Miután kihirdették az ítéletet, a fővárosban, Dakkában bombák robbantak, a DZSI általános sztrájkot hirdetett, részben leállt a tömegközlekedés, boltok és iskolák zártak be. A párt több ezer híve tüntetett, és összecsaptak a gumilövedéket használó rendőrökkel is.
Ugyanez az eseménysor két héttel ezelőtt is lejátszódott. Az NBVB, amely inkább csak a nevében, mintsem a működésében nemzetközi, miután az általa vizsgált események nemzetközi kontextusba helyezhetők, ekkor hozta meg az első ítéletét: távollétében halálra ítélte a DZSI egy volt vezetőjét, a feltehetően Pakisztánban tartózkodó Abul Kalam Azadot. 't gyilkosság mellett nemi erőszakkal, kínzással, gyújtogatással és fosztogatással vádolták.
Az elítéltek és további vádlott-társaik terhére rótt bűncselekményeket 1971-ben követték el az akkor még Pakisztánhoz tartozó és Kelet-Pakisztánként - még korábban, a brit fennhatóság idején Kelet-Bengáliaként - ismert országrészben. A két részből álló ország népesebb keleti felének lakossága sérelmezte a nyugatiak minden téren tapasztalható hatalmi törekvését, erőfölényét. Míg az 1947-ben függetlenné vált ország nyugati vezetői történelmi okokból az urdu nyelvet tekintették az egész országra nézve lingua francának, miközben keleten a bengáli nyelvet beszéli az elsöprő többség. A konfliktus tüntetésekhez, majd rendőrsortűzhöz vezetett (az áldozatok emlékét őrzi az UNESCO által 2000 óta minden év február 21-én megrendezett nemzetközi anyanyelvi nap).
Kelet-Pakisztán abban az időben még népesebb volt az ország nyugati részénél, viszont a központi költségvetésnek csak a 40 százalékát használták fel itt, ahol a lakosság eleve kizsákmányoltnak érezte magát. Ráadásul a közigazgatásban és a hadsereg irányításában is háttérbe szorultak a bengáliak, ami egyre mélyítette az elégedetlenséget. Ezt az is fokozta, hogy egy 1970. novemberi, földcsuszamlással súlyosbított és legalább háromszázezer (!) áldozatot követelő ciklont követő mentési munkálatok utólag a központi kormány által is bevallottan nehézkesen haladtak. 1971-ben fejlődött odáig a kelet-bengáliai nacionalizmus szerveződése és politikai képviselete a helyi néppárton, az Avami Ligán (AL) keresztül, hogy a párt vezetője, Mudzsibur Rahman feltételeket szabhatott az együttműködésre a pakisztáni kormánnyal. Az utóbbi katonai egységek áttelepítésével válaszolt, amelyekkel helyi radikális iszlamista szervezetek is együttműködtek. A kilenc hónapig tartó kegyetlen háborúnak India fegyveres beavatkozása vetett véget, amely együtt járt a nyugati országrész elleni támadással is. (Az indiai beavatkozás egyik oka az volt, hogy már több millió kelet-bengáliai menekült érkezett az országba. A konfliktus hidegháborús nemzetközi összefüggéseinek taglalására most nincs hely.) A kilenc hónap alatt lezajlott népirtás bangladesi közlések szerint mintegy hárommillió halálos áldozatot követelt, és legalább kétszázezer nőt megerőszakoltak a pakisztáni fegyveres erők és a velük együttműködő csoportok tagjai.
*
Ezek tehát azok a bűncselekmények, amelyekért végre felelnie kell legalább néhány bűnrészesnek. A felelősségre vonást az elmúlt évtizedek során részben az nehezítette meg, hogy a háborút követő békemegállapodás keretében az akkor már önálló Bangladesből hazaengedték a pakisztáni hadifoglyokat is (a háború végén közel százezren adták meg magukat az indiaiaknak). Akadályt jelentett az is, hogy a jelenleg ellenzéki Bangladesi Néppárt (BNP) élén álló Khaleda Zia és a kormányzó AL vezetője, Sejk Haszina miniszterelnök - a gyaníthatóan Khaleda Zia később szintén meggyilkolt férje, Ziaur Rahman közreműködésével megölt Mudzsibur Rahman lánya - közötti, Banglades politikai életét immár évtizedek óta megkeserítő gyűlölködés megakadályozta a felelősségre vonáshoz szükséges konszenzus létrejöttét. A BNP ugyanis csak az iszlamisták támogatásával tudott kormányképes többséget szerezni több korábbi menetben, és köny-nyen lehet, hogy hamarosan ismét ez lesz a helyzet. Ezt azonban Sejk Haszina szemlátomást nem akarta kivárni, miközben ellenzéki részről el-elhangzik a boszorkányüldözés vádja. A múltfeldolgozás szándékának egészére nézve rossz ómen, hogy az elmúlt években már többször előfordult, hogy a két rivalizáló nagyasszony állami intézményeket felhasználva tett keresztbe egymásnak.
Magának az NBVB-nek az alkalmassága és elfogulatlansága sem áll minden vitán felül. Létrejötte idején támogató érdeklődés övezte, de aztán egyre több kétely merült fel a működésével kapcsolatban. Az amerikai Human Rights Watch emberi jogi szervezet például több ízben rámutatott, hogy a bíróság működésének alapjául szolgáló bangladesi törvények nem merítik ki a tisztességes ítélkezésre vonatkozó, nemzetközi szinten elfogadott követelményeket. Főleg a vádlottak jogainak érvényesülése kérdéses, amit immár konkrét példa is szemléltet. A vád által beidézett egyik tanú a védelem szerint a vádlottakat segítő vallomásra készült. Ekkor közvetlenül a bíróság bejárata előtt elrabolták, és azóta sincs hír a hollétéről.
Még kínosabb volt a brit The Economist által decemberben megszerzett távbeszélgetés- és e-mail-sorozat, amely az egyik vezető bíró és egy Belgiumban élő, többek között a népirtás tetteseinek megbüntetéséért küzdő bangladesi jogtudós között zajlott. Kettejük eszmecseréiből egyrészt kiderül, hogy az utóbbi kívülálló létére aktívan részt vett a bírósági eljárások előkészítésében, másrészt, hogy a kormány kifejezett nyomására és sürgetésére az NBVB igyekszik gyorsan lebonyolítani a pereket. A szóban forgó bíró időközben le is mondott. Lehet, hogy még mindig nem jött el az idő a múlt elfogulatlan feldolgozására?
