Az utóbbi típusú tapasztalat jutott osztályrészül például évtizedeken át a laoszi hmongoknak (vö. A múlt fogságában, Magyar Narancs, 2010. január 7.), tavaly pedig Burmában, Rakhin szövetségi államban voltak ismételt véres összecsapások az azonos nevű buddhista többség és a mozlim rohingja kisebbség között.
A fel-fellángoló konfliktus azért keltette fel a külvilág figyelmét, mert a burmai kormány lassan két éve hozzálátott a katonai diktatúra fokozatos leépítéséhez, tavaly pedig végre megteremtette a feltételeket a szabad időközi parlamenti választásokhoz. Ezzel az ellenzéket kiengedték a karanténból, ami - legalábbis formálisan - lehetővé tette, hogy az addig bojkottált délkelet-ázsiai ország visszakerüljön a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe. Ami már csak azért is fontossá vált a burmai vezetőknek, mert egyre terhesebbnek érezték hatalmas északi szomszédjuk, Kína mint szinte egyetlen gazdasági kapcsolatuk, sőt patrónusuk fokozódó jelenlétét (vö. Generálozás, Magyar Narancs, 2012. április 12.).
Kényelmetlen érzésüknek kétségkívül van egyfajta nemzeti-hazafias vonulata is, amely elválaszthatatlan a ténytől, hogy a hivatalos statisztikák nem kevesebb, mint 135 etnikai csoportot tartanak számon, amelyeket nyolc tágabb kategóriába sorolnak, ráadásul ez utóbbiak szinte kivétel nélkül több ezer fős saját hadsereget tartanak fenn. Igaz, hogy a katonai diktatúra évei során a fegyveres csoportok egy részével sikerült fegyverszünetet kötni, másokat ideiglenesen harcképtelenné tenni, de a pacifikálás nem hozott, nem is hozhatott végleges megoldást. A nemzetiségi hadseregek egy része az északkeleti burmai-thai-laoszi hármas határvidék kábítószer-termeléséből jutott bevételekhez, amúgy is a harcoló csoportok főleg északon, a Kínával határos területeken igyekeznek érvényesíteni hivatalosan mindeddig el nem ismert önrendelkezési jogukat.
A rohingják esete viszont teljesen más, már csak azért is, mert ők sohasem léptek fel fegyveresen a burmai hatóságokkal szemben jogaik védelmében. Másfelől viszont (néhány további etnikai csoport társaságában) azon a bizonyos 135-ös listán sem szerepelnek, mégpedig nem azért, mert nem tekintik őket etnikumnak, hanem azért, mert burmai - mondhatni, őshonos - mivoltukat vonják kétségbe. Tény, hogy máig eldöntetlen a vita, hogy a Burma nyugati, Bangladessel határos vidékén élő, becslések szerint - a tavalyi összetűzések és a hozzájuk kapcsolódó tömeges menekülés előtt - 800 ezer rohingja voltaképpen hogyan került az országba. Saját vezetőik szerint egy több évszázaddal ezelőtti határmódosítás következtében. Más vélemények fokozatos megjelenésüket hangsúlyozzák - különösképpen a brit gyarmati időkben, amikor sok más munkahely mellett a helyi adminisztrációt is velük, az akkori brit Indiából toborzott bengáliakkal töltötték fel. Ezt a helyi lakosság kevés lelkesedéssel fogadta, és amikor Burma japán megszállás alá került, a mozlim bengáliak nagy számban elmenekültek a bosszú és a fellángoló erőszak elől. Persze igaz lehet akár párhuzamosan mindkét eredettörténet is, tény viszont, hogy a Rakhinban lakó rohingják burmainak tekintik magukat, hiába is gyűlölik őket nem csupán a velük egy környezetben élő rakhinok, hanem általában is a buddhista burmaiak, de még a szerzetesek is, akik bátran felléptek a demokratikus átalakulásért a korábbi években, ennek épp csak érlelődni látszó gyümölcseit viszont egyáltalán nem óhajtják megosztani a mozlim kisebbséggel. De még a demokratikus ellenzék is igen takarékosan bánik a rohingják melletti állásfoglalással, karizmatikus vezetője, az immár képviselőként megbékélést hirdető Ang Szán Szu Csi például elhárította még azt az újságírói kérdést is, hogy burmaiaknak tekinti-e őket. Igaz, hogy az ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért többi vezetőjéhez hasonlóan más etnikai feszültséggócok tárgyában sem hallatja a hangját, ami nemzetiségi körökben egyes vélemények szerint azt a benyomást kelti, hogy ebben a kérdésben a továbbiakban sem lehet számítani olyan megoldásra, amely választ ad az önrendelkezés követelésére.
A tavaly nyártól kezdve több hullámban ismétlődő erőszakos összecsapások kiváltó oka - ha igaz - egy erőszakos bűncselekmény (egy buddhista nő megerőszakolása és meggyilkolása) volt. Ezután bosszúból megöltek tíz rohingja férfit, még mielőtt kiderült volna, hogy a tettesek valóban a kisebbség tagjai voltak-e. Aztán valóban letartóztattak három mozlim férfit, ami természetesen olaj volt a tűzre. Ezután gyújtogatással, egész falvak elpusztításával tombolt tovább a kölcsönös gyűlölet. Tízezrével menekültek el lakhelyükről a rohingják, akiket átmeneti táborokban szállásoltak el. Sokan voltak, akik nem érezték biztonságban magukat Burmában. Banglades közölte, hogy elérte befogadóképessége határait, és elkezdte visz-szatoloncolni az érkezőket. Thaiföldről pedig többféle nyugtalanító hír is érkezett. Egyrészt a hajón menekülőket sok esetben nem engedték partra szállni, hanem visszakényszerítették őket a nyílt tengerre, másrészt pedig thai katonák, illetve rendőrök közreműködésével emberkereskedők kezére adták a menekülőket, akik feltehetően Malajziába, Indonéziába vitték őket tovább, nyilván valamilyen formájú rabszolgamunkára.
Emberi jogi aktivisták nehezményezték például, hogy amikor Barack Obama novemberi újraválasztását követően a térségben járt, és rövid látogatást tett Burmában is, nem lépett fel a rohingják helyzetének rendezése érdekében.
Szó se róla, a tábornokból reformelkötelezett civillé lett burmai vezetők aligha érezhetik legfőbb feladatuknak a többség által megvetett, állítólagos számbeli gyarapodása miatt kifejezetten gyűlölt népcsoport helyzetének a megnyugtató rendezését. De még azt sem lehet mondani, hogy ez volna az a fertőző góc, amely majd elrohasztja az ígéretesnek beállított reformfolyamatot. Csupán az etnikai problémákról szólva: éppen az elmúlt napokban kezdődtek újra a harcok északon a burmai alakulatok és a Kacsin Függetlenségi Hadsereg között. A konfliktus nemzetközi vonatkozása, hogy a harcok annak a területnek a közelében zajlanak, ahol a burmai tengerpartról Kínába tartó, heteken belül elkészülő kőolajvezeték halad. A közelmúlt híradásaiból ellentmondásos kép rajzolódik ki abban a tekintetben, hogy Kína támogatta-e valaha a kacsin felkelőket, nyugati források viszont bizonyítottnak látják, hogy nemrégiben fegyverzettel segített egy másik burmai csoportot, az Egyesült Vá Állami Hadsereget. Vagyis szimultán sakkjátszmák zajlanak jelenleg Burmában. A rohingjáknak viszont még egy szerény kibicállóhely sem jutott.
