Perzsa középhatalmi törekvések az atom árnyékában - Hisz ez természetes

  • Manyasz Róbert (Bejrút)
  • 2010. május 13.

Külpol

Irán - nukleáris programja révén - jó ideje a világpolitika fókuszában áll. Az atomhatalmi törekvéseket a nemzetközi politika és sajtó a jelenlegi konzervatív kormányzathoz vagy legalábbis a síita iszlám progresszív, politikus irányzatát képviselő vallásos rendszerhez köti. A probléma lényege azonban mélyebben, az iráni társadalom kettős identitásában és szemléletében rejlik.
Irán - nukleáris programja révén - jó ideje a világpolitika fókuszában áll. Az atomhatalmi törekvéseket a nemzetközi politika és sajtó a jelenlegi konzervatív kormányzathoz vagy legalábbis a síita iszlám progresszív, politikus irányzatát képviselő vallásos rendszerhez köti. A probléma lényege azonban mélyebben, az iráni társadalom kettős identitásában és szemléletében rejlik.

Irán potenciális ázsiai középhatalom. A világ 18. legnépesebb országa (továbbra is folytonos, bár csökkenő tendenciájú lakosságnövekedéssel). Az össz-GDP-t tekintve ugyan a világranglista 17. helyén áll, ha azonban az egy főre eső GDP-t tekintjük, csak a 73. Az irániak tisztában vannak vele, hogy humán erőforrásokban és nyersanyagokban különösen gazdag országuk - a területi gazdasági egyenlőtlenségek ellenére - nagy jövő előtt állhat, amibe beletartozik a politikai középhatalmi szerep megszerzése Délnyugat-Ázsiában.

A középhatalmi szerep már a múltjuk szerint természetesen jár nekik; a perzsa civilizáció a szemükben - a kínai és indiai mellett - a harmadik belső fejlődésű ázsiai kultúra, amelyet ugyan meg-megtermékenyítettek külső hatások, folyamatossága azonban töretlen a médektől napjainkig. Annál is inkább, hiszen a kínaihoz hasonlóan a perzsa kultúra is mindig beolvasztotta a külső hódítókat: iranizálta a makedónokat, az arabokat, a törököket és a mongol betolakodókat is. A másik önbecsülést növelő párhuzamuk, hogy Kínához hasonlóan - és a többi közel- és közép-keleti országoktól eltérően - Perzsia sem vált soha klasszikus értelemben európai gyarmattá.

Sőt a Nyugatra mint szellemi testvérre tekintettek, és tekintenek ma is. A görög és perzsa kultúra egymásba oltásában kiteljesedő hellénizmus korszakában is kölcsönös filozófiai megtermékenyítést látnak, miként a nyugati modernizmus filozófiáját és gazdasági-politikai gondolkodását is a nyugati ember számára hihetetlen mélységben tanulmányozzák iráni egyetemi karokon, de a legszélesebb társadalmi körökben is. Határozottan kijelenthető, hogy jobban ismernek bennünket, mint mi őket.

Síiták

Az iráni emberek identitásának másik felét adó iszlám ugyancsak gyökeres változásokon ment keresztül. Bár csaknem ezer évig az iszlám mainstream szunnita irányzata volt uralkodó itt is, röviddel az új vallás megjelenése után ismét feléledtek a perzsa hagyományok. Újjáéledt és kialakult a mai újperzsa nyelv, majd - a kontinuitást őrzendő - a népi szinten mindig élő perzsa hagyomány a magaskultúrába is visszaszivárgott. Ezzel együtt a 16. századtól az iszlám síita irányzata lett az egyeduralkodó, amelyet ugyancsak átszőtt a perzsa hagyomány.

A síizmus, amely önmagára mint az iszlám igaz útjára tekint, friss vérrel töltötte fel a perzsa kultúrát. A hagyományosan elnyomott és apolitikus irányzatot a múlt század utolsó negyedében felváltotta a Khomeini ajatollah munkásságában kicsúcsosodó progresszív síizmus: létrejött az iszlám köztársaság, amely vallásos köntösbe bújtatott perzsa küldetéstudattal tekint a világra.

Iránnak és környezetének ilyetén viszonya - a térség geopolitikai változásainak eredményeképpen - azonban már a forradalmat megelőzően megalapozódott. A perzsa állam külpolitikai stratégiája hagyományosan az ázsiai kultúrák egyensúlyán alapszik. A huszadik század hetvenes éveire azonban ez az egyensúly billenni látszott. Atomhatalom lett Kína, India (sőt az abból levált Pakisztán is), északi szomszédja pedig az egyik nukleáris nagyhatalom, a kommunista Szovjetunió volt. Az akkoriban az Egyesült Államok (Izrael melletti, kettes számú) közel-keleti szövetségese, az iráni kettős identitás nemzeti oldalát meglovagoló sah ekkor kezdte el az ország atomprogramját. A forradalom, majd az iraki-iráni háború átmeneti évei után az atomprogram iránti igény így távolról sem volt újdonság. Az iszlám állam vezetői mára a sahhoz hasonlóan ítélik meg a külpolitika kitörési pontjait: felfogásukban az évezredek óta délnyugat-ázsiai vezető szerepre predesztinált ország a többi ázsiai hatalomhoz hasonlóan jogosult az atomklub tagságára. Ez ugyanis megadná azt a tekintélyt, amellyel a Perzsa-öböl és a Közel-Kelet térségében vezető szerephez juttatná.

A történelmi hagyományok továbbélését figyelhetjük itt meg: Perzsia külpolitikai csapásiránya mindig nyugatnak vezetett (India irányába többszöri kísérlete is kudarcba fulladt). A görög-perzsa háborúk vagy Abbász sah oszmánokkal vívott hegemóniaharcai mind e befolyásiövezet-kiterjesztésnek a részei voltak. A perzsák hagyományosan a kultúrájuk kiterjesztési területének tekintették a Közel-Keletet.

Természetesen eszük ágában sincs versenyezni a világhatalommá növő Kínával vagy az őt két évtizedes spéttel követő Indiával. Ellenkezőleg: igyekeznek - gazdasági egymásrautaltságukból adódóan - együttműködni velük. Hasonló a viszonyulásuk a hatalmát visszaépítő Oroszországhoz. De a Törökország és az indiai szubkontinens közötti, jelentős energiahordozó-tartalékokkal rendelkező területek feletti középhatalmi szerepére igényt tartanak. Ráadásul tisztában vannak avval is, hogy Kína növekvő erejével szemben idővel még Irán is Nyugat-szövetséges ellensúlyt képezhet.

Perzsák

A Közel-Kelet felé igyekvő iráni nyomulás fő eszközei napjainkban a régióban élő síita közösségek Szaúd-Arábiától kezdve Irakon át Libanonig bezárólag. Ezek szellemi-ideológiai egységesítése a jelenlegi vallási vezetés harcias retorikájának külföldre szánt része. Belpolitikai téren az atomprogram és más, a hadiipar eredményeit hetente megnevező szónoklatok azonban sokkal inkább apellálnak az iráni lakosság nemzeti érzéseire. Ebben érvényesül a nemzeti konszenzus: mind a kormány, mind az igencsak heterogén ellenzék egyetért a nukleáris program szükségességével - elsősorban az említett külpolitikai prioritások miatt.

Nota bene: a forradalom után, a nyolcvanas években, a most liberális ellenzékinek titulált Mír Huszein Muszavi miniszterelnöksége alatt vették újra kézbe az atomprogram szálait, majd a reformer Mohamed Khatemi elnök alatt indult újra a program, amikor a Forradalmi Gárda - vallási okokból - még ellenezte. Mára minden politikai erő szükségesnek látja, hogy Irán nukleáris hatalom legyen, s valójában az atomfegyver birtoklásától sem ódzkodik egyikük sem.

A perzsa Irán akar atomot, nem a síita.

Figyelmébe ajánljuk