizonyos, hogy a kampány alatt a gazdaság átszervezésének koncepciója láthatóan tovább csiszolódott, s ma e témában már többet tudunk, mint amennyit a Témoignage publikálása idején a szerző mondott. Ségoléne Royal néhány szociális közhelye, illetve baloldali frázisokba csomagolt posztgaulle-ista rögtönzése érdekes válaszokat provokált Sarkozyből, s ezek mára valóságos elnöki programmá jegecesedtek ki. Ebben az időszakban lett egyértelmű Sarkozynek is, hogy új munkahelyeket csak a liberalizáltabb munkaerőpiac teremthet, és hogy az államháztartás hiányát a bürokrácia leépítésével kell kezdeni. A szocialisták által szorgalmazott újbóli államosítással szemben a magántőkét nemcsak be kell engedni, de dominánssá kell tenni azokban az ágazatokban is, amelyeket a - Sarkozy által csak ironikus formában emlegetett - "francia grandeur" láncolt valaha az állami gyámkodáshoz.
S vajon a Témoignage elképzeléseiből mennyit sikerülhet megvalósítania Sarkozynek? E tekintetben az előző két elnöki periódus nem mérvadó. Chirac egy kezdeményezni képtelen, ötlettelen, a korábbinál provinciálisabb, a nemzetközi versenyben meggyöngült Franciaországot hagyott maga után, akárcsak 1968-ban De Gaulle. De Franciaország közel sem reformálhatatlan, s azt sem lehet állítani, hogy a francia bürokrácia közismert mindenhatósága elégséges lehet a reformok elszabotálásához. Az ötödik köztársaság történetében akadt három elnök is, akik a maguk módján kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. Georges Pompidou (1969-1974) indította el az első nagyszabású reformokat, főleg a kulturális életben és az oktatásban. Valéry Giscard d'Estaing (1974-1981) az Európa-politikát, az uniós mentalitást újította meg, valamint új monetáris és külpolitikai stratégiát adott az országnak. Francois Mitterrand (1981-1995) a gazdasági modernizációban alkotott maradandót, és új szellemet pumpált a kutatásba és fejlesztésbe is. Mindhárom elnök a gaulle-izmus illúzióitól igyekezett megszabadítani a francia politikai életet, s ha áttörő sikert nem is értek el, eredményeik igazolták törekvéseiket. Sarkozy annyiban különbözik tőlük, hogy ő politikai programjának lényegévé tette az áttörést; a franciák többsége pedig támogatni látszik őt.
