A nyolcvanszázalékos részvételi arány darabra több szavazatot hozott a venezuelai "forradalom" vezetőjének, mint a hat évvel ezelőtti elnökválasztás, az arányok viszont eltolódtak, habár az egyesült ellenzék jelöltjét Hugo Chávez még így is közel tízszázaléknyi szavazatkülönbséggel győzte le. Maga a választás a jelek szerint tiszta volt és szabályos, azon pedig nincs mit csodálkozni, hogy a személyi kultuszát önfeledten építő venezuelai elnök a kampány során, sőt már előtte minden eszközt bevetett a győzelem érdekében. Először is három éve népszavazáson fogadtatta el az alkotmánymódosítást, miszerint bármennyiszer újrajelöltetheti magát. Azután már az év elején beindított, illetve felélesztett olyan jóléti programokat, amelyek a szegényebb rétegek netán lanyhuló lelkesedését voltak hivatva újraacélozni: grandiózus szociális lakásépítési program (hárommillió új lakás ígéretével 2018-ig), a minimálbér fölemelése, a tömegközlekedés javítása.
Kampánya intenzitását fékezte valamelyest rákbetegsége, amelyből a kubai kezelések hatására állítólag teljesen felgyógyult, mégis maradtak kétségek, hogy képes lesz-e újabb hat éven át betölteni az államfői tisztséget. A hivatalos média azonban természetesen mindvégig az ő dicséretét zengte, a szociális munkások megállás nélkül toborozták a közönséget tömeggyűléseihez, amelyek látogatása a közszolgálati alkalmazottak számára is erősen ajánlott program volt.
A kritikus vélemények fókuszában az egyre romló közbiztonság, a rablások, az erőszakos bűncselekmények álltak - immár évek óta. A százezer lakosra jutó gyilkosságok száma tekintetében Caracas már Bagdadot is megelőzi (az országos adat pedig félóránként egy gyilkosság), és ezt egy új rendvédelmi szervezet felállítása sem változtatta meg. Sokáig azt lehetett talán gondolni, hogy mindez a vagyonosabb rétegek akadékoskodó nyavalygása, csakhogy az áldozatok főleg azok a szegényebb emberek, akik nem tudnak testőrt, biztonsági őrt fogadni. Mindebből súlyos szociális problémákra következtethetnénk, pedig Chávez uralmának eddigi 13 éve alatt kétségkívül enyhült a szegénység, a jövedelmek eloszlása egész Latin-Amerikában a legkiegyenlítettebbé vált, bár még mindig mélyszegénységben él a lakosság egyharmada.
Ha vannak is mutatós eredményei Chávez forradalmának, ezek mögött nem áll átgondolt gazdaságpolitika, sem hosszú távra szóló megalapozottság, csupán az a szerencsés körülmény, hogy az ország hatalmas olajtartalékokkal rendelkezik, amelyek jelentős része nemhogy kitermelésre, de a kitermelő kapacitások kiépítésére vár. Ráadásul hatalomra kerülése óta az olaj világpiaci ára megtízszereződött, ami nyakló nélküli költekezést tett lehetővé - megjegyzendő, hogy egy átmeneti időszakot követően, amelyben még úgy tűnt, az új elnök nem fordít hátat a gazdasági ésszerűség megfontolásainak. A közpénzek ideologikus alapokra helyezett szétszórását államosítások előzték és alapozták meg, amelyek - a kelet-európai államszocialista tapasztalatokkal összecsengve - egész iparágakat züllesztettek le a vasgyártástól a mezőgazdasági, élelmiszer-ipari vertikumig. Ez aztán szűk keresztmetszeteket hozott létre, amelyeket az olajbevételekből finanszírozott importtal, valamint hitelekkel hidaltak át. A venezuelai vezetés új külpolitikai preferenciáinak megfelelően a fő hitelező Kína, amely az elmúlt öt év folyamán több mint negyvenmilliárd dollárt utalt át Caracasnak. Így aztán az ellenirányú olajszállítmányok értékének egyharmadát az adósságszolgálat emészti fel. Az állami olajtársaság bevételei fedezik a szociális programok kiadásait, miközben ez a vállalat hozza az ország valutabevételeinek 90 százalékát. A költségvetési kiadások egy év alatt 30 százalékkal nőttek. Így aztán nemhogy az esedékes új olajipari beruházásokra, de még a karbantartási feladatokra sem marad elég pénz - miként ez a legnagyobb olajfinomítóban augusztus végén bekövetkezett, 42 ember halálát okozó robbanáskor is joggal felmerült.
Mindezt nagymértékű pazarlás, korrupció és természetesen a kiadások áttekinthetetlensége színesíti, amiből - és az egyre-másra elhangzó, majd következmények nélkül elszálló ígéretekből - sokan arra következtetnek, hogy Chávez előbb-utóbb kénytelen lesz átgondolni gazdaságpolitikáját, és ez óhatatlanul a közérzet romlásához vezet a szavazótáborán belül is. Amúgy is nehéz pontosan megítélni, mekkora valójában az elkötelezettek tábora, hiszen sokan a következményektől való félelmükben nem mertek az ellenfelére, a 41 éves Henrique Capriles Radonskira szavazni. Caprilest, aki négy éve lett Miranda szövetségi állam megválasztott kormányzója, a februári előválasztáson pedig az ellenzék elnökjelöltje, Chávez a kampány során válogatott szitkokkal - "kis jenki", "disznó", "fasiszta" - igyekezett jelentéktelennek mutatni és befeketíteni. (' egyébként mérsékelt baloldalinak mondja magát, politikai példaképeként az előző brazil államfőt, Luiz Ináció Lula da Silvát nevezve meg - aki viszont a maga részéről Chávezt támogatta).
Az ellenzék hamarosan újra bizonyíthat, mégpedig a decemberi regionális és helyi választások során - és természetesen Chávez is megmutathatja, hogy van még annyi ígérnivalója, hogy stabilizálja a népszerűségét. Kiderülhet az is, mennyire működik a félelem gerjesztésének mechanizmusa, amely - az elektronikus szavazási rendszerrel kapcsolatos adatkezelési aggodalmak miatt - a rendszer malmára hajtja a vizet. Mindenesetre intő jel annak a Chávez "forradalmával" szemben kritikus argentin újságírónak az esete, akit a választás után, az országból távozóban mindaddig feltartottak a hatóságok, amíg ki nem töröltek valamennyi adathordozójából minden adatot.
