A hatóságok lapzártánkkor biztonsági megfontolásokra hivatkozva szám szerint ötven tüntetőnek engedélyezték a transzparens- és ökölrázást Bush repülőgépének érkezésekor. A tiltakozók 1500 férőhelyet követeltek. Nem nehéz elképzelni, mitől gőzölnek be a radikális autonómok - a gyilkos indulatot persze ez sem indokolja. A látványos rostocki összecsapások a G8, a globalizáció, Amerika, a kapitalizmus stb. ellen tüntető népes és tarka csoportozat kemény magja és a Németország minden tájáról összesereglett rendőrök között azt a benyomást keltik, mintha a város melletti tengerparti fürdőhelyen, Heiligendammban tárgyaló vezető politikusok egyfajta diktatórikus világkormányként döntő változásokat készítenének elő a világ folyásában. Ezzel szemben az évek során maga a csúcstalálkozó, de hovatovább az ellene szerveződő demonstrációk is egyre inkább szimbolikus akciókká válnak, amelyeknek jelentésük persze van, csak éppen nem az, amit a résztvevők a látszat szerint nekik tulajdonítanak.
A G8 (Nyolcak csoportja) létrejöttekor, 1975-ben még G6 volt, ezt megelőzően pedig informális megbeszéléssorozatként indult az USA, Nagy-Britannia, Francia-, Német- és Olaszország plusz Japán állam- és/vagy kormányfőjének részvételével. A cél a nagy világgazdasági problémák konszenzus- és kiútkereső megvitatása volt az olajárrobbanás és az általános gazdasági pangás árnyékában. Később bevették a csapatba Kanadát, majd pedig, az ezredfordulón, előzékeny módon Oroszországot. (Újabban a spanyolok is ácsingóznak a részvételre, rámutatva, hogy GDP-ben megelőzték Kanadát.) Intézményesülésről nem lehet beszélni, a szervezeti kereteket lényegében a soros elnök adja, aki az évenkénti csúcstalálkozót is rendezi - a sajtó ilyen irányú érdeklődését kielégítendő egyfajta szolid, ám rekordokat döntögető versengés keretében. (Az idei előzetes adatok: 2000 résztvevő, 4000 újságíró, 16 000 rendőr, 12 kilométernyi fémkerítés, 100 millió eurós költség.)
Az évek során a megbeszélések fókusza mindinkább eltolódott a nagy világpolitikai kérdések felé, a záródokumentumok az összes aktuális konfliktusról megfogalmaztak legalább valami felvizezett jókívánságot. Minthogy azonban a résztvevők mind választott vezetők, a G8-on megfogalmazott törekvéseik értelemszerűen legalább annyira rímelnek saját belpolitikai kényszereikre, mint a problémák globális összefüggéseire. Ez pedig behatárolja a szándéknyilatkozatként értelmezendő záródokumentumok értékét is.
A vendéglátónak - jelen esetben Angela Merkel német kancellárnak - mindig vannak veszszőparipái - jelen esetben a globális klímaváltozás -, amelyek érvényesítése komoly népszerűségfelhajtó erővel bírhat, de nehéz volna olyan konkrét világproblémát említeni, amelynek megoldásához valamelyik G8-csúcstalálkozó adta volna a döntő lökést. Amúgy is meglehet, hogy Bush és Putyin együttes erővel ellopja a show-t a német kancellártól.
Két éve látványos mozzanatnak számított, amikor az angliai tanácskozáson Tony Blair a középpontba emelte Afrika szegénységének, eladósodásának a kérdését. Az utólagos elemzések viszont azt mutatják, hogy az akkori nagy elszánás kevés eredményt hozott, és főleg a csoport európai tagjai mozdítják hátra az akkor nagy lelkesen pártfogolt ügyet. Most pedig olyan irányba mutatnak az előzetes tippek, hogy Bush amerikai elnök aligha fogadja el Merkel elszánt javaslatát, miszerint el kell érni, hogy a globális fölmelegedés mértéke - már amennyiben ez egyértelműen meghatározható - az évszázad közepéig ne haladja meg a 2¥C-t (ráadásul az ipari korszak kezdetéhez, 1750-hez képest!), a szén-dioxid-kibocsátás pedig világszinten csökkenjen az 1990-es mérték 50 százaléka alá. Természetesen nem arról van szó, mintha Merkel szerint rá lehetne venni az USA-t vagy - a csúcstalálkozóra vendégként meghívott - Kínát, Indiát, Brazíliát, Mexikót és Dél-Afrikát, hogy tartsák tiszteletben ezeket a számokat, de a jövőbeni nemzetközi politizálás számára elvileg éppen szolgálhatnának irányjelzőként.
A két említett példa akár azt is illusztrálhatná, hogy a G8-tagországokra igenis van hatásuk a szabad versennyel és a globalizációval szemben ha nem is elutasító, de kritikus mozgalmaknak, kampányoknak és követeléseknek. De nem illusztrálja, mert azok a mozgalmak, amelyek például Rostockban megjelentek, túlságosan sokfélék, túlságosan széles fronton támadják a fennálló viszonyokat ahhoz, hogy akár csak reményük lehessen a közös nevező megtalálására - amihez viszont formálisan ragaszkodnak. Csak a tagadásban értenek egyet, ezért is képtelenek kirekeszteni maguk közül a gyakorlott és edzésben lévő utazó demonstrátorokat, akik az erőszakos összecsapásokat kezdeményezték. És még ha némi lélektani többletmuníciót szolgáltatott is az akcióikhoz az elképesztő mértékű, az erőszakot mintegy előfeltételező rendőri jelenlét, most mégis a békés tiltakozást tervező sokszínű, naivan idealista csoport egésze szégyenült meg. Ahogy a világban uralkodó állapotokkal, úgy a szélsőségesekkel szemben sem volt képes megfogalmazni bármiféle karakteres, pozitív állítást. Innentől kezdve pedig tüntetéstechnológiai problémává egyszerűsödött a dilemma: ha a békések kizárják maguk közül az erőszakosakat, az további feszültségekhez vezet. Ha nem, akkor a hatóságok megakadályozzák az amúgy engedélyezett megmozdulásokat - miként ez hétfőn be is következett. De figyeljük a híreket: lesz még okunk kedvetlenkedni!
