Hosszú út vezetett addig, amíg a felek az 1988-92 között zajló
intifáda totális szembenállásától
eljutottak az oslói megállapodásig, egymás kölcsönös elismeréséig. Az oslói megállapodás tette lehetővé a Palesztin Autonómia (PA) kikiáltását. E majdnem állam önálló külpolitikát folytat, önálló pénze csak azért nincs, mert gazdaságilag erőtlen hozzá, önálló fegyveres ereje pedig nem lehetne ugyan, csak rendőrsége, de ez utóbbi létszáma és felfegyverzettsége izraeli állítások szerint sokszorosan múlja felül az egyezményekben megengedettet. A palesztin lakosság mintegy 95 százaléka az autonómia területén él, ez a terület ugyanakkor igen kicsi: a PA csak Gázát ellenőrzi teljhatalommal (egy nagyobb zsidó település kivételével, mely az elmúlt két hétben a leghevesebb összecsapások színtere volt). Gázában van Arafat székhelye is.
A nyugati parton csak a nagyvárosokat igazgatja a PA. A városokban él ugyan a régió több, mint kétmilliós palesztin lakosságának nagy többsége, de a városokon kívül eső területen - tehát a nyugati part túlnyomó részén - a PA nem egyeduralkodó. Ezek a területek a B vagy a C zónába tartoznak. A B zónában palesztin polgári és izraeli biztonsági felügyelet van, a C zónában (túlnyomórészt üres, sivatagos területen, valamint a zsidó településeken) teljes az izraeli kontroll. A PA területét képező városok az A övezetbe tartoznak. Ide izraeli katonák nem léphetnek be, de aki az egyik arab városból a másikba akar utazni, az kilép az A zónából, és izraeli ellenőrző pontokon kell áthaladnia - ami örökös frusztráció és feszültség forrása a palesztinok számára. (Az elmúlt hetek véres zavargásaira az izraeliek egyik válaszlépése az volt, hogy lezárták az A zóna területeit, és se be, se ki nem engedtek senkit.) A közös ellenőrzésű B zónában izraeli és palesztin fegyveresek közösen járőröztek, egészen a zavargások kirobbanásáig, mikor egy palesztin járőr "Allah Akbar!" kiáltással
közvetlen közelről fejbe lőtte
izraeli kollégáját. A zónák bonyolult és nehézkes rendszere hivatalosan még ma is átmeneti jellegű csupán: a B és C zóna kérdését a béketárgyalásoknak kellene (kellett volna) rendezniük.
A két és fél milló arab mellett mintegy tizedannyi zsidó is él a nyugati parton. Nagyobb részük Jeruzsálemhez közeli zárt településtömbökben, de sok apró, elszórt kis telep is van a vidéken: vallásos cionisták lakhelyei, akik szerint Izrael ősi földjéből egy darabot sem szabad föladni. (Másnak nem is jutna eszébe a forró sivatagban, hegytetőre ácsolt kis kalibában élni, teljesen bizonytalan státusban, a palesztin lakosság őszinte utálatától körülvéve, örökösen az izraeli katonaság kitelepítőit várva.) A palesztinok mindenkori előfeltétele a tárgyalásokon a telepesek illegális építkezéseinek leállítása. Az izraeli tárgyalófél ezt többnyire megígéri, majd nem teljesíti, mert a vallásos cionista párt szavazataira szüksége van a kártyavárként ingadozó kormánykoalícióban. A palesztinok időről időre egy-egy telepes leszúrásával adnak hangot nemtetszésüknek, akik a maguk részéről szintén könnyű kézzel nyúlnak a géppisztolyért.
A megosztott város
A legkeményebb dió a béketárgyalásokon Jeruzsálem volt, a három vallás szent helye. A város szimbolikus jelentősége hatalmas. Izrael Állam 1948-as kikiáltásától 1967-ig Jeruzsálem átjárhatatlan fallal volt kettéosztva: nyugati fele Izrael fővárosa volt, keleti felét a jordániai csapatok uralták. Az ő kezükben volt az óváros is, amelynek mind a 48 zsinagógáját lerombolták. Jeruzsálem 1967-ben került teljes egészében izraeli kézre. Izrael a várost néhány évvel ezután egyesítette, és az ország egységes és oszthatatlan fővárosának nyilvánította. A város arab lakosságának tiltakozásán az sem enyhített, hogy ezután teljes joggal részesedett a Jeruzsálem zsidó polgárainak járó szociális juttatásokból. Mindemellett a kelet-jeruzsálemi arabok nem lettek izraeli állampolgárok: jordániai útlevelük van, csakúgy, mint a nyugati parton élő palesztinoknak. Kelet-Jeruzsálemben 1967 után számos zsidó lakónegyed épült. Arab és zsidó lakónegyedek itt ma úgy váltogatják egymást, mint a mozaikkockák. Vegyes lakosságú városrész nincs, illetve egy kicsiny körzet van, ahol a konfliktusok idején vibrál a feszültség a levegőben.
Amennyire gyújtópontja az izraeli-palesztin feszültségeknek Jeruzsálem, annyira gyújtópont Jeruzsálemen belül az óváros, azon belül is a Templomhegy. Csak így lehet megérteni, miért vezetett a mostanihoz hasonlóan súlyos zavargásokhoz 1996-ban egy ötszáz méteres új járat megnyitása a hegy alatt, most pedig Ariel Saron látogatása. A hivatalos izraeli álláspont ma is az, hogy egész Jeruzsálem Izrael fővárosa, és az is marad. Ugyanakkor a palesztin biztonsági szolgálatok emberei vidáman járnak-kelnek a város keleti felében, az izraeliek pedig ezt hallgatólagosan eltűrik, cserében a terroristaellenes együttműködésért. Most már persze ez is múlt idő.
A palesztin álláspont szerint
Jeruzsálem keleti fele
a leendő palesztin állam fővárosa, erre tehát a PA maradéktalanul igényt tart, pontosan az 1967-ig fennálló határok mentén. A kettéosztás lehetetlen - mondja Ehud Olmert, a város polgármestere. Hogyan lehetne kettéosztani a vízvezetékrendszert, a szemétszállítást, a közlekedést, az adórendszert? A Kelet-Jeruzsálemben épített zsidó lakónegyedek pedig bonyolult útrendszerrel összekötött erődítménnyé válnának, mivel lakóik nyilván nem akarnak palesztin fennhatóság alá kerülni. Maguk a jeruzsálemi arabok is kétlelkűek a megosztással kapcsolatban: a szívük a PA-hoz húz, miközben sokuk nem szeretné elcserélni a fejlett izraeli infrastruktúra előnyeit a közismerten korrupt palesztin közigazgatásra. Izraeli állampolgárságot mindamellett eddig csak kétszázan kértek a kétszázezerből. A palesztin álláspont szerint a városban megosztott lenne a fennhatóság, de megmaradna a teljes mozgásszabadság. Ehud Olmert ebben kételkedik: a kétfajta közeg természete annyira eltérő, hogy a szabad mozgásban csakhamar súlyos akadályok keletkeznének.
A harmadik, nem kevésbé súlyos kérdés a palesztin menekültek ügye. Több mint ötmillióan élnek a PA területén lévő menekülttáborokban, a szomszédos arab országokban, más iszlám országokban és szétszórva a világon. A befogadó országok a letelepedésüket engedélyezték, de asszimilációjukat meggátolták, mert fenyegető visszatérésük hatékony fegyver Izraellel szemben. A palesztin álláspontot, amely szerint mindegyiküknek vissza kell térnie oda, ahonnan annak idején szüleik vagy nagyszüleik elmenekültek, Izrael élesen elutasítja, mert a több millió palesztin bevándorlásával az ország azonnal megszűnne zsidó állam lenni.
A Camp David II. tárgyalásokon Ehud Barak annyi engedményt tett a palesztin tárgyalófélnek, hogy koalíciós partnerei már Amerikába utazása előtt felmondtak neki. Az izraeli miniszterelnök úgy utazott el a sorsdöntő tárgyalásokra, hogy a knesszetben kisebbségbe került. Más választása azonban már nem volt: remélte, hogy a megkötött békeszerződéssel a tarsolyában maga mellé állítja majd a honatyák többségét. Camp David-ben Barak kész volt átengedni a Gázában még megmaradt zsidó telepeket. Kész volt átengedni a nyugati part területének kilencven százalékát, érzékeltetve, hogy még a Jordán folyó völgye is alku tárgya lehet. Ez utóbbihoz pedig mindeddig kőkeményen ragaszkodtak az izraeliek, mert ebben az ország biztonságának kulcsát látták egy nyugat felől érkező támadással szemben - amint az már háromszor megtörtént Izrael fél évszázados fennállása során. Sutba vágta Barak a Jeruzsálemmel kapcsolatos hajthatatlanságot is: egyes arab negyedek átadását javasolta, azzal a záradékkal, hogy további 10-15 év múlva ismét megvizsgálnák a kérdést. A menekültek ügyében egy százezres kontingens visszaengedését javasolta az országba 10-15 éves intervallumban, míg a menekültek túlnyomó része anyagi kárpótlásban részesülne.
Jasszer Arafat csak a kéthetes tárgyalássorozat végén mondott nemet. Közölte: továbbra is ragaszkodik az összes területhez az 1967-es határok mentén. (Jeruzsálem zsidó negyedében elismerte volna a izraeli fennhatóságot.) A Jerusalem Report című lap szakértője szerint nem is igen van esély végleges békére: ha ezt megkötik, Barak Izraelben és a nyugati világban hős lett volna, Arafat viszont otthon és az arab világban a palesztinok árulója.
Szomorú igazsága lenne ez az elmúlt két hétnek.
Gadó János
Táncrend
Az összecsapások tipikus forgatókönyve a következő. A lelkes és jól szervezett palesztin ifjúság jelszavakat skandálva kivonul az egyik izraeli katonai ellenőrzőponthoz. A palesztin rádió, televízió vagy más népi felvilágosító közeg iránymutatásán fellelkesülve az ifjak támadásba lendülnek, köveket és gyújtópalackokat hajigálnak. Az izraeli katonaság könnygázzal, majd az egyre bőszültebb ostrom láttán gumiköpenyes lövedékkel válaszol. Több palesztin elesik. A sebesültek láttán a palesztinok dühe fokozódik, bekapcsolódnak az eseményeket eddig háttérből figyelő palesztin rendőrök, akik korábban esetleg még megpróbálták az ifjúságot csillapítani. A rendőrök tüzet nyitnak, az izraeliek is éles lövedékkel válaszolnak. Mivel az izraeli állások megerősíttettek, a palesztin rendőrök pedig hevenyészett fedezékből lőnek, utóbbi oldalon több az áldozat. Éles lövedéktől találva esik el a két tűz közé szorult kődobáló fiúk egyike-másika. (Például a tizenkét éves Mohamed, akinek halála pár nappal ezelőtt a világ összes televíziójában szerepelt.) "Ártatlan gyermekeket gyilkolnak!" - kiáltja ezután a palesztin média. "Cinikusan kihasználják, csatába küldik a gyerekeket, hogy halálukból politikai tőkét kovácsoljanak maguknak" - válaszolják az izraeliek. A halottakat ezután bosszút követelő tömeg viszi végig az utcákon, a temetésen - esetleg a közeli mecsetben - további lelkesítő szónoklatok következnek, ami után a tömeg újra megindul. Az ütközetek egyfelől kődobáló fiúk és géppisztolyos rendőrök, másfelől megerősített állásokban tartózkodó és szükség esetén helikopterekkel is megtámogatott izraeliek között folyik: ezért a veszteségek egyenlőtlenek. A gyengébbnek bizonyult fél merényletekkel igyekszik törleszteni; alighanem ezért engedte szabadon Arafat az efféle akciók mestereit, a Hamasz palesztin börtönökben ülő tagjait. Az izraeli fél ezt súlyos provokációnak, az erőszak eszkalálásának tekinti, ám a palesztinok szerint ez csak válasz az izraeli erőszakra. Jaszin sejk, a Hamasz vezetője kijelentette: "Minden izraeli jogos célpont." Volt olyan csata is, amit a palesztinok nyertek meg. A József sírjaként ismert szentélyt, vallásos zsidók kedvelt zarándokhelyét Nablusz városához közel egy csoport izraeli katona őrizte. A túlerőben lévő palesztin rendőrség szabályos ostromgyűrűbe fogta az épületet, amit az izraeliek egy hét után föladtak. A győzelemittas palesztinok ezután porrá zúzták az épületben található zsinagógát. Hasonló sorsra jutott a Palesztin Autonómia területén található egyetlen zsinagóga, a jerikói is.
- g. j. -
