A vizsgált lapok ugyan a szélsőjobboldali AfD (Alternatíva Németországért) holdudvarába tartoznak, de történetük jóval a párt 2013-as alapítása előtti időszakra nyúlik vissza. Az úgynevezett „új jobboldali” sajtó a 68-asok ellenében indult mozgalom, a francia Nouvelle Droite (am. új jobboldal) hatására fordított hátat a náci nosztalgiának, és próbálkozott meg azzal, hogy a történelem terheitől valamelyest mentesnek tekinthető, ám a jobboldali néppártoknál mégis keményvonalasabb szélsőjobboldal eszméit terjessze.
A mozgalom a 80-as évektől ugyan elenyészett, de az új évezredben számos magazin, agytröszt kapott lábra, amelyek a szalonképes szélsőjobbnak igyekeztek megágyazni, leginkább arra hivatkozván, hogy a rendszer szájkosarat kényszerít mindazokra, akik ki merik mondani az igazat. Ma Németországban az új jobboldal (vagy ahogy néha nevezik magukat: ifjúkonzervatívok) gondolkodói pár tucat emberből álló kemény mag köré csoportosulnak.
E kör emblematikus alakja Götz Kubitschek, az Institut für Staatspolitik nevű agytröszt és az Antaios könyvkiadó alapítója. Bár az AfD – túl radikálisnak találva – elutasította tagsági kérelmét, Kubitscheket szoros szálak kötik a párt jobbszárnyához, például a türingiai Björn Höcke tartományi frakcióvezetőhöz. Körének ideológiájára – az Orbán Viktornak tavaly gratuláló levelet író – Renaud Camus, az Európa etnikai összetételének fentről szervezett átalakítására utaló „nagy felcserélés” elméletírója hatott. A stratégiájukat pedig az olasz marxista Antonio Gramsci hegemóniaelméletére vezetik vissza.
Egy a tábor…
A most szemlézett lapok egyike a Compact magazin, amellyel három éve mi is foglalkoztunk (lásd: Így készül: putyinista propaganda a fideszes médiában, magyarnarancs.hu, 2016. szeptember 28.). Nyolcvanezer példányban nyomják, s ennek több mint felét meg is veszik az olvasók, pár ezret pedig a Die Zeit információi szerint ingyenesen kiszórnak – például kávézókba, fodrászatokba vagy orvosi rendelőkbe. A magazin hivatalosan nem kötődik az AfD-hez, de hatékony szimbiózisban működnek.
Az AfD felemelkedése látványosan megdobta a példányszámukat, a tavalyelőtti választás után pedig a lap főszerkesztője, Jürgen Elsässer úgy fogalmazott, az AfD-nek „biztosan hozott 1-2-3 százalékot” a Compact hírszolgáltatása. Christian Fuchs és Paul Middelhoff újságírók a német új jobboldal kapcsolatrendszereiről szóló friss könyvükben azt is írják, hogy Elsässer a párthoz fűződő kapcsolatát így definiálja: „külön masírozni, együtt ütni”.
| ||
Ugyanez a szlogen adta a májusi Compact egyik cikkének is a címét (bár kérdőjellel a végén). Ebben a főszerkesztő azt panaszolja, hogy az „új Stasi” (azaz az alkotmányvédelmi hivatal) megfigyelései miatt az AfD elkezdte kizárni a soraiból a „feltételezett szélsőségeseket” – ami egyrészt elmérgesíti a keleti és a nyugati AfD-sek kapcsolatát, másrészt elijeszti a választókat is. Becslése szerint a lehetséges AfD-sek egyharmada döntött emiatt úgy, hogy otthon marad, vagy valamelyik helyi szinten aktív „szabadságszerető ellenzéki” pártra adja a voksát.
| ||
Zöld gyökerek
Elsässer igazi politikai kaméleon. A 80-as években a Zöldeknél kezdte, utána pedig a maoista gyökerű Kommunistischer Bund (Kommunista Szövetség) szekerét tolta. A két Németország egyesülése idején az antifasiszták „antinémet” (Anti-Deutsch) áramlatának lett egyik vezető ideológusa, és a 2000-es évek elején még büszkén mesélte, hogy a „Soha többé Németország” szlogen is tőle származik – olvasható Fuchs és Middelhoff könyvében.
A délszláv háború idején Slobodan Milošević mellett tette le a garast; Milošević látogatóba is meghívta magához. A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően az iszlámellenesség is egyre fontosabbá vált számára, s felismerte, hogy politikai otthona nem a bal-, hanem a jobboldalon keresendő.
Elsässer frusztrációi sorra megjelennek a Compact idei különszámában, amelyet a Zöldeknek, és legfőképp az árulónak tekintett Joschka Fischer volt külügyminiszternek szentelt. Vele az a baja (és ebben osztozik vele a német szélsőbal is), hogy elárulta a 68-asok és az antifasiszták pacifizmusát, amikor felszólalt a koszovói humanitárius katonai beavatkozás érdekében, illetve külügyminisztersége alatt Németország katonákat küldött Afganisztánba – ez egy pacifista párt vezetőjétől elfogadhatatlan. A lap egyik riportjában azt állítja, minden, amit a balkáni háborús bűnökről és tömegsírokról Nyugaton megjelent, csak a NATO-tag kormányok propagandája, hisz’ a szerbek a 90-es években csak védekeztek – többek között az iszlamista, bosnyák mudzsahidokkal szemben.
A magazin júniusi száma igazi szélsőjobbos sztárparádét kínál: interjút közöl Steve Bannon egykori Trump-stratégával és Matteo Salvinivel, az osztrák identitárius mozgalom vezetője, Martin Sellner pedig saját rovattal jelentkezik. Sellner azzal keltette fel hazájában a hatóságok figyelmét, hogy 1500 eurós utalást kapott attól az ausztrál Brenton Tarranttól, aki pár hónapja 51 embert gyilkolt meg két új-zélandi mecsetnél.
Sellner most azért rója meg az Osztrák Szabadságpártot (FPÖ), hogy egy ilyen apróság miatt hátat fordít az ő vezetése alatt álló ifjú szélsőjobbos mozgalomnak. A Compact két évvel ezelőtt egyébként különszámot szentelt a tíz embert meggyilkoló Nationalsozialistischer Untergrund (NSU) nevű csoportnak, címlapon követelve, hogy engedjék szabadon a csoport egyik tagját, Beate Zschäpét.
A lap mindeközben a piacról él, s törekszik a költséghatékony működésre: két éve egy antifasiszta csoport kiderítette, hogy a lapot a főszerkesztő családi házában rakják össze, és sokáig Lengyelországban nyomtatták, ráadásul úgy tudni, számos cikket maga a főszerkesztő ír álnéven. Elsässer a bulvárlapoktól azt is eltanulta, hogy a szex és a bikinis nők is jót tesznek a példányszámnak: minden számot a „hónap szépe” rovat zár, amelyben egy szélsőjobbos szépség bikinire vetkőzve vall a család és a házasság fontosságáról, ráadásul a júniusi szám külön riportot szentelt az úgynevezett „felvilágosító filmek” ötvenéves jubileumának és a náci egyenruhák erotikus viselésének.
A lap fapados előállítása, a weben rendelhető portékák (például az „Amcsik takarodjatok” feliratú póló) gyártása és az alkalmanként akár ezer jelentkezőt is vonzó Compact-konferenciák megszervezése ugyanakkor nem teszi lehetővé, hogy megéljen támogatók nélkül is, hiszen hirdetései nincsenek. De arra, hogy pontosan kik tömködik ki a lyukakat, máig nem derült fény. Elsässer a Die Zeit újságíróinak elmondta, hogy szívesen fogadna el pénzt oroszoktól, de az adakozó kedvnek éppenséggel nincs nyoma.
| ||
Orbán, a megmentő
A magyar miniszterelnök rögtön három szélsőjobboldali címlapról is ránk köszön. Az emlegetett Compact a magyar miniszterelnöknek A tulajdonságokkal bíró ember címmel hódol háromoldalas portréjában, amelyből megtudhatjuk, hogy az ifjú Orbán a francia egzisztencialistákhoz fordult tanácsért, amikor katona korában arra volt kíváncsi, hogyan viselkedjen az ember, ha „abszurd, extrém szituációba kerül”. A jobboldali fordulata pedig a jól értesült szerző szerint annak köszönhető, hogy Soros György egy 1993. áprilisi ebéden arra akarta rávenni, hogy ne foglalkozzon a kereszténységgel, hazával és a hagyománnyal, hanem lépjen inkább koalícióra a szocialistákkal.
A pár éve indult CATO magazin már nyolc oldalt áldoz a magyar kormányfőre. Lee Walter Congdon, a James Madison University nyugalmazott professzora és a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjének büszke viselője szépen fel is mondja benne a Fidesz-propagandát. Eszerint Kis János és Haraszti Miklós SZDSZ-alapítók a kezdetektől lenézték Orbánt, és az illiberális demokrácia igenis demokrácia, a magyar kultúrának és hagyománynak pedig csak akkor van esélye túlélni, ha egy erős vezető könyörtelenül felveszi a harcot az EU-val.
A tizedik évfolyamánál járó ZUERTS! magazin már a címlapjával is jelzi, hogy az orbáni propagandában követendő példát lát: Soros György és Jean-Claude Juncker arcképét egyszerűen kivágta az „Önnek is joga van tudni, mire készül Brüsszel” feliratú plakátokról, majd alá írta: „Harc Európáért. Hazafiak az eurokraták ellen.”
| ||
A címlapsztori szerzői reményüket fejezik ki, hogy a lengyel és a magyar kormánypárt egy ponton majd közös frakciót alkot a többi szélsőjobbos párttal, és elégedetten jegyzik meg, hogy a magyaroknak hála az Európai Néppárt értékei erodálódni kezdtek. A lap főszerkesztője, Manuel Ochsenreiter januárig Markus Frohnmaier AfD-képviselő asszisztense volt a Bundestagban, de megváltak tőle, mivel úgy tűnik, ő bízta meg és pénzelte a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári irodáját tavaly felgyújtó lengyel szélsőjobbosokat.
A lapszámban ezenkívül olvasható még egy interjú az identitárius humanitárius misszió alapítójával; ő azért szállít segélyeket Szíriába, hogy otthon tartsa azokat, akik különben elmenekülnének. A lap első főszerkesztője Günther Deschner volt, aki sokakat meglepett azzal, hogy a konzervatív Die Welt egykori rovatvezetőjeként egy szélsőjobbos médiumhoz adta a nevét – ám, ha most körbenézünk a szélsőjobbos véleményformálók között, sokszor futunk bele a mérvadó sajtó egykori bukott vagy kiábrándult munkatársaiba. Közülük talán a nemrég elhunyt Udo Ulfkotte volt a leghíresebb, aki könyvében azt állította, a német újságíróknak a titkosszolgálatok mondják tollba, milyen cikkeket írjanak.
A leghosszabb múltra visszatekintő, máig is aktív szélsőjobbos olvasmány a Junge Freiheit hetilap, amely bár szárnyait a 80-as években bontogatta, igazán az új évezred populista robbanásával tudott csak felfutni. Jelenleg 30 ezer példányt értékesítenek belőle. Egy időben a német államvédelmi hivatal is számon tartotta a lapot, de ma már szinte fel se tűnik senkinek, hogy ott virít az újságosok polcain. A Wirtschaftswoche c. hetilap információi szerint a Junge Freiheitnak sikerült az, ami a szélsőjobbon keveseknek: nyereségesen működik, 3,5 millió euró éves bevétel mellett 100 ezer euró tiszta hasznot könyvelhet el.
Csak visszafogottan
Az alapító, tulajdonos és főszerkesztő Dieter Stein igazi bennfentes, mindenkit ismer az AfD-ben, cikkeket is rendszeresen rendel a párt tagjaitól – ám állítólag azon szélsőjobbosok közé tartozik, akiket kiráz a hideg a náci múlt mindennemű relativizálásától. Hevesen kritizálta például Alexander Gauland AfD-s politikust, amikor az úgy fogalmazott, hogy Hitler csupán „madárszar a németek több mint ezerévnyi sikeres történelmében”.
Ám visszafogottnak így sem tekinthető a munkássága. Lapjában teret ad például Thilo Sarrazin bestsellerszerzőnek, aki jó egy évtizede azzal korbácsolta fel az indulatokat, hogy könyvet írt arról, hogyan hülyül el Németország a bevándorlás (leginkább a törökök) hatására. A szerző, aki 45 éve az SPD tagja, arra buzdítja párttársait, hogy merjenek bevándorlásellenesek lenni. A nagy ökomellékletében pedig a lap arról győzködi az olvasókat, hogy mindaz, amit Németország a környezetért tesz, csak a „Zöldek és a lobbisták által generált hisztéria” eredménye, és pontról pontra kifejti, miért baromság a szélenergiát támogatni, elektromos autót vezetni vagy papírra cserélni a nejlonzacskót.
Alternatívát persze nem ajánl. Végül pedig a nácinosztalgiával kapcsolatos fenntartásait félretéve, a lap nagyinterjút közöl Gert Hoffmann kereszténydemokrata politikussal, aki nem lát problémát abban, hogy politikai karrierjét jó ötven évvel a neonáci Nationaldemokratische Partei Deutschlandsban (NPD) kezdte: „Idealizált, érzelmi alapú elképzeléseim voltak a Wehrmachtról, akárcsak a népről és az anyaföldről, és nagyon komolyan antikommunista voltam. Ezért akkoriban úgy éreztem, jó helyen vagyok az NPD-ben.” Talán ez is azt hivatott jelezni, hogy van egység a sokféleségben: bár ránézésre nagyon különbözik az NPD bomberdzsekise a fiatal identitárius hipszterektől és az AfD ősz halántékú, konszolidált politikusaitól, a céljaik nagyon is hasonlóak.
