Senki sem gondolhatta komolyan, hogy a Hamasz-többségű palesztin egységkormány tartósan fönnmaradhat. Igaz, létrehozni sem volt könnyű: Szaúd-Arábia minden befolyását - nyilván visszautasíthatatlan mértékű támogatási ígéretekkel együtt - latba vetette, hogy hónapokkal a 2006-os választások után a Palesztin Nemzeti Hatóság (PNH) elnöke, Mahmud Abbasz és a vallási szélsőségesek miniszterelnöke, Iszmail Hanija egyáltalán leüljön tárgyalni, a kisebb palesztin politikai erőkről nem is szólva. A Hamasz - feladva eredeti, a hivatalos politikán kívül maradó álláspontját - előzőleg már a ciszjordániai, majd az első igazi győzelmet hozó gázai helyi választásokon meggyőződhetett támogatottságának jelentős mértékéről, amelyet meg tudott őrizni tavaly is, amikor legyőzte a PNH-t mindeddig töretlenül irányító Fatahot.
A palesztin belviszonyokat jól jellemzi, hogy a kormányalakítási tárgyalások legfőbb vitapontja a biztonsági erők irányításának kérdése volt: akinél a fegyverek, annál a tényleges hatalom.
Ez érvényes a mostani gázai helyzetre, ahol a Hamasz szerezte meg a katonai fölényt, és Ciszjordániára is, ahol a Fatah az úr - bár vannak olyan félelmek, hogy a térség egy-egy városában még átveheti az irányítást az ellenfél, ami aztán végképp áttekinthetetlenné és kiúttalanná tenné a helyzetet.
Ahogy ez már a politikai konfliktusokkal lenni szokott, a Fatah-Hamasz-ellentét sem tegnapi keletű. A néhai Arafat által vezetett Fatah volt a legerősebb mozgalom a Palesztin Felszabadítási Szervezeten (PFSZ) belül, mely utóbbi az Izraellel való fegyveres szembenállás sikertelen politikáját feladva az évek során egyfajta ellentmondásos,
félszívű, sőt álságos,
de legalább a megoldás reményével kecsegtető, nemzetközi szinten is egyfajta meggyőző erőt sugárzó békepolitizálásba, párbeszédbe kezdett Izraellel. Mindenféle kacskaringóktól eltekintve ennek az eredménye volt a hivatalosan csak Palesztin Autonómiának nevezett, két földrajzi egységből (Gázai övezet, Ciszjordánia) álló független palesztin állam kialakulásának a lehetősége. Csak a lehetősége, mert a vonatkozó nemzetközi egyezmények (mindenekelőtt az 1993-as oslói megállapodás) végrehajtása részben a változó természetű izraeli aggályok, még nagyobb részben a palesztin politika kétarcúsága miatt igen nehézkesen haladt.
Ez a kétarcúság magából a palesztin helyzetből fakad. A palesztinok - akiknek ez a viszonylag új keletű elnevezése a gázai térségben élt egykori filiszteusok nevéből ered - döntő többsége nem apái földjén, tehát a mai Izraelben él, hanem átmenetinek átélt, túlnépesedett lakóhelyeken, menekülttáborokban és sivár betonvárosokban. Lehetetlen megmondani, hogy az évek során mekkora hányaduk lett az Izraellel kötendő béke híve, de az tény, hogy a zsidó állam felszámolására törő szélsőséges mozgalmak mindig is könnyen találtak követőkre az évtizedek során. A PFSZ egyrészt ezt a fajta radikalizmust igyekezett a saját politikai megfontolásai érdekében kanalizálni, másrészt mérsékelni is, nemzetközi elfogadottsága érdekében. Ettől válhatott egyáltalán tárgyalópartnerré Izrael számára, másrészt meg jobb híján, miután a palesztinok jelentős hányada fölött rendelkezett hatalommal, főként katonai jellege miatt.
Miután létrejött a kormányként működő PNH, a PFSZ - és benne a Fatah - akár meg is szilárdíthatta volna a hatalmát, de a rendezésben érdekelt külföld (az USA, az EU és a "mérsékelt" arab államok, mint Egyiptom vagy Szaúd-Arábia) jelentős anyagi támogatása ellenére sem tudott kialakítani működő közigazgatást és a lakosság általános elégedetlenségét csillapító közállapotokat. Legfőképpen pedig nem tudta megakadályozni a szélsőségesek Izrael elleni terrorakcióit, a robbantásokat, késeléseket, öngyilkos merényleteket, amelyeket ráadásul még csak nem is mindig a Fatahtól független, hanem sokszor kifejezetten általa pénzelt és irányított csoportok követtek el. Ez utóbbiak közé tartozik a 2000 őszén indított második intifáda (vagyis palesztin felkelés) idején felbukkant Al-Aksza Mártírjainak Brigádja, amely ugyanúgy öngyilkos merénylőket verbuvál és képez ki, mint a Hamasz, csak éppen szélesebb merítéssel, amennyiben nőket és serdületlen gyerekeket is indoktrinál a "mártíromságra". Ráadásul több merényletről is tudni lehet, amelyet a két szervezet együttes erővel vezényelt le.
A Hamasz erejét viszont az adja, hogy fundamentalista vallásos mozgalomként tagjainak, követőinek egész életét igyekszik keretbe foglalni, amibe beletartozik egy széles szociális hálózat is oktatással, orvosi ellátással, ingyenkonyhákkal és segélyezéssel. A szervezet a második világháború előtt, Egyiptomban létrejött Muzulmán Testvériség fundamentalista mozgalomból nőtt ki, amelynek több arab országban is létrejöttek szervezetei, hogy az iszlám vallásos, emberbaráti oldalát előtérbe állítva népszerűsítsék a majdani muszlim világállam vízióját. Az első intifáda idején, 1987-ben jött létre maga a Hamasz - a betűszó az Iszlám Ellenállási Mozgalom elnevezés rövidítése, ugyanakkor arabul lelkesedést, buzgalmat is jelent. Nem világos, hogy milyen számítások alapján, de azt szokás mondani, hogy a Hamasz tevékenységét mintegy
kilencven százalékban
az említett jótékonysági, valamint vallási és kulturális erőfeszítések teszik ki - aminek annyiban van jelentősége, hogy a PNH kevésbé tündököl ezen a téren, minthogy adminisztratív hozzá nem értése nehezen bizonyítható, de elterjedt feltételezések szerint mértéktelen korrupcióval is párosul. Legalábbis rendszeresen ezzel vádolja a Hamasz a palesztin kormányzatot.
A Hamasz tevékenységét főként az Amerikában és Európában élő jómódú palesztinok, valamint szaúd-arábiai és más gazdag öbölállamokban élő magánszemélyek támogatják - de ez csak a felszín. A szervezet ugyanis nem csupán merényleteivel vonja magára a figyelmet és az izraeli hatóságok büntető intézkedéseit, hanem tüzérségi és rakétatámadásaival is, amelyeket a zsidó állam területén lévő célpontok ellen intéz, mégpedig egyre precízebben és hatásosabban, ami arzenáljának fejlődéséről tanúskodik. Emögött pedig mindenekelőtt Iránt lehet sejteni, de jut szerep a Gázai övezet és Egyiptom határán bonyolódó csempészetnek is.
Amikor idén februárban a már említett hatalommegosztási tárgyalások zajlottak, a Hamasz annyiban engedett az ideológiájából, hogy tudomásul vette Izrael létét - a létezéshez való jogát azonban nem. Vezetőinek nyilatkozataiban nem kell sokat kutakodni harcosan antiszemita kijelentések után, de vallási meggyőződésével sem csengene egybe a zsidó állam létének végleges elfogadása, hiszen a nemzetek fölötti muszlim egység megteremtését tekinti végső céljának, legalábbis a szavak szintjén. Mindez együtt több mint elég ahhoz, hogy ne jöhessen létre nézetazonosság közte és a szekuláris, nacionalista, végső céljaként a palesztin állam megteremtését tekintő - és így felületes ránézésre "nyugatosabbnak" tűnő - Fatah között.
Mostani konfliktusukat tehát folyamatos hatalmi vetélkedésük robbantotta ki, a fundamentalisták felől nézve konkrétan az, hogy a Fatah a Gázai övezetben létrehozott egy új fegyveres testületet az ott erőfölényben lévő Hamasz ellensúlyozására. Ez a terület kis túlzással egyetlen nagy menekülttábor, ahol alig van munkalehetőség, és miután Izrael kivonult innen, és főleg amióta a Hamasz választást nyert, Izrael mindent megtesz az ott élő 1,4 millió palesztin életének a megkeserítésére, ami minden eddigi tapasztalat és felmérés szerint a szélsőségesek népszerűségének növekedését hozta/hozza magával. Az itt élők az 1967-es háború előtt is, amikor Gáza még egyiptomi fennhatóság alatt állt, maradi, a fundamentalista érvelésre fogékony népességnek számítottak. A mostani, szakadás utáni helyzetben, amikor az Abbasz által kinevezett, Hamasz nélküli szükségkormány látszik felnőni Izrael és a külvilág potenciális tárgyalópartnerévé, a Gázai övezetre az eddiginél is mélyebb nyomor és kilátástalanság vár, megfejelve a Hamasz uralmával. Megjegyzendő, hogy ennek az uralomnak a hétköznapi működéséről egyelőre nincs semmiféle képünk - különös tekintettel az említett 90 százalékra. Azt viszont sejteni lehet, hogy nehezen alakulhat ki tartós megoldás a palesztin problémára, ha a hivatalos PAH mögül hiányzik mindenfajta demokratikus háttér és elfogadottság. Izraelben is megoszlanak a vélemények arról, hogy mit lehet kezdeni az új helyzettel. Szóba került (Ehud Olmert miniszterelnök részéről) az Abbasz-féle vezetés és Ciszjordánia erőteljes felkarolása az ottani lakosság pacifikálásának szándékával. A Munkapárt új elnöke, Ehud Barak viszont lehetségesnek tart egy izraeli katonai akciót a Hamasz fegyveres szárnyának kifüstölésére a Gázai övezetből. Barak lapzártánkkor vette át honvédelmi miniszteri kinevezését.
